Gazdaság

NYUGDÍJREFORM – ELTARTÁSI SZERZŐDÉS

Az elmúlt hét végén, hosszas huzavona után, létrejött a megegyezés a Pénzügyminisztérium és a Népjóléti Minisztérium között a nyugdíjbiztosítás reformjáról. Ennek értelmében április végén egy vegyes finanszírozású – felosztó-kirovó és várományfedezeti elemet egyaránt tartalmazó – rendszerre tesznek javaslatot a kormánynak. Az egyelőre ugyan még kérdés, hogy a két szaktárca által kidolgozott tervezet a politika boszorkánykonyháján mivé alakul át, egy dolog viszont biztos: a több sebből vérző nyugdíjbiztosítási rendszernek jelenlegi formájában csupán hónapjai vannak hátra.

Abban ma már mindenki egyetért, hogy a nyugdíjrendszert meg kell reformálni. Szakértők szerint, ha ebben az évben a parlament nem hozza meg azokat az alapvető döntéseket, amelyek új alapra helyezik a nyugdíjbiztosítást, a rendszer az ezredfordulót követő néhány éven belül válságos helyzetbe kerülhet. Az elmúlt években ugyanis több hatás eredőjeként a nyugdíjbiztosítási alap bevételei erősen csökkentek, kiadásai azonban nőttek.

Az aktív keresők aránya a munkaképes korú népességen belül az 1985. évi 87,8 százalékkal szemben 1993-ban már csak 69,6 százalékos volt. Magyarán: az egyre kevesebb aktív keresőtől származó bevételekből kell az egyre növekvő számú inaktív népességet eltartani. Az egyensúlyi problémákban – a demográfiai okok mellett – ugyanakkor egyre nagyobb szerepet játszik az is, hogy a magas szintű jövedelem-elvonás miatt egyre többen igyekeznek e kötelezettségek alól kibújni. Mint ahogyan azt László Csaba, a Pénzügyminisztérium (PM) helyettes államtitkára mondta: a járulékfizetésben ma egyfajta engedetlenségi mozgalom indult, és egyre csökken a fizetési hajlandóság. A társadalombiztosítás (tb) így nemcsak okozója, hanem károsultja is a feketegazdaságnak, elemzők szerint évi 50 milliárd forint nagyságrendben.

Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy az elmúlt években összességében 1,4 millió ember munkahelye szűnt meg, s az ő be nem fizetett járulékuk is növeli a hiányt. Mindezek miatt az új öregségi nyugdíjak összege már a megállapításkor kevesebb, mint a már nyugdíjban lévők átlagnyugdíja. A nyugellátási szabályok egyes elemei más oldalról azonban túlságosan is bőkezűek. Ahhoz, hogy ma valaki nyugdíjat kapjon, már elég 20 év szolgálati idő is. Ráadásul a munkaerőpiac feszültségeit is a nyugdíjrendszer tompította, és sokan a biztos munkanélküliség helyett a nyugdíjba vonulást választották. Ma Magyarországon átlagosan 53 éves korukban mennek az emberek nyugdíjba.

Elemi viták

Ezeket az érveket persze a nyugdíjbiztosítás reformjában részt vevők mindegyike ismeri és elismeri. A lehetséges megoldások azonban széles skálán mozognak. A hónapok óta folyó viták során a koncepcionális különbségek gyakorlatilag két kérdésre összpontosultak: hány elemből álljon a várhatóan 1998-tól bevezetendő új nyugdíjbiztosítási rendszer; és a kötelező nyugdíjbiztosítás tartalmazzon-e úgynevezett várományfedezeti elven működő nyugdíjrészt vagy sem.

