Gazdaság

VITA-ÖSSZEFOGLALÓ – Terítéken az egész gazdaságpolitika

admin
admin

1996. 02. 07. 00:00

A privatizációs többletbevételek sorsáról szóló vitát sokan a “növekedéspártiak” és a “monetaristák” közötti újabb összecsapásnak minősítették. Ez félrevezető. A színvonalas vita a szakmai, közgazdasági érvek széles ütközését jelentette; nagy értéke, hogy abban az egész magyar gazdaságpolitika terítékre került – állítja akadémikus szerzőnk.

Alig született meg a költségvetési törvényben rögzített döntés, azt a kormányzat és az ellenzék több képviselője rögtön vitatta, és megváltoztatni javasolta. Kádár Béla szerint az ellenzéket mindebben az motiválta, hogy “sajnos nem volt megfelelően előkészített többletbevétel-felhasználási terv, ezért kényszerült az ellenzék olyan megoldásra szavazni, amely ellenőrizhető módon rendelkezik ezen összegekkel”.

A vitát magát is sokan annak tulajdonítják, hogy a kormányzatnak nem volt előre elképzelése a többletjövedelmek felhasználásáról, s a parlamenti döntés sebtében és “puccsszerűen” történt. Mint Veress József megállapítja, már az 1995. márciusi stabilizációs programnak is hiányossága volt, hogy “nem készült forgatókönyv arra, hogy a stabilizációs program eredményeként előálló s a gazdaságba visszaforgatható erőforrások honnan jutnak el a vállalkozói szférához”. A törlesztés vagy fejlesztés dilemmája kapcsán ez még inkább felvetődik. Nemzetközi példák Németországtól Japánig azt bizonyítják, hogy “értelmes stratégia nélkül sem maga a piacgazdaság, sem pedig a fejlett szint elérése nem volt lehetséges”. Most a stratégia és a cselekvési programok még inkább szükségesek lennének, hiszen a rövid távú pénzügyi stabilizáció érdekében a strukturális reformok (például az oktatás vagy az egészségügy terén) végrehajtása kerül napirendre.

Andor László szerint “fejlesztési alapok létrehozására lehetne fordítani az összeg egy részét, amely így megjelenne a fogyasztásban is, de nem rengetné meg alapjaiban a stabilizációs programot, nem rombolná le az országról kialakult kedvező képet.

A törlesztés melletti érveket Bokros Lajos pénzügyminiszter tíz pontban foglalta össze, aminek kapcsán nem annyira az álláspontját, mint inkább közgazdasági érvelésének megalapozottságát és közgazdaságtani relevanciáját illetően hangzottak el kritikai vélemények.

Magas István szerint Bokros Lajosnak már azzal a kiinduló tételével szemben is van helye kételynek, miszerint a többletbevételeknek adósságtörlesztésre való felhasználása “optimális megoldás”. “Ez egy fundamentális, nagyon erős állítás, amely akár igaz is lehet. Bizonyítása azonban nem egyszerű feladat, kvantitatív belátása komoly ökonometriai modellezést igényelne nem kevés elméleti és mérési bonyodalommal”.

Nagyjából mindenki egyetértett abban, hogy a privatizációs bevételek mint vagyonértékesítésből származó jövedelmek nem költhetők el fogyasztásra. De az államadósság és kamatterheinek csökkentése közvetlenül is jó az állampolgár számára.

Mellár Tamás ugyanakkor vitatja, hogy baj lenne, hogy a gazdaságélénkítésre költött pénzek “valamekkora hányada mindenképpen fogyasztásra szivárogna el, így nem a vagyonérték helyreállítását szolgálná. “A multiplikátor-hatásnak ugyanis éppen az a lényege, hogy az állami költekezésből jövedelme képződik a lakosságnak, amit az fogyasztásra költ, s a pénz új tulajdonosa szintén továbbkölti azt saját szükségletei fedezésére. Ez pótlólagos jövedelemteremtő folyamatot keletkeztet az egész gazdaságban”.

