Gazdaság

SURÁNYI EGY ÉVE – Az árak ellen

admin
admin

1996. 03. 13. 00:00

A jegybank által fő ellenségnek kikiáltott infláció alakulása az egyetlen rosszpont Surányi György első évi elnöki bizonyítványában. Bár a Magyar Nemzeti Bank mozgástere a csúszó-leértékelés bevezetésével értelemszerűen beszűkült, nehéz lenne elvitatni érdemeit a javuló gazdasági eredményekben. Ezek közül az egyik legfontosabb a tavaly márciusit megelőző elképzelésekhez képest jelentős fordulat a vállalatok finanszírozásában.

Viszonylag keveseknek adatik meg, hogy ugyanazon a poszton kétszer is bebizonyíthassák szakmai rátermettségüket. (Ez még akkor is igaz, ha a szocialisták hatalomra kerülésével manapság a szokottnál is több effajta kuriózum akad, lásd Békesi László, legújabban pedig Medgyessy Péter pénzügyminiszteri újrázását.) E “műfajban” a legmarkánsabb visszatérés mégis Surányi Györgyé, aki 1995 márciusában foglalta el ismét a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöki székét. Előző (1990. június 1-jétől 1991. december 1-jéig tartó) elnöksége ugyanis a mostani kormányéval szinte teljesen ellentétes elképzeléseket valló MDF-többségű kabinet országlása idejére esett. S hogy az ismétlésre egyáltalán sor kerülhetett, az mindenekelőtt annak köszönhető, hogy annak idején korántsem szakmai alkalmatlanság miatt kellett idő előtt távoznia a mellesleg éppen aznapi hatállyal törvényesen függetlenné nyilvánított intézmény éléről…

Még inkább erősíthette a “dejá vu” érzést a főbankárban a magyar gazdaság 1995. márciusi helyzete. A rendszerváltás után az alig néhány százmillió dolláros, mindössze egy-két hetes importot fedező devizatartalék okozott riadalmat a Szabadság téren (is), egy évvel ezelőtt pedig szinte valamennyi fontosabb gazdasági barométer esőre állt. Nem véletlen, hogy a Bod Péter Ákos 1994. decemberi távozását követő interregnumban a jegybank átmeneti vezetősége sorra hozta meg szigorú monetáris intézkedéseit.

A kereskedelmi bankok mindenekelőtt azt sérelmezték, hogy “szigorú intézkedéseivel a jegybanknak sikerült kiirtania a gazdaságban még meglévő középlejáratú forrásokat” (Figyelő, 1995/6. szám). Igaz, az MNB fenti intézkedései éppen ezt célozták. Ahhoz ugyanis – magyarázták a jegybankosok -, hogy a folyó fizetési mérleg hiánya éves szinten ne haladja meg a finanszírozási szempontból még elviselhetőnek tartott 3 milliárd dolláros mértéket, a vállalatok belföldi hitelfelvételét kellett (volna) jelentősen visszaszorítani.

Már ez utóbbi is meglehetősen nehéz feladatnak tűnt. Az az elképzelés azonban végképp “kihúzta a gyufát” – még ha az adott helyzetben szakmailag logikusnak is tűnt -, hogy a gazdálkodó szervezeteknek nettó értelemben megtakarítóvá kell válniuk a költségvetéssel és a bankrendszerrel szemben. Az ehhez szükséges, 150-170 milliárd forintosra becsült forrást pedig az átmeneti MNB-vezetőség szerint csak kamatemeléssel lehetett volna kivonni a gazdaságból. (Mellesleg 1994-ben a vállalatok 284 milliárd forinttal több hitelt vettek fel, mint amennyit megtakarítottak.)