A PM szakértői a kötelező nyugdíjbiztosítást két részre bontanák. Az első pillér egy szolidaritási elvű, jövedelem-újraelosztást magában foglaló alapnyugdíj lenne. Ennek fedezetét a mindenkori munkáltatók által befizetett járulékok tennék ki. Ez a felosztó-kirovó típusú finanszírozási rendszer létezik ma is. A kötelező nyugdíj másik része az egyéni megtakarításon nyugvó munkanyugdíj lenne. Ennek forrása az egyéni számlákon nyilvántartott megtakarítás. A megtakarításokból összeálló tőkét valamilyen formában a magánnyugdíjalapok működtetnék. A PM elképzelései szerint erre nem kellene új intézményt létrehozni, hanem a jelenleg önkéntes alapon működő biztosítópénztárak meglévő intézményrendszerét kell továbbfejleszteni, és alkalmassá tenni a kötelező nyugdíjbiztosítás számára.

A Népjóléti Minisztérium (NM) korábbi elgondolásaiban a jövő nyugdíjbiztosítása két elemből állt. Az első pillér egy megreformált, pontrendszeren alapuló felosztó-kirovó rendszerű, a kötelező nyugdíjbiztosítás keretében megszerzett ellátás lenne. Ezt egészítené ki a második elem, ami lényegében a maival megegyező alapon működő, a várományfedezeti elvű önkéntes kölcsönös nyugdíjpénztárakban elért nyugdíj. Az NM elképzelései szerint a személyenként nyilvántartott egyéni járulékfizetést a mindenkori országos átlagkeresethez viszonyított pontértékre számítanák át. Ezeket a pontokat az aktív életszakasz egészére összegeznék és ez alapján állapítanák meg a majdani nyugdíjak értékét.

A harmadik javaslat a nyugdíjbiztosítási önkormányzaté volt, ez két elemből tevődött össze. Az alapnyugdíjat – ami a nyugdíj 30 százaléka lenne – elképzeléseik szerint a költségvetésből finanszíroznák. A munkanyugdíj, amely erősen függne az egyén jövedelmétől, az időskori jövedelem 60 százalékát adná. Ennek mértékét az NM pontszámításához hasonlóan állapítanák meg. Az alapvető különbség a két elképzelés között az, hogy az önkormányzat a nyugdíjbiztosításban nagyobb szerepet szánna a költségvetésnek, s az önkéntes nyugdíjpénztárak szolgáltatásai csak a kötelező nyugdíjbiztosítás keretében megszerzett ellátást egészíthetnék ki.

Tárcacsata

A pénzügyi tárca a szakmai vitákon azzal érvelt, hogy ha már reformálni kell, akkor azt úgy kell tenni, hogy ebből a gazdaság is hasznot húzzon. A mai rendszerben ugyanis a befolyt járulékokat évről évre szétosztják ellátásra, olyan szintű tőkefelhalmozás viszont, ami lendületet adhatna a gazdaság növekedésének, egyelőre nincs. A PM és a holdudvarába tartozó szakértők úgy vélték: a nyugdíjalapok – mint intézményi befektetők – jelentősen hozzájárulhatnak a tőkepiac fejlődéséhez és ezzel a gazdasági növekedéshez. (Másodlagosan azt is megjegyezhetjük, hogy a rendszer átalakítása után, középtávon várható a tb-járulék szintjének csökkenése, ami forrást jelenthet a gazdálkodóknak.) Ezt ugyan a Népjóléti Minisztérium sem vitatta, és aggályai is leginkább az új rendszerre való áttérés, az átmenet finanszírozásával kapcsolatban merültek fel. Szerintük ugyanis, ha a keresők a járulékuk egy részét már nem a felosztó-kirovó rendszerbe fizetik, akkor ott átmenetileg hiány keletkezik, hiszen a jelenleg megszerzett nyugdíjakat még ebből a rendszerből kell kifizetni. Ez a hiány az átmeneti időszakban – számítások szerint – elérheti akár a GDP két és fél százalékát is. A PM megoldása erre az lenne, hogy a második pillér nyugdíjpénztárai kezdetben csak olyan állampapírokba fektethetnének, amelyekkel az állam a csökkentett járulékbevétel okozta forráshiányt finanszírozza.