Lényeges vitakérdés volt, hogy a többletbevételeket a külső vagy a belső adósság csökkentésére kell-e fordítani. Csaba László szerint “privatizációs többletbevételeket kizárólag a magas kamatozású belső állampapírok kiváltására kellene fordítani, csökkentve ezáltal a kamatszintet”. Azzal érvel, hogy a kamatterhek miatt a belső államadósság problémája súlyosabb gond, mint a külső államadósság. Szerinte a külföldi adósság csökkentése az MNB érdeke, hiszen ezáltal a jegybank nyeresége növekedne, és kisebb mértékben kellene finanszíroznia az államháztartás hiányát.

Kornai János szerint “a hangsúlyt a külső adósság csökkentésére kell helyezni, legalábbis két okból. Az egyik ok: éppen a külső adósság az, amely az ország fejlődése szempontjából a leginkább nyomasztó. A másik (… ) a privatizációs bevétel zöme devizában érkezett. Ha a bevételt vagy annak egy részét Magyarországon költjük el, akkor a beérkezett devizát forintra kell átváltani, s ez monetáris feszültségekhez vezet.”

Egyetértés van abban, hogy az adósságcsökkentési akció révén a legnagyobb kamatozású adósságállománytól kellene megszabadulni. Az MNB szempontjából a legcélszerűbb az lenne, ha a privatizációs bevételt úgy használnák fel, hogy nem újítanák meg a jegybank mintegy 2,8 milliárd dollárnyi rövid lejáratú hiteltartozását, vagy 1996-ban ilyet nem vállalnának.

A vitát sokan a “növekedéspártiak” és a “monetaristák” közötti újabb összecsapásnak minősítették. Ez félrevezető, és nem felel meg a valóságnak. Hosszabb távon a stabilizáció, benne az adósságprobléma kezelése nem képzelhető el tartós gazdasági növekedés nélkül. Ezt valamennyi fél elismeri, s a vita inkább akörül folyik, hogy a gazdasági növekedést milyen eszközökkel és hogyan kell elérni.

Az egyik tábor szerint a gazdasági növekedésnek pusztán a makropénzügyi feltételeit kell biztosítani, s a növekedést indukáló beruházási és fejlesztési döntéseket teljes mértékben a piacra és a magánvállalkozásokra kell bízni. A pénzügyi stabilizáció ehhez biztosítja a minimális feltételeket, s a legjobb megoldás az adósságteher csökkentése. A költségvetés finanszírozásának tőkepiaci “kiszorító hatása” (crowding out) oldódik, javulnak a vállalati befektetések feltételei.

Mint László Géza megállapítja: “Magyarországra több mint 11 milliárd dollár külföldi működőtőke áramlott már be, felnőtt egy közép- és nagyvállalkozói, menedzseri réteg, s éhesen figyeli az üzleti lehetőségeket. (…) Az államadósság szerkezetének javításán és a külső adósság csökkentésén keresztül csökkenhet az állam finanszírozási költsége és az ország kockázata, lehetőség nyílhat a vállalkozók adó-, bér- és kamatterheinek a csökkentésére, és így ők saját felelősségükre kezdhetnek az eddiginél nagyobb fejlesztésekbe.”

Hasonló szellemben érvel Bauer Tamás is. “Az adósságteher fojtogatja a gazdaságot. Szűkíti a vállalkozók tőkéhez jutási lehetőségeit, mesterségesen növeli a befektetések hozamkövetelményét. Aki tehát élénkíteni akarja a gazdaságot, és nem nagy, kockázatos állami akcióktól, hanem a nyereségérdekelt vállalkozók beruházásaitól várja az élénkülést, annak arra kell törekednie, hogy enyhüljön az adósságteher fojtogató hatása.”

