Gazdaság

SZOMJAZÓ EGÉSZSÉGBIZTOSÍTÁS – Tb, te bitang, óh!

admin
admin

1996. 02. 21. 00:00

Senkinek sem lehet kétsége afelől, hogy az immár széltében-hosszában szajkózott megállapítás (“Válságban az egész társadalombiztosítás!”) triviálisan igaz. Ennek tükrében különösen szomorú, hogy a vezetőknek nincs kikristályosodott elképzelésük arról, mit is lehetne kezdeni a tb-önkormányzatok elképesztő hiányával.

A társadalombiztosítás belső struktúrájában jelentős tartalékok vannak – hallhattuk nemrég egyik tb-vezetőnk szájából a megállapítást. Az első örvendetes esemény már mögöttünk van: a múlt év végén állítólag megállt a tb-kintlévőségek növekedése. Nem akármiről lenne szó: a tb-válság egyik fontos pontja a kintlevőségek kérdése, melyek az év végén már 225 milliárd forintra rúgtak.

Sándor László MSZOSZ-elnök, az Egészségbiztosítási Önkormányzat vezetője a múlt héten az egészségbiztosító működését vizsgáló parlamenti bizottság előtt már azt is eredménynek tartotta, hogy a regisztrált kintlévőségekből tavaly mintegy 31 milliárd forintot behajtottak. Sikerként értékelte azt is, hogy a megállapodások egy olyan “folyó járulékfizetési kötelezettséget is magukkal hoztak”, aminek következtében a munkáltatók által bevallott járulékok több mint 97 százaléka befolyt a tb kasszájába. A kintlévőségből amúgy 100 milliárd már úgyis behajthatatlan – azon cégek jóvoltából, amelyek jogutód nélkül szűntek meg, magyarán fizetés nélkül távoztak.

A belső tartalékok létének ellentmondani látszik az egészségbiztosítási alap úgyszólván állandósult 20 milliárd forintos hiánya. Ezt az elnök az alap és az állami költségvetés közötti rendezetlen elszámolással, a hivatali rendszer, a rokkanttá nyilvánítási folyamat hiányos ellenőrzésével és a jogszabályi hézagokkal magyarázta. A rendszeren belül elérendő esetleges megtakarításokról szólva Sándor László az ellátás javítását tűzte ki célul, és óvott a szolgáltatások szűkítésétől. Nagy probléma azonban, hogy spórolni alighanem csupán a szolgáltatások – legalábbis az ingyenesnek minősülők – részleges leépítésével lehet, azaz a kör bezárulni látszik.

Változtatnivaló akad a gyógyszerfronton is. Konkrét, bár első hallásra nehezen kivitelezhető példát is említett Sándor László: eszerint a fokozott ellenőrzéssel az egy főre jutó, s mindenki által túlzottnak minősített gyógyszerfogyasztás visszafogása révén olyan mértékű megtakarítást lehetne elérni, amely előteremthetné a betegek gyógyulásához elengedhetetlen jobb színvonalú kezelés, benne a valóban fontos medicinák költségeit. Ehhez nyilván már csak az ellenérdekelt gyártói-forgalmazói csoportok, a szokásaikban megrögzött, notórius betegek és a kényszeres receptfelíró orvosok ellenállását kellene legyőzni, s máris jöhetne a számológép. Sándor László maga is egyetértőleg idézte azon megállapításokat, amelyek a magyar egészségügy legnagyobb bajának a kórházcentrikusságot tartják, a kórház ugyanis fajlagosan kétségtelenül a legdrágább gyógyítási forma.

Az egészségbiztosító vezetői a rendszer átalakítását célzó, tartalmukban is váltakozó elképzeléseket és az azokat beváltani próbáló konkrét kormányzati lépéseket kiszámíthatatlannak, következetlennek értékelik, s a kölcsönös megértés hiánya miatt igencsak szkeptikusak azok sikerét illetően. Az elnök a belső fizetési fegyelem esetében sem sokkal optimistább: amíg folyamatosan csökken a reálbér, és a korábban felgyülemlett adósság leírásának módját nem találják meg, addig a fizetési hajlandóság nem fog tovább javulni.

A 225 milliárd forint kintlevőség már magában is jelentősen rontja az önkormányzatról kialakított külső képet. A kintlevőségek leírásakor persze újra előkerülnek a szokásos, s a legutóbbi tb-adósság elengedési kísérlet (a leírás egy frappánsan radikális módja) kapcsán is felmerült érvek, amelyek szerint egy ilyen lépés joggal háborítaná fel, mi több, alázná meg az eddig rendesen fizetőket.