Az elmúlt hetekben a különböző álláspontot képviselők szinte naponta találkoztak, hogy a kezdeti állóháború merev érveit közelítsék egymáshoz. A kormány elé ugyanis április végén olyan előterjesztést kellene bevinni, amely már egy kompromisszumokon alapuló megoldást tartalmaz. Előrelépés volt a megállapodás felé, hogy az NM a közelmúltban már elfogadott volna egy olyan verziót, amely szerint a munkaerőpiacra lépő első generáció nyugdíjjárulékuknak egy részét már a várományfedezeti rendszerbe fizesse. (A PM eredeti elképzelései szerint a 35, 37 vagy 40 éves korosztály alatti népesség lépett volna be az új rendszerbe.) Aztán az NM illetékesei időről időre egymásnak ellentmondóan nyilatkoztak a lehetséges kompromisszum végső határáról. Amikor ugyanis a Nyugdíjbiztosítási Önkormányzattal együttesen léptek fel valamely fórumon, akkor mintha a biztosítóval értettek volna egyet, míg mások a PM-mel folytatott tárgyalásokat követően azt mondták, hogy lényegében tető alatt a megegyezés.

Zárt ajtók mögött

A Nyugdíjbiztosítási Önkormányzat legalább mindvégig következetesen foglalt állást: maradjon a felosztó-kirovó rendszer. Vágó János, az önkormányzat elnöke a vitákban úgy érvelt, hogy amikor az emberek nyugdíjáról van szó, ott nincs helye a kockázatnak. Míg ugyanis egy pénzintézet megbukhat, az állam soha nem mehet tönkre – mondta. A várományfedezeti rendszer pedig szerinte számos kockázatot rejt magában, s itt a közelmúlt nagy pénzügyi bukásait, többek közt az angol Maxwell nyugdíjalap csődjét emlegette elrettentésképpen. Könnyen lehet azonban, hogy a nyugdíjbiztosítónak a kötelező magánnyugdíjpénztárakkal szembeni erős ellenállása az önkormányzat és a mögötte álló szakszervezeti vonal pozícióinak megtartását célozza. Mindazonáltal még a szakszervezetek között sincs egyetértés a nyugdíjbiztosítás reformját illetően. Jól példázza ezt, hogy a Szakszervezetek Együttműködési Fórumának (SZEF) kongresszusa úgy határozott: törekedni kell arra, hogy a közalkalmazottak, köztisztviselők a jövőben egy – a SZEF által fölkarolt – úgynevezett elismert nyugdíjpénztárba fizethessék nyugdíjjárulékuk egy részét. Az elképzelést a PM is támogatja, ennek ellenére nem valószínű, hogy az ötlet egyhamar megvalósítható. Megfigyelők szerint a lépés mögött inkább az a taktikai megfontolás áll: ha a reformpárti SZEF erős pozíciót szerez az MSZOSZ többségi vezetése alatt álló Nyugdíjbiztosítási Önkormányzaton belül, azzal belülről is puhul a nyugdíjbiztosító kezdeti ellenállása a reformokkal szemben.

A szakszervezetek berkein belül dúló csatározások azonban a jelek szerint a lényegi döntésekre nem voltak különösebb hatással. Legutolsó értesüléseink szerint ugyanis a múlt héten – zárt ajtók mögött – már meg is született a megállapodás arról, hogy a kötelező várományfedezeti rendszernek helye lesz a nyugdíjbiztosításban. Úgy tudjuk: az egyezség tartalmazza, hogy évről évre a munkavállalói nyugdíjjárulék egyre növekvő részét, végső célként legalább egyharmadát a kötelező várományfedezeti részbe fizetnénk. Megállapodás született abban is, hogy végül is mindegyik generáció belép az új rendszerbe. Ezen a héten a megállapodásként elfogadott verziót a tárcák “megfuttatják” a koalíciós pártok képviselői között is, akik nagy valószínűséggel nem mondanak majd nemet. Mint ezt több meghatározó koalíciós párti képviselő jelezte: a várományfedezeti rendszert “átverik” a parlamenten.