Surányi György viszont korábban, még a Közép-Európai Nemzetközi Bank (CIB) vezérigazgatói székéből, többször is bírálta az MNB kamatpolitikáját. Így aligha érte váratlanul a “szakmát”, hogy a kormány 1995. március 12-i stabilizációs intézkedéseinek, valamint a további megszorításoknak a bejelentése után alig két nappal visszaállították az egyhetes devizaswap lehetőségét, ami elsősorban a vegyes bankok finanszírozási esélyeit billentette helyre. Bár a kötelező jegybanki tartalékráta áprilistól júniusig havonta további 1-1 százalékkal emelkedett, míg el nem érte a 17 százalékot, ezzel egy időben a bankok bankjánál elhelyezett forintbetétek, illetve a devizaforrások után képzett forinttartalékok után is egyre növekvő kamatot fizettek. Ugyanakkor kétségtelenül szűkültek a kereskedelmi bankok repo (állampapírok ellenében kapott) finanszírozási lehetőségei azáltal, hogy csak mérlegfőösszegük nagysága szerint juthattak ilyen forráshoz.

Ám a legnagyobb változás a vállalatok nettó pénzügyi pozíciójának tervezésében állt be. A 150-170 milliárd forintos megtakarítási többletre vonatkozó terveket a tavaly márciusi program 126 milliárdos “mínuszra” módosította, vagyis elvileg ennyivel növekedhetett volna a vállalati hitelfelvétel. Ennek ellenére szinte egész évben az volt az egyik legfőbb vádpont az MNB-vel szemben, hogy tevékenységének köszönhetően a hazai gazdálkodó szervezetek nem, vagy csak nagyon drágán jutnak belföldön forráshoz, így külföldön keresnek vigasztalást.

“Valójában a vállalatok forint- és devizahitel-felvétele az elmúlt évben gyorsabban növekedett, mint 1993-94-ben” – hangsúlyozta Surányi György elmúlt heti sajtótájékoztatóján. A jegybanki számítások szerint az üzleti szektor 1995-ben valamivel több mint 30 százalékkal több hitelt vett fel belföldön, mint egy évvel korábban, s azok értéke 170 milliárd forinttal haladta meg a megtakarításokét. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy az elmúlt év eleji 10 százalékponttal szemben 1995 második felében már csak a hivatalos inflációnál alig 5 százalékponttal magasabb hitelkamatot kellett fizetni. Eközben a vállalatok 1,2-1,3 milliárd dollárral finanszíroztatták meg magukat külföldről is.

A cégek belföldi forrásbővülését a csökkenő reálkamatok mellett természetesen az is lehetővé tette, hogy az államháztartás mindössze 6,6 százalékkal növelte belföldi hitelállományát. Az igazi áldozatot – ami a jegybankelnök szavai szerint a stabilizáció ára – azonban a lakosság hozta a vállalatok érdekében, 8,7 százalékkal kevesebb kölcsönhöz jutva. Azok a magánszemélyek viszont, akik mondjuk fogyasztási hitelhez jutottak, örömmel tapasztalhatták a korábbi évekhez viszonyítva mindenképpen elfogadhatónak mondható 4-5 százalékpont közötti reálkamatot.

Ez utóbbi persze azt bizonyítja, hogy a kamatok ezúttal nem tartottak lépést az inflációval, amely tavaly – Surányi György bevallása szerint is – tovább gyorsult. (Bokros Lajos pénzügyminiszteri búcsúbeszédében szintén az infláció növekedését jelölte meg az 1995-ben folytatott gazdaságpolitika leggyengébb pontjának: lásd Figyelő, 1996/10. szám.)

Az MNB elnöke mindenesetre szükségesnek tartotta megjegyezni, hogy a pénzromlás növekvő tendenciája már 1994 februárjától tart. Azt azonban Surányi György is elismerte, hogy infláció-ügyben nincsenek meggyőző érvei. Mindössze arra emlékeztetett, hogy előbb a leköszönő Boross-kormány, majd a helyébe lépő Horn-kabinet is elhalasztotta az energiaár-emeléseket, ami számításai szerint legalább 3 százalékponttal növelte a későbbi inflációt. Hasonló hatása volt annak, hogy az államháztartás, jelesül a társadalombiztosítás hiánya 40 milliárd forinttal haladta meg az előirányzottat. Az infláció évi 28,3 százalékos mértéke mindazonáltal csak néhány százalékponttal haladta meg az 1995. évi módosított monetáris politikai irányelvekben előrejelzettet.