Sándor László szerint az egészségbiztosító pazarló működésének kérdése általában akkor szokott felmerülni, amikor a kormányzat éppen ódzkodik a tbalapok hiányát célzó kemény bevételnövelő intézkedésektől. A társadalombiztosítástól amúgy hiába is kérnék számon a kiadási oldal átalakítását, hiszen minden tétel jogszabályokban, törvényben rögzített, módosításához parlamenti, illetve kormányzati döntés szükségeltetik.

Az elnök a finanszírozás és a költségvetés általános problémáinak ecsetelése után kitért az önkormányzat jogszabály-módosító elképzeléseire is. Sándor László is kimondta a már sokak által elővezetet tételt: nem tartható tovább a többször megstoppolt “hetvenöt per kettes” társadalombiztosítási törvény, s a logikai, finanszírozási, “járulékfilozófiai” különbségek miatt radikálisan szét kell választani a nyugdíj- és az egészségbiztosítás szabályozását. Az új egészségbiztosítási törvényben gondosan definiálni kell majd a “kötelező” biztosítás céljait, feladatait, az ellátási kötelezettség körét, enélkül ugyanis nem lehet meghatározni a kiegészítő biztosítók sorsát, szerepét sem. Miután a biztosító vezetői korántsem a leplezetlen rajongással szólnak a nagy biztosító feltörekvő “kistestvéreiről”, mindjárt érthetővé válik, miért okoz számukra örömet ehhez a jelen pillanatban lehetetlennek tűnő feltételhez kötni a kiegészítő biztosítási formák szerepének definiálását. Az egészségbiztosító vezetője a maga részéről esküdt ellensége a szférán belüli piacosításnak – ekkor általában a rohamos elszegényedésre hivatkozik. A piacellenességnek persze – paradox módon – maga a felemás piacosító gyakorlat is szolgáltathat ellenérvként használható morbid eseteket, hiszen a már a sajtóban idézett példa szerint a kórházak teljesítmény-finanszírozásának bevezetése, a támogatásnak a dokumentált esetek számához és súlyosságához kapcsolása óta a megszületett csecsemőknek csak a fele teljesen normális (hál’ istennek csupán papíron). Az eddig megvalósult államháztartási reform más eredményeivel sincs megelégedve az elnök: egy sajtónyilatkozatában kerek perec elzárkózott attól, hogy a tb-alapok folyó pénzgazdálkodását az Államkincstár működtesse. Ez annál is érdekesebb, mivel egy vezető ÁSZ-tisztségviselő a biztosító napi likviditási helyzetének értékelésekor sietett leszögezni: az állami forgóalap nélkül az Egészségbiztosítási Önkormányzat továbbra sem tudná teljesíteni kötelezettségeit.

Ugyanezen a meghallgatáson Kameniczky Istvántól, az egészségpénztár megbízott főigazgatójától más, részben már ismert tények is elhangzottak a tb-pénztárak gazdálkodásáról. Így például 1993-ban, a két alap szétválásakor más-más kézbe került a tb-tartozások behajtása (egészségpénztár) és a járulékfizetés ellenőrzése (nyugdíjpénztár), ami feltehetőleg nem járult hozzá a két pénztár pénzügyi stabilitásához. Az áttekinthetőséget rontotta, s a feladatokat növelte az is, hogy míg korábban pusztán néhány ezer számlavezetővel kellett számolni, ez a szám mára másfél millióra szaladt fel.

Ha már a pluszmunkánál tartunk: az Állami Számvevőség vizsgálata szerint a biztosító központi apparátusában dolgozók bére a havi jutalmakkal együtt jelentősen meghaladja a köztisztviselői fizetéseket. Sándor László erre reagálva felajánlotta a parlamenti bizottságnak a helyszíni vizsgálat lehetőségét, s megígérte, hogy ehhez minden adatot a rendelkezésükre bocsát. Ezután különböző összegek felsorolása következett, majd a tb-munkatársak hirtelen átminősültek kvázi pénzintézeti dolgozókká, akiktől már senki sem kéri számon a fizetésüket, illetve akikkel összehasonlítva a fizetések már csekélységnek minősülnek. Annyi bizonyos, hogy a jelenlegi költségvetési hiányos időkben már a téma felmerülése sem vet jó fényt az önkormányzatokra.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.