A kockázati tőketársaságokat világszerte a pénzügyi befektetések fontos intézményeként tartják számon, az üzletág legnevesebb képviselői pedig a pénzvilág legfelső elitjéhez tartoznak. Magyarországon ugyan a kockázati tőkebefektetések még gyermekcipőben járnak, a külföldi tőkebevonás és a gazdaságfejlesztés szempontjából azonban már ma sem elhanyagolhatóak.
Az első kockázati tőketársaságokat a század első felében, Amerikában hozták létre. Vállalkozó kedvű alapítóikat annak felismerése vezette, hogy a nagyobb hozam reményében magas kockázatokat vállaló befektetőknek korábban nem állt rendelkezésükre az ehhez szükséges intézmény. A második világháború után aztán Nyugat-Európában is létrehozták az első kockázati tőketársaságokat, amelyek azonban inkább az újjáépítés gyorsítását célzó kormányzati szándékoknak köszönhették megszületésüket, mintsem a befektetők üzleti elképzeléseinek. Az egyik legkorábbi ilyen kezdeményezés a brit jegybank által 1945-ben életre hívott “3i” nevű alap, amelyet alapítója a közelmúltban – tőzsdei bevezetés után – értékesített. Nagy-Britanniában, Franciaországban és a Benelux államokban mára igen széles körben terjedt el a kockázati tőke típusú befektetés, Németországban és Ausztriában ellenben kisebb népszerűségnek örvend.
A kockázati tőketársaság klasszikusan két különálló gazdasági szervezet szimbiózisaként működik. Létezik egy alap, amely intézményi vagy magánbefektetők befizetéseiből áll össze, s amelyet olykor a tőzsdén is jegyeznek. Az így összegyűlt pénz befektetéséről egy önálló cég, az alapkezelő gondoskodik. Az alap és az alapkezelő szerződést köt egymással, amelyben meghatározzák a működés feltételeit: mekkora önállóságot élvez az alapkezelő a befektetési döntésekben, milyen beszámolási kötelezettségek terhelik az alap igazgatóságával szemben, mekkorák a hozamelvárások.
Az alapokat rendszerint meghatározott időre – például tíz évre – hozzák létre, és a lejáratig többnyire ugyanaz az alapkezelő igazgatja azokat. A kockázati alapkezelés ugyanis a leginkább bizalmi jellegű szolgáltatások közé tartozik: aki egyszer csalódást okoz, azzal többé nem állnak szóba a piacon. A szakma legnagyobbjai: a John Govett, a Kleinwort Benson, a JP Morgan vagy a Warburg világszerte jól csengő nevek. Az alapkezelő hagyományosan a menedzserek tulajdonában van, ám az utóbbi években egyre jellemzőbb, hogy egy nagybank megvásárolja valamelyik jó hírű alapkezelő társaságot. (A Deutsche Bank például nemrég szerezte meg a Morgan Grenfell nevű nagy múltú céget.)
A kockázati tőketársaságok tőzsdén kívüli, “fogyasztóközeli” ágazatokban tevékenykedő – így elsősorban feldolgozó-ipari vagy csúcstechnológiát előállító – cégek részesedéseit veszik célba. Befektetésük mindig alaptőke-emeléssel jár, vagyis friss pénzt hoz a vállalkozásba, ami a fejlődési lehetőségek megteremtését szolgálja. Pénzüket néhány évre kötik le egy-egy vállalkozásban, átlagon felüli hozamelvárásaikat azonban jellemzően csak a futamidő végén kívánják érvényesíteni. Lehetőleg tehát nem vesznek ki osztalékot a cégből, hanem jól időzítetten, rendszerint előzetesen meghatározott szerződéses feltételek alapján adják el részesedésüket. A szakemberek szerint a befektetések gyümölcsének learatására a tőzsdei bevezetés nyújtja a legjobb lehetőséget: ez általában a részvények vételi áránál jóval magasabb eladási árfolyamot tesz lehetővé. Járható út a cég szakmai befektetőnek való értékesítése is: ilyenkor az iparág valamelyik óriásvállalata a piacszerzés reményében vásárolja meg az ígéretes terméket előállító vállalkozást.
A kockázati tőketársaságok befektetéseik során a közepes nagyságú cégeket részesítik előnyben, ezek működéséről ugyanis már értékelhető adatok állnak rendelkezésre, ugyanakkor még kellő növekedési perspektíva áll előttük. Ez azt jelenti, hogy ma Magyarországon az 50 és 100 millió forint közötti alaptőkéjű és százmilliótól egy-két milliárd forintig terjedő árbevételű vállalkozások jönnek szóba. “A fák ugyanis nem nőnek az égig” – ahogy Oláh László, a Magyar-Amerikai Vállalkozási Alap (MAVA) befektetési igazgatója mondta egy nemrég rendezett konferencián.