Az elvi megállapodás tehát megszületett az érintett minisztériumok képviselői között. Amennyiben pedig a koalíciós pártok sem gördítenek elé akadályt, valószínű, hogy április végén, legkésőbb május elején a kormány is megadja a zöld jelzést. Az azonban az elkövetkezendő másfél év alatt derül ki, hogy az új nyugdíjrendszer intézményei milyen formában, milyen szabályozási feltételekkel és milyen állami garanciákkal működhetnek majd. Mint Gere Ádám, a PM nyugdíj-munkacsoportjának vezetője elmondta: folyamatosan készülnek a tervek és a különféle modellszámítások. A szakértők most több elképzelés mellett azt is vizsgálják, hogyan lehet és egyáltalán lehet-e az elmúlt években kialakult pénztári rendszert a nyugdíjbiztosításra “ráépíteni”. Ennek ma még számos akadálya van: a törvényi szabályozás szerint a jelenlegi önkéntes rendszerben ugyanis a nyugdíjpénztárak csak kiegészíthetik, de nem pótolhatják az állami nyugdíjrendszer ellátását.

Kötelező vagy elismert?

A várományfedezeti rendszerre való áttérés során a PM egyik elképzelése szerint az önkéntes nyugdíjpénztárak megmaradnak kiegészítő jellegű intézményeknek, melléjük viszont új szereplőként belépnek az úgynevezett kötelező nyugdíjpénztárak. Ezek a munkahelyi vagy ágazati alapon szerveződő intézmények kezelnék majd a kötelező nyugdíjjárulék várományfedezeti részét, amelyet egyéni számlákon vezetnek és írnak jóvá. Ezen összegek felhalmozódásából és befektetéséből származna az államilag garantált alapnyugdíjon felüli egyéni nyugdíj. Gere Ádám szerint az is elképzelhető, hogy a jelenlegi önkéntes nyugdíjpénztárak – bizonyos feltételek megléte esetén – lehetőséget kapnának arra, hogy átalakuljanak kötelező pénztárakká, és így átvállalhassanak bizonyos állami feladatokat. A két pénztártípus ötvözése azért is járható útnak tűnik, mert az önkéntes rendszernek már kialakult intézményi struktúrája, technikai háttere és szakembergárdája van. Ennek bázisán pedig könnyen kifejlődhet a várományfedezeti elven működő kötelező pénztári rendszer.

Fontos a garancia

A dinamikusan fejlődő önkéntes pénztári mozgalom feltétlenül alkalmas arra, hogy a jóléti rendszerek reformjában meghatározó szerepet játsszon – vélekedik Radnai György, az Önkéntes Kölcsönös Biztosító Pénztárak Felügyeletének (Pénztárfelügyelet) elnöke. Az önkéntes pénztárak jellegüknél fogva a felosztó-kirovó és várományfedezeti rendszerhez egyaránt illeszthetőek. A felosztó-kirovó rendszerben a pénztárakat – a törvényi szabályozás apró módosításával – alkalmassá lehet tenni arra, hogy bizonyos tb-feladatokat átvegyenek az államtól. Ezek az elismert pénztárak lényegében önkéntes alapon működnek, azzal a különbséggel, hogy a felosztó-kirovó rendszerbe befizetett járulékokból is az átvett szolgáltatás arányában részesülnének. (Magyarán: a tb fizetne az átvett szolgáltatásért.) A megoldás mellett szól, hogy így a felosztó-kirovó rendszerből kivont járulékok mellé további nyugdíjcélú megtakarításokat is lehet szervezni, ami többletforrásokat eredményezne a nyugdíjbiztosítási rendszerben.