Rabár Ferenc szerint a többletbevételeket nem “kiragadott célcsoport” érdekében kell felhasználni, hanem “a gazdaság általános fellélegzését kell elősegíteni.” A többleteket nem konkrét fejlesztésekre kellene fordítani, hanem “a magyarhoz hasonló eladósodottságú gazdaság a külföldi kölcsönök csökkentésével sokkal természetesebb úton tudna fellélegezni. Ehhez viszont mellőzendőek a túlzottan restriktív intézkedések”.

A közvetlen fejlesztési programokra irányuló javaslatokkal szemben a legfőbb érv, hogy azok könnyen az érdekcsoportok zsákmányává válhatnak, s nagy valószínűséggel az adósság további növekedéséhez vezetnének. Az államadósság csökkentésével pedig – mint a pénzügyminiszter megállapítja – “a társadalom minden tagja egyformán jól jár”. Hasonlóan érvel Gaál Gyula is: “az adósságcsökkentés a legjobb megoldás, hiszen ez az ország minden egyes állampolgárának érdekeit védi. Minden egyéb változat csoport- és lobbyérdekeket szolgál”.

Mellár Tamás ezzel szemben vitatja, hogy az adósságcsökkentés társadalmilag “semleges” módszer lenne.

A másik tábor szerint a gazdasági növekedés beindításában és fenntartásában nem lehet egyszerűen a piaci automatizmusokra és csak a magánvállalkozásra és -kezdeményezésre hagyatkozni.

“Az egyértelmű, hogy az államadósság csökkentése javítja az állami költségvetés egyensúlyát, így csökken az infláció mértéke is. Az infláció mérséklése lehetővé teszi a betéti kamatláb csökkenését, ami kedvezően befolyásolja a hitelkamatláb alakulását, ez pedig a beruházások fokozásához, ezáltal a foglalkoztatottság növeléséhez, a teljesítmény, a kibocsátás emelkedéséhez vezet. A termelés növekedése miatt nő az adóalap. Így azonos adókulcs esetén is emelkedik az adófizetések összege, ami tovább javítja a költségvetés egyensúlyát.” Ugyanakkor “a piac sokszor rövidlátó. Nem a hosszú távú, ésszerű döntéseknek kedvez.” Ezért olyan területek fejlesztése, mint az információs szektorok, az infrastruktúra vagy az elmaradott térségek fejlesztése, külön figyelmet érdemel – írja Takács Imre.

Farkas György szerint a “bevételeket elsősorban befektetni kell”. “Alig két évvel a tervezett EU-csatlakozási tárgyalások előtt, amikor ráadásul több mint egy éve kilincselünk az EU-nál milliárdos nagyságrendű integrációs felkészítési támogatásokért, legalábbis ellentmondásos, ha az elvileg meglévő forrásokról is lemondunk”.

Költési ötletek

Az infrastrukturális programok között az elmúlt hetekben talán leggyakrabban az M3-as autópálya megépítését és befejezését javasolták. A pálya teljes megépítése Csáki György szerint azért lenne fontos, hogy “ne szakadjon ketté az ország és vonzza a befektetőket az ország keleti fele is, kihasználhassuk az ország tranzitlehetőségeit”.

Azt ugyan senki nem kérdőjelezte meg, hogy a pénz egy részét az államadósság csökkentésére kellene felhasználni, az arányokról viszont már jelentősen eltértek a vélemények. Eredetileg Suchman Tamás azt javasolta, hogy mintegy 50-80 milliárd forintot lehetne visszajuttatni a gazdaságba, míg adósságtörlesztésre 30-40 milliárd forintot kellene fordítani. Nagy Sándor szerint “hozzávetőlegesen több mint felét kellene közvetlenül a gazdaságban felhasználni és valamennyivel kisebb részét adósságtörlesztésre, de ez utóbbi esetben is úgy, hogy ne csak tehercsökkentésként könyveljük el, hanem megfontoljuk a felszabaduló források hasznosításának lehetőségét”. Vértes András szerint “az államadósság csökkentése rendkívül fontos és helyes cél. Semmi sem indokolja azonban, hogy a teljes összeget erre a célra kelljen fordítani.” De 10-20 milliárd forintnál többet nem tartana helyesnek infrastrukturális vagy lakásépítési célokra felhasználni. A pénzügyminiszter természetesen végig a teljes összeg adósságcsökkentésre történő felhasználását javasolta.

Állampapír mint mérce

Egyetértés alakult ki abban, hogy a döntéseket arra kell alapozni, hogy minek nagyobb a hosszabb távú stabilizációs hozadéka: az adósságmérséklésnek vagy adott modernizációs-fejlesztési programoknak. Erre csak alapos és konkrét elemzés alapján lehet választ adni.

A pénzügyminiszter által javasolt mérlegelési kritériumok ugyanakkor már élénk vitát váltottak ki. “Ha kimutatható például, hogy az M3-as autópálya kizárólag állami forrásokból történő gyorsított ütemű megépítése olyan növekedési energiákat szabadít fel, amelyek enélkül nem lendülnének mozgásba, és egyszersmind számszerűsíthetőek azok a makroszintű, tovagyűrűző, külső (úgynevezett externális) hatások, amelyek egyébként a szóban forgó beruházás saját üzemi szintű megtérülését oly mértékben megnövelik, hogy annak így számított hozama meghaladja a kockázatmentes állampapírokét, akkor meg kell építeni ezt az autópályát a privatizációs bevételekből.”

Valóban számos tény arra utal, hogy a mai magyar gazdaságban az adósságcsökkentés a “legnagyobb hozamú vagyonpótlás”. Mint Matolcsy György megállapítja, sajnos a magyar gazdaságban a termelő szektorban az átlagprofitráta mintegy 4-5 százalékkal alatta van annak a 25-30 százalékos szintnek, ami alatt a pénzügyminiszter megkérdőjelezi, hogy indíthatók a beruházások. Mint másik cikkében írja, ennek ellenére a többletbevételt akkor is érdemes a termelésbe fektetni, ha hozama alacsonyabb, mint az állampapíroké, “ha vannak olyan infrastrukturális szűk keresztmetszetek, amelyek beruházással feloldhatók, és ebben az esetben a közvetlen és a közvetett megtérülések együttesen nagyobbak, mint a monetáris szektorba való befektetés, azaz államadósság-csökkentés hozadéka.”

Élesen kritizálja a Bokros-féle tételt Andor László. “Bokros gazdaságtörténeti újítással is előáll: az állampapírok hozamát teszi meg az állami beruházások mércéjéül. Méghozzá az infrastruktúrában, ahol a létesítményekre vonatkoztatva soha nem is számszerűsíthetők a beruházás előnyei”.

Tardos Márton Bokros Lajos védelmében megállapítja: a pénzügyminiszter sem gondolja úgy, hogy csak olyan beruházást szabadna az állami pénzekből végrehajtani, aminek a hozadéka meghaladja az évi 30 százalékot. “Egyértelmű ugyanis (…), hogy a jól beruházott tőke értéke az inflációval valorizálódik, és így például 20 százalékos infláció esetén már egy 10 százalékos hozadékú befektetés is megelőzi hatékonysági szempontból a hitelkiváltást”.

A vita gyenge pontja, hogy – Tardos Márton kivételével – nem tesz egyértelműen különbséget a hozamok nominális és reálértékbeni nagysága között. A “kockázatmentes állampapírok” 30 százalékos hozama 1995-ben a hivatalos mintegy 29 százalékos infláció mellett reálértékben közel volt a nullához. Ezzel szemben nem irreálisak az olyan exportvállalkozások, ahol alacsony inflációjú valutákban akár 6-8 százalékos profitot lehet elérni. A racionális befektetési lehetőségek tehát sokkal szélesebbek, mint a fentiek alapján tűnik. Normális körülmények között (liberalizált tőkekivitel mellett) a vállalkozó ilyen esetben exportálás helyett persze egyszerűen külföldön fekteti be a tőkéjét. Mint ahogy valójában ez is történik, csak éppen illegálisan…

A pénzügyminiszter és sok más szakértő érvelése szerint a belföldi kereslet növelése – mivel nem áll vele szemben hazai áru és szolgáltatás – szükségszerűen az importot és a folyó fizetési mérleg hiányát növelné. Kivétel, ha a fejlesztési program exportkapacitásokat épít, s még külföldi tőkeforrások bevonásával is együtt jár. Ez utóbbi esetben nemcsak a fizetési mérleg átmeneti romlása kerülhető el, hanem az eredmény hosszabb távon az ország egyensúlyi pozíciójának a tartós javulása. Tehát olyan exportfejlesztő programok finanszírozása a kívánatos, amelyekhez kapcsolódó indukált külföldi tőkebefektetések meghaladják a program importigényét. (Még kedvezőbb, ha – főként infrastrukturális programok esetében – esetleg a nemzetközi pénzügyi intézményektől is érdemleges hozzájárulásra lehet számítani.)

A pénzügyminiszter véleményével ellentétben azonban a fentiek nemcsak a közvetlen működőtőke-beruházásokra, hanem a külföldi hitelekre is vonatkoznak, ha azokkal termelő- és exportkapacitásokat építenek ki. A külföldi hitelek (például vállalati hitelek) ugyanis hatékony és jövedelemtermelő felhasználás esetén valóban növelik az adósságot, de nem vezetnek eladósodáshoz.

A “többletjövedelem többletimportot okoz” érvelés több szempontból is statikus és rövid távú. A megnövekedett belföldi keresletet csak rövid távon kell szembeállítani az éppen kínálatként rendelkezésre álló korábbi kibocsátással. A kérdés még így is az, hogy rendelkezésre állnak-e azok a termelő kapacitások, amelyek a megnövekedett keresletre rugalmasan képesek reagálni. Hosszabb távon már azt is számításba kell venni, milyen rugalmasan építhetők vagy épülnek ki azok a kapacitások, amelyek a megnőtt belföldi keresletre képesek válaszolni. A magyar gazdaság ilyen válaszadó képessége strukturális okokból, valamint éppen a hitelpiac anomáliái miatt nem elég rugalmas. A belföldi kereslet restrikciójának abszolutizálásával viszont, mint erre Magas István is utalt, minden gazdasági növekedés lehetőségétől megfosztanánk magunkat.

Inflációs nyomás

Az állami programok által indukált belső kereslet a beruházások és a fogyasztás oldaláról egyaránt az inflációs nyomás erősödéséhez vezetne. “A mai magyar viszonyok között csak az egészen biztos, hogy minden állami kiadás, így az infrastruktúra-fejlesztés is keresletet gerjeszt. A kereslet felszítása csak akkor nem inflatorikus, ha nagy tömegben ugrásra készen állnak versenyképes kapacitások. Ez – minden empirikus ismeret szerint – hazánkban nem így van. Érvényesül viszont a költséginfláció számos, önmagában is erős tényezője.” Ilyen körülmények között “a talált pénzt a hibás kört leginkább gerjesztő, rövid lejáratú, de magas kamatozású állampapír-állomány kiiktatására kellene fordítani”.

Michael Friedlander, a Nomura Research Institute kelet-európai részlegének vezetője szerint az infláció mérséklése szempontjából az adósságcsökkentés a legkedvezőbb, míg az infrastrukturális beruházásoknak kisebb, a fogyasztás növelésének nagyobb inflációs hatásuk van. Mint Köves András megállapítja, “az infláció újabb gyorsulásáért jórészt a restriktív gazdaságpolitika felelős, (… ) nem pedig a privatizációs bevételek egy részének hazai beruházási célú felhasználása”. Hasonló véleményen van Matolcsy György is: a “magyar gazdaságpolitika 1995. március 12. után inflációgerjesztő pályára állt át, részben szükségképpen, részben azonban ideológiai alapon. Az árfolyam-politika helyes módosítása inflációs többlettel járt, ez volt a praktikum, de az egyensúlyteremtést a kereslet és a fogyasztás csökkentésével megcélzó gazdaságpolitika a jövedelmek tudatos elinflálásával is élt, s ez már nem praktikum, hanem ideológia”. Matolcsy az inflációs veszélyekért inkább a választott privatizációs politikát és technikát teszi felelőssé. Most a privatizációs többletbevételeknek a költségvetési deficit finanszírozására való elköltésével a letérés “a legjobb privatizációs útról, az alaptőke-emeléses privatizációról” az, ami inflációt gerjeszt. Az alaptőke-emeléses privatizáció ugyanis a fejlesztéshez szükséges tőkéket a vállalatoknál hagyta volna, míg a készpénzes értékesítés által kivont tőkék pótlására a szükséges fejlesztések érdekében az energetikai és távközlési vállalatok a következő években jelentős áremelésre kényszerülnek.

A fejlesztési programok által indukált belső keresletnövekedés korántsem feltétlenül inflációs hatású. Ez már rövid távon is függ a belső és az importkínálat rugalmasságától és a szállítók piaci pozíciójától. A helyzet nem szükségképpen olyan kedvezőtlen, mint azt feltételezzük. Hosszabb távon pedig a fejlesztésnek csak akkor lehet inflációs hatása, ha azt nem követi a teljesítmények javulása és a kibocsátás növekedése.

Kornai tanai

A kormány januári jóváhagyó döntése gyakorlatilag egybeesik Kornai János alternatív javaslatával. “Nézetem szerint a továbbgyűrűző, piaci jellegű beruházási hatás a legkedvezőbb. Ennél kevésbé előnyös, de legalább nem ártalmas egy másik megoldás (… ). A kamat-megtakarítást a költségvetés utalja ki decentralizált export- és beruházási tevékenységek hitelkereteinek állami támogatására (például az Eximbank és az Állami Befektetési és Fejlesztési Bank hitelkeretének kibővítésére.) Itt tehát nem maga az állam végezne exportakciókat, illetve beruházásokat, hanem a hitelezés megkönnyítésével bővítené a vállalati szféra exportját és beruházási tevékenységét. Ezt a megoldást nem javasolom, de nem is ellenezném, amennyiben ez alkalmas formát adna egy politikai kompromisszumhoz”.

Mivel a teljes privatizációs bevételi többlet az adósságtörlesztést szolgálja, az 1996. január 18-ai kormányülés állásfoglalása valóban nem “szakmai” kompromisszum. Sőt, igazából a kamat-megtakarítások sem feltétlenül fognak közvetlenül állami programokat finanszírozni, hanem azokat a kormány elképzelései között az export ösztönzését szolgáló beruházások támogatása céljából pénzintézetek (például, összhangban Kornai János javaslatával, az Eximbank vagy az MBFB Rt.) feltőkésítésére fordítanák. Ugyanakkor a kormány az államadósság csökkentését szélesen értelmezi, abba például a nyugdíjrendszer reformját is beleérti.

Itt a vége, fuss el a pénzzel!

A vita első fordulója tehát lezárult, rögtön kezdetét vette azonban a második: most már a kamatmegtakarítások felhasználásáról.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Barcelona, 2017. augusztus 17.
A terrortámadásban használt furgon közelében rendõrök Barcelonában 2017. augusztus 17-én, miután a fehér furgon a járdára hajtott és járókelõket gázolt el a katalán fõváros Las Ramblas negyedében. Legalább tizenkét ember életét vesztette, mintegy nyolcvanan megsebesültek. (MTI/AP/Manu Fernandez)
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.