(Figyelő, 1996/18. szám)
Egykori bányamérnökként szólok hozzá a mecseki uránfejtők bezárásáról szóló cikkükhöz. Megemlítették az írásban, hogy milyen veszélyekkel járna, ha kapkodva záratnák be az amúgy gazdaságtalanul termelő bányát. A rövid mondatnál sokkal hosszabban kellene önöknek és másoknak is foglalkozni azzal a katasztrófaveszéllyel, amit egy uránvágat bezárása, s vízzel való feltöltése jelent.
A Figyelő cikkéből is kiderült, hogy a tárnákban már nagy felületen készítettek elő ércet a kivájásra és a felszínre emelésre. El tudom képzelni, hogy a bányaüzem rossz üzleti eredményei arra mutatnak, hogy egy-kettőre be kell csukni a bányát. A katasztrófa akkor fenyeget, ha a bezárás idején a mélyben hagyják az előkészített ércet. A megbontott mélyrétegek, az uránérc és a víz érintkezése, a víz által mosott, félig-meddig feltárt érc olyan folyamatokat indíthat el, amelyek egyrészt a térség talajvízkészletét, másrészt a termőföldréteget is veszélyeztetik. Ilyen környezeti kár bekövetkezése után nincs más választás az élő környezet megóvása érdekében, mint az azonnali mentés. Ennek költségei a százszorosát is elérhetik azoknak a költségeknek, amelyeket a már előkészített érc felszínre hozására, a tárnák szakszerű bezárására kellene fordítani.
A bányászattal kapcsolatban van egy másik észrevételem. A közvélemény előtt úgy tűnik, hogy a bányászat az eleve veszteséges, fölösleges iparág. Szinte senki sem tud arról, hogy például Tatabánya környékén néhány üzemben bányászkodnak. Ideje lenne hitelesen felmérni, hogy mekkora az a szénvagyon, amelyre ha nem is korábbi óriásvállalatokat szerveznék újjá, de legalább néhány kisebb cégnek nyújthatna perspektívát egy emberöltőre.