A MAVA egyébként úttörő szerepet játszott a kockázati tőkebefektetések magyarországi meghonosításában. 1990-ben egy, az előző évben hozott törvény alapján hozta létre az Egyesült Államok Kongresszusa, nem üzleti megfontolások alapján, hanem a piacgazdasági átalakulás segítésére. A MAVA azonban – hangsúlyozta lapunk kérdésére Oláh László – a kockázati tőketársaságoknál megszokott hozamelvárásokkal fekteti be pénzét. Az alap tőkéje hetvenmillió dollár, amiből hatvanmilliót fordíthatnak kockázati tőkebefektetésekre. Ez a pénz magyar szempontból gazdaságfejlesztésre szolgáló, vissza nem térítendő támogatást jelent. Bár a Kongresszus az alapítás után tizenöt évvel áttekinti az alap működését, és dönt a pénz további sorsáról, nem valószínű, hogy a képviselőház visszakéri majd a pénzt Magyarországtól.
A MAVA eddigi mintegy harminc befektetése között akad nagyon sikeres, mint például a Recognita nevű számítástechnikai cégnek 1992-ben adott 572 ezer dollárnyi tőkejuttatás; és kevésbé jó is, mint az 1994 végén csődbe ment Microsystemben szerzett tizenháromszázalékos részesedés. Az alap ezzel együtt működésének négy évében átlagosan 5-6 százalékos tőkemegtérüléssel dolgozott, ami ugyan jóval elmarad a Nyugaton elvárt kétszámjegyű hozamtól, de az igazgató szerint magyarországi viszonyok közt elfogadható.
Oláh László egyébként elnökségi tagja a Magyarországon működő kockázati tőketársaságok 1991-ben létrehozott szakmai érdekképviseleti szervezetének is. A Magyar Kockázati Tőke Egyesület (MKTE) tagjai közt a rendszerint külföldi tőkével gazdálkodó, üzleti megfontolások szerint működő kockázati tőketársaságok mellett a gazdaságpolitikai célok jegyében tevékenykedő, állami pénzek kihelyezését végző intézményeket is megtaláljuk. Ilyen az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság többségi tulajdonában lévő Multinova és az Ipari és Kereskedelmi Minisztériumhoz kötődő, Covent nevű társaság. A gazdaságfejlesztési célokat szolgáló kockázati tőkealapok nagyobb részét viszont a Magyar Befektetési és Fejlesztési Bank (MBFB) többségi tulajdonában lévő hat regionális fejlesztési társaság ellenőrzi (lásd külön írásunkat).
A pénzintézet munkatársa – és egyben az Észak-Magyarországi Regionális Fejlesztési Kft. egyik ügyvezető igazgatója -, az MKTE elnöke, Csoknyai László szerint jelenleg 130-150 magyar cégben található kockázati tőke jellegű befektetés. A szakma számára az egyik legnagyobb gondot a magas infláció jelenti. Egy kockázati alapnak ugyanis az európai pénzügyi központnak számító Londonban legalább tizenöt százalékos – fontban számított – megtérülést kell ígérnie, hogy befektetőket találjon. Tevékenységének Kelet-Európába helyezésével a nagyobb kockázat miatt ez az elvárás húsz százalékra nő. Ehhez hozzáadva az idei évre tervezett szintén húszszázalékos inflációt, gyakorlatilag elérhetetlen követelményt kell megfogalmazni. Akkor már inkább bankhitelt vesz fel a cég – mondja az elnök.
Jóllehet, az aktív befektetés-menedzselést végző kockázati tőketársaságok vezetési és marketing-ismeretekkel is segíthetik a vállalkozásokat, ám ezek irányítóinak tudomásul kell venniük, hogy a kockázati tőketársaság beleszól a cég életének minden fontosabb kérdésébe. Csoknyai László szerint ezt a kissé zárkózott mentalitású magyar menedzserek gyakran nem veszik jó néven.
Az üzletág számára a másik nagy nehézséget a kockázati tőketársaságok megfelelő jogi szabályozásának hiánya okozza. A befektetési alapokról szóló 1991. évi 63. törvény ugyanis nem teszi lehetővé kockázati jellegű alapok létrehozását, így ezek magyarországi bejegyzésére csak társasági formában van mód. Ez viszont komoly adózási hátrányokat okoz, így aztán nem véletlen, hogy a jelentősebb üzleti jellegű alapok kivétel nélkül külföldön – többnyire valamelyik adóparadicsomban – vannak bejegyezve.