Némi aggodalomra adhat azonban okot az 1996. januári 4,4 százalékos infláció, még akkor is, ha a jegybankelnök szerint már a következő hónapban megtört e rendkívül kedvezőtlen irányzat. A 2,1-2,2 százalékosra becsült februári pénzromlás már azon az MNB által elképzelt pályán mozog, amely az év végéig fokozatosan csökkenő értékekkel van kikövezve. Ha valóban minden a tervek szerint alakul, akkor nem kerül veszélybe a forint csúszó-leértékelési rendszere. “Az, hogy az idén a devalválás éves mértéke (havi 1,2 százalékkal számolva 15,38 százalék) csak közel fele az elmúlt évinek, már önmagában is inflációt fékező tényező” – jegyezte meg Surányi György.

Persze az is elengedhetetlen, hogy a költségvetés a tervezett szinten belül tartsa hiányát, valamint hogy az inflációs szempontból ugyancsak veszélyforrásnak tekinthető reálkeresetek se emelkedjenek jelentősen. Mivel pedig a csúszó-leértékelésnél vetítési alapnak választott termékegységre jutó bérköltség növekedése várhatóan nem lesz számottevő, a Szabadság téren inkább azon morfondíroznak, vajon képesek-e tovább mérsékelni a havi leértékelések ütemén 1996 második felében.

Az, hogy az előző év azonos időszakához mért infláció júniusi, 31 százalékos mértéke decemberre 28,3 százalékra mérséklődött, lehetőséget adott a kamatok csökkenésére is. Az egynapos aktív repo-kamatok például a tavaly februári 35-ről, az egyhetesek pedig 33-ról 1996 januárjára 30,5-30,5 százalékra estek vissza. Még ennél is látványosabban, csaknem tíz százalékponttal zuhantak a diszkont kincstárjegyek átlagos éves hozamai, túlteljesítve Bokros Lajos egy évvel ezelőtti 25 pontos programjának 5-6 százalékpontos előírásait. A 3 hónapos állampapírokat például az 1995. májusi 33,9-del szemben a február 20-i héten már csak 24,9 százalékon lehetett megszerezni, de a 6 hónaposak 25,9, a 12 hónaposak 26,8 százaléka sem számít túl magasnak a korábbiakhoz képest.

A jegybank azzal a szándékkal vezette be február elején az egyhónapos passzív repotendert, hogy a kereskedelmi bankok ezen a csatornán is elhelyezhessenek pénzt, az inflációhoz közeli kamatokon. A hosszabb lejáratú kamatokat pedig úgy akarják alakítani, hogy azok az inflációs várakozásokkal összhangban nyújtsanak reálhozamokat a befektetőknek. Ez alkalmasint egyre alacsonyabb kamatszinteket sejtet, a monetáris politika szándékaival egyezően. Bár a piaci kamatalakulással összefüggésben az MNB március elsejétől a forint- és a devizaforrások után képzett kötelező tartalékok után is kevesebb kamatot térít a kereskedelmi bankoknak, a korábbi 17 százalékos tartalékráta június elsejéig több lépcsőben 12 százalékra mérséklődik (jelenleg 16 százaléknál tart). A jegybanki alapkamat pedig februártól 27 százalék.

Nem tudni, mit szólnak az alacsonyabb kamatokhoz a megtakarítani szándékozók. Az elmúlt évi “termést” viszont valószínűleg egy ideig nehezen lehet felülmúlni. A jelek szerint még a jegybanki szakembereket is meglepte, hogy az 1995. márciusi programban előrejelzett 294 milliárd forinttal szemben – becsléseik szerint – a lakosság nettó pénzügyi pozíciója 460 milliárd forinttal javult. Ez még akkor is figyelemre méltó, ha Surányi György is elismerte: elképzelhető, hogy a megtakarítók között szép számmal, no meg jelentősebb összegekkel egyéni vállalkozások is akadtak.

Bár valóban nehezen hihető, hogy az elmúlt évi rekordszintű, 10 százalék körüli reálkereset-csökkenés mellett a magánszemélyek összességében jóval többet tettek félre, mint egy évvel korábban, az elnök emlékeztetett arra a közgazdasági tételre, amely szerint rendkívül nehéz gazdasági viszonyok közepette az egyének merő óvatosságból a további várható jelentős reálkereset-csökkenésre készülve előretartalékolnak.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.