A várományfedezeti rendszerben a kötelező pénztárak az önkéntes pénztárakéhoz hasonló elven szerveződnek, azzal a különbséggel, hogy itt alapszabály helyett törvény írná elő a kötelezettségeket. Szerinte a szabályozásnak a már működő munkahelyi pénztár modelljére kell építeni, tehát a kötelező pénztár munkahelyi vagy szakmai érdekképviseleti alapon létrehozott szervezet lenne, amely az állami alapnyugdíjat kiegészítő öregségi nyugdíjat, illetve a biztosított elhalálozása esetén árvaellátást vagy özvegyi nyugdíjat nyújthatna. A szolgáltatások alapja a kötelező járulékfizetés, azaz a pénztárba belépőnek kötelezően kellene a járulékok törvényben előírt százalékát ide befizetnie.

Radnai György szerint a nyugdíjbiztosítási rendszer átalakításánál elengedhetetlen, hogy az állam garanciát vállaljon a nyugdíjak biztonságára. Ennek a biztonsági rendszernek az egyik eleme lehet egy állami felügyelet, amely az önkéntes rendszer felügyelete során már szerzett tapasztalatokat a pénztári működés sajátosságairól. Az elnök hasonlóan fontos elemnek tartotta egy központi garanciaalap létrehozását is, amelyet a pénztárak befizetéseiből töltenének fel, de mögötte ott állna a központi költségvetés is. Ez a központi alap olyan pénztárak konszolidálását szolgálná, amelyek a rendszerszerű működés közben likviditási zavarokkal küszködnek, vagy tőkevesztést szenvedtek el.

Más szakértők viszont a hivatalostól eltérő álláspontot fogalmaznak meg a várományfedezeti rendszer intézményi hátterével kapcsolatban. Németh György szociológus szerint a felosztó-kirovó rendszerről a vegyes finanszírozású rendszerre történő áttérésnél nyugdíjpénztárakról és nyugdíjalapokról kell majd törvényt alkotni. A kettő közötti különbség az, hogy a nyugdíjpénztárak önkormányzati elven működnek, azaz a tagok ellenőrzik saját befizetéseiket. A nyugdíjalapok viszont nem önkormányzati elven, hanem egyfajta különleges, nyíltvégű befektetési alapként működnének, azzal a különbséggel, hogy ezek nem befektetési jegyet bocsátanának ki, hanem a kötelező – törvényben előírt mértékű – befizetéseket fogadnák be, és így nyújtanának szolgáltatást a tagoknak. A két különböző típus egymás mellett létezne a piacon, és a polgárok maguk dönthetnének arról, hogy a kötelező járulék várományfedezeti részét melyik intézménynél helyezik el. Ugyanakkor a szociológus szerint nem kellene élesen elhatárolni a kötelező és önkéntes befizetéseket sem. Ha ugyanis az önkormányzó elven működő nyugdíjpénztáraknak lehetőségük lenne a kötelező mértéken felüli befizetéseket is befogadni, akkor egy csapásra feleslegessé válna a jelenlegi önkéntes nyugdíjpénztár intézménye. Ebben az esetben tehát csak kötelező, illetve önkéntes befizetéseket, nem pedig a hozzájuk kapcsolódó intézményeket kellene szabályozni.

Egyelőre tehát itt tart a nyugdíjbiztosítási reform ügye. A ma még napról napra formálódó elképzelések szövevényében nehéz eligazodni, és azt sem lehet tudni, hogy a következő hetekben várható hatpárti egyeztetéseken végül melyik koncepció lesz a végső befutó. Az mindesetre biztos: a “koraszülött jóléti állam” kedvenc gyermeke, a felosztó-kiróvó rendszerű társadalombiztosítás az ellenérdekeltek nagy száma ellenére sem kerülheti el végzetét, a reformokat.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik