Indokolt fejet hajtani a privatizációs szervezet és a privatizációt felügyelő tárca nélküli miniszter tavalyi teljesítménye előtt. A Pénzügykutató Rt. elemzője szerint azonban a kötelező tisztelgés után nyomban ki kellene használni az elmúlt évi akciók kedvező nemzetközi visszhangja, s a stabilizálódó gazdaság miatt megnövekedett befektetési kedvet, s a receptet sem kellene átírni: csökkentsük az államadósságot! A szerző feltételezi, hogy a gazdaságpolitikai befolyással bíró államférfiak 1995 kedvező tapasztalatai után nem változtatnak stratégiát, kitartanak a gyors ütemű privatizáció mellett.
A magyar privatizáció várakozásokat messze felül múló 1995. évi eredményeinek fényében megnő a népi mondás igazságának értéke: “Addig üsd a vasat, amíg meleg!”
Nem a kötelező tiszteletkör okán, hanem a kutatót mindig is kötelező igazmondás törvénye miatt először is önkritikát kell gyakorolnom. 1994. év végén írott cikkeimben, sőt még 1995 első hónapjaiban is – a privatizációs törvény körüli huzavona, a privatizációellenes szakszervezeti mozgalom erőnyerése, végül a tárca nélküli privatizációs miniszter beállítása miatt – azt gondoltam: a szocialisták dominálta kormány megakadályozza a privatizációt. Úgy gondoltam, hogy a privatizációs miniszter és a privatizációs szervezetet felügyelők feladata a privatizációs tranzakciók csírájukban való elfojtása, a reorganizációs akciók eszkalációjával az állami vagyon csendes eróziójának eltűrése, az elvbarátok státushoz és pozícióhoz juttatása.
Az 1995-ben elért kimagasló privatizációs bevétel arról győz meg, hogy a privatizáció megakadályozásával kapcsolatos feltételezésem 1995-re nem igazolódott; a privatizációs tárca nélküli miniszter nemhogy elfojtotta volna a tranzakciókat, hanem inkább “kicselezett” minden olyan hazai erőt, amelyik az általa elvállalt akciók útjában állt. Remélem, nem én leszek az egyetlen, aki legalább beismeri, hogy tévedett, és elismeri a miniszter és apparátusa érdemeit a nagy privatizációs akciók végrehajtásában. A legfőbb érdem: jóllehet, megakadályozhatta volna azokat, mégis felismerte a kor parancsát, és nem így tett.
Megjött a befektetők étvágya
Az 1947. esztendőből származik a választási jelszó: “Nem állunk meg félúton, a reakció pusztuljon!” Talán nem éppen stílszerű, de azért idézem mégis ezt a régi kommunista jelszót, mert éppen a kirobbanthatatlannak látszó, a “lenyúlást”, a reorganizációt uraló apparátusokkal, összefonódásokkal szemben és az 1995-ben elért privatizációs sikerek (“félút”) tükrében ma igazán aktuális.
Aktualitásának két gazdasági és egy politikai oka van. A politikai ok: a privatizációs miniszter kijelentette, hogy mivel nincs sürgetően szüksége a költségvetésnek a privatizációs bevételekre, a feladat most újra a reorganizáció. Ebből két dolog következhet. Az egyik: azok a cégek, amelyek – méreteik, struktúra-átalakítási nehézségeik miatt – nem állnak a nemzetközi tőke érdeklődésének homlokterében, elkerülhetik az alkalmazkodást a kemény követelményekhez; náluk és rajtuk keresztül lehet a hívek körében állami pénzeket szétfolyatni. A másik: e cégek 1997 végére halasztott értékesítéséből az 1998-as választásokra készülve még lehet a nép közé szórható, csengő rézpetákokat nyerni.
Úgy gondolom, hogy a szocialista kormány nem folytathatja az Antall-Boross kormány gyakorlatát. Nem csupán az különbözteti meg a kettőt, hogy a privatizátorok kicserélik a régi (kapita)listát, egy új (szocia)listára, amelyen a pozícióba emelendő, reorganizálandó pénzadományban részesítendő kül- és beltagok szerepelnek. Politikai értelemben a szocialista dominanciájú kormánynak, a negyvenes évekhez visszatérve, következetesen kell küzdenie a szovjet típusú, keleties társadalom gyökereinek kigyomlálásáért.
A privatizáció felgyorsítása (befejezése) mellett szóló két közgazdasági érv közül az egyik az, hogy éppen az 1995. év nagy sikerei, az ezek során vállalt pótlólagos beruházások nyomán a nemzetközi tőkepiacok érdeklődése újra az egyébként teljesen marginális szerepre utalt Kelet-Európa és Magyarország felé fordult. A fordulatban a privatizációs miniszter teljesítménye mellett kétségkívül a stabilizációs műtét eddigi hatásosságának, a részleges konvertibilitásnak, a kiszámítható árfolyam-politikának is része volt. A kedvezőbb makrogazdasági feltételek csökkentik az országkockázatot, és ez lehetőséget ad arbitrálásra. A szakmai befektetők mellett így a portfólió-befektetők is újra Magyarországra merészkednek. (Ezt a magyar tőzsdén szereplő cégek viszonylagos olcsósága – az átlagos P/E szint 10 alatt van – külön segíti.)
Most lenne kereslet tőkejavak iránt, ami pedig önmagában is árfelhajtó tényező. A külföldi befektetők első áttörését (1989-90.) nem kísérte folyamatosság és növekvő mértékű beruházás. Azok a magyar cégek, amelyek – akár felkészületlenség, akár butaság, akár a nemzetvédő apparátusok miatt – későbbre: 1991 utánra halasztották privatizációjukat, esetleg el is mulasztották azt, és sokkal kedvezőtlenebb árfeltételek mellett kellett azt később megkísérelniük. Voszka Éva írja, hogy a nyolcvanas évtized végének halasztásából mulasztás lett, amit mi sem bizonyít jobban, mint a HungarHotels ügye. (1990-ben a részvények feléért 130 millió akkori dollárt kínáltak, 1994 végén 57 millió dollárt + a Hotel Intercontinentalért 47 millió dollárt). A tőke nem vár, most van kedve vásárolni.
A tartós növekedés esélyéről
A másik közgazdasági érv a hazai gazdasági növekedés tartóssá tétele, megszilárdítása. Az 1993-95 közötti kedvező fordulat fő motorjai az exportra termelő magánvállalatok voltak. Semmiféle kormányzati költekezés, értelmetlen pazarlás nem pótolhatta a magánvállalatok nemzetközi piacokra való konjunktúra-érzékenységét, exportorientációját és -képességét. Ugyanez természetesen fordítva is igaz: minden, a hazai fogyasztást, a belföldi piacot szűkítő kormányzati intézkedés ellenére a magánvállalatok értékesítése nem esett vissza, így a gazdasági növekedés a drasztikus beavatkozások ellenére folytatódott. Ezt a növekedést éppen a magyar gazdaság nemzetközi tőkepiacokhoz való integrálódásával, a magyar piac internacionalizálódásával lehet fenntartani és tartóssá tenni. Ha van ütőlap a privatizációs miniszter kezében a makrogazdasági feltételek, a gazdaságpolitikai játszma alakításához, akkor az nem a befolyt bevételek szétfolyatása, hanem az integrálódás elősegítésével, a kedvező feltételek kiaknázásával a privatizáció gyorsítása és a privát gazdaság növekedési kényszerének serkentése.
1996. is sikerév lehet
Az 1995. végi magánosítási hajrá után pillanatokon belül tanácsos azon gondolkodni, hogy milyen összetételű és vonzerejű kínálat szolgálhatja a határozott és távlatos gazdaságpolitikai vonalvezetésű privatizációt. Érveim nem verbálisak, hanem a privatizálható vagyon elnagyolt számbavételén, nagyvonalú becslésén alapulnak. Megállapításaimat a legkevésbé tekintem kőbevésettnek, inkább a pesszimista feltételezéseket igyekszem összefoglalni. Mindamellett, hogy a mellékelt táblázat a hézagos ismereteimen alapul, a várható bevételekre általam adott becslés az optimális privatizációs cselekvést tükrözi. Így azt feltételezem, hogy az ÁPV Rt. nem a komoly átalakító szándékkal, potenciállal és stratégiával rendelkező befektetők elriasztásához keresi a megfelelő módszereket. Így arra számítok, hogy például a Mol Rt.-ben a meghatározó 30 százalékos (tehát átalakítási lehetőséget ígérő) részesedést kínálják fel a befektetőknek. Arra számítok, hogy nem az a cél, hogy semmi se történjen, hanem az, hogy a strukturális átalakulás végbemenjen.
Ha így lesz, akkor a hátralévő vagyonból kinyerhető bevétel és a várható pótlólagos befektetés nem lesz sokkal kisebb az 1995. évi óriási sikernél. Ebből persze nem az következik, hogy minden évben ekkora összegekkel lehet számolni. Éppen fordítva: lassan megkezdődik a profitok hazautalása. Ennek ellenére, a pótlólagos befektetések miatt, az évi 1,3-1,5 milliárd dollár működőtőke-importot az évezred végéig tartósnak tekinthetjük.
Ha a hátralévő vagyon privatizációját nem elhalasztják, hanem a kedvező nemzetközi körülményekre tekintettel zömének eladását 1996-ra időzítik, mintegy 330-340 milliárd forint bevételre van remény. Ez a szám kizárólag a többségi érdekeltségek eladását tartalmazza. Úgy gondolom, hogy az ÁPV Rt. kezében lévő kisebbségi érdekeltségeket a kárpótlásra és az egyéb vagyonjuttatási igények kielégítésére kell felhasználni, de ez egy másik írás témája lesz. (Ez utóbbi vagyontömeg körülbelül 20-30 milliárd névértékű lehet.)
Az általam becsült 330-340 milliárd forint összegű többségi érdekeltségek értékesítéséből származó bevétel részét képezi az az önkormányzatoknak átadandó mintegy 80-100 milliárd forint is, ami részint a gáz- és áramszolgáltatókból, részint az átalakulási törvény folytán egyébként jár az önkormányzatoknak. Figyelemmel a privatizációs folyamat üzemi költségeire – amelyek meglehetősen tekintélyesek: elérik a 30-50 milliárd forintot -, a legjobb esetben 200 milliárd forint bevételre van lehetőség 1996-ban. Ha ennek egy részét kárpótlásra is használják fel (30-40 milliárd), akkor is 160-170 milliárd forint fordítható adósságcsökkentésre.
Ez az 1995. évben befolyt mintegy 100 milliárd forint privatizációs többletbevétellel együtt az államadósság közel 6-7 százalékkal való csökkentését teszi lehetővé, ami az éves kamatfizetési kötelezettséget közel 140-150 millió dollárral, azaz legkevesebb 20 milliárd forinttal csökkenti. Ha csak erről lenne szó, és a várhatóan pótlólag beáramló mintegy 3-3,5 milliárd dollárt figyelmen kívül hagynánk, akkor is érdemes lenne privatizálni. Van esély arra, hogy 1996-ban a privatizációból és a pótlólagos befektetésekből együtt 5-5,5 milliárd dollár áradjon az országba. Ez pedig a GDP közel egytizede. Ekkor elmondhatnánk: történt valami, ami kinyitja előttünk Európa kapuit. A kulcs kivételesen nem a lábtörlő alatt, hanem a privatizációs miniszternél van.
