Gazdaság

A MONETÁRIS UNIÓ ÉS A TÁRSULT ORSZÁGOK – Ebből nem szabad kimaradni

admin
admin

1996. 01. 17. 00:00

Vajon Magyarország és a társult országok kapcsolódhatnának-e, és ha igen, hogyan, az Európai Unió jelenét és jövőjét jelentő Európai Monetáris Unióhoz (EMU)? S milyen feltételekkel és következményekkel használhatnák az EMU tervek szerint legkésőbb 1999-re létrehozandó egyetlen valutáját, az úgynevezett “Single Currency”-t? Elsősorban ezekre a kérdésekre keresi a választ alábbi cikkében a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem munkatársa.

Kiinduló tézisünk a következő: a társult országokra, tehát a közép-európai társadalmakra, azok gazdaságára sem vonatkoznak más összefüggések, törvényszerűségek a monetáris unióban való részvételt illetően, mint másokra. Mielőtt azonban az egységes valutával fémjelzett Európai Monetáris Uniót, azaz a teljes, a befejezett, az “igazi” monetáris uniót vizsgálnánk, mind elméleti, mind történeti okok miatt érdemes áttekintenünk

– a fix árfolyamrendszer (1. eset);

– a párhuzamos valuta (2. eset); illetve

– a Single Currency (3. eset)

működésében, az ahhoz való kapcsolódásban rejlő különbségeket.

Szükséges-e a tagság?

Az magától értetődő, hogy mindhárom esetben csakis konvertibilis valutájú társult országról lehet szó. Ám a konvertibilitásnak, mint ismeretes, számos foka létezik. A gazdasági és pénzügyi integráció előrehaladtával az Európai Unióban (EU) az átválthatóság messze meghaladja a Nemzetközi Valutaalap (IMF) VIII. cikkelyében megfogalmazottakat. Ez azt jelenti, hogy míg kezdetben – és számos tagország esetében még a ‘80-as években is – alapvetően a folyó fizetési mérleg tételeire értelmezték a konvertibilitást a közösségben, ezt a fokot (a legkevésbé fejlett Portugália és Görögország kivételével, amelyek e téren egy ideig engedményeket élveznek) 1989 óta messze meghaladták. Ma már a tőkeműveleteknek is szabadnak kell lenniük. (Magyarország esetében a január elsejétől érvényesülő konvertibilitás ez utóbbiból csak csekély részt tartalmaz, lévén, hogy főként a folyó fizetési mérleg tételeire vonatkozik.)

Az integrációs történelem megmutatta, hogy sem a fix árfolyamrendszerhez való csatlakozásnál, sem pedig a rugalmas, de alapvetően fix árfolyamrendszert a párhuzamos valutával (ecu) kombináló rendszerhez való kapcsolódásnál nem szükséges a teljes jogú tagság (mint ahogy a társulás sem); a harmadik esetben azonban elengedhetetlen. Bizonyíték erre, hogy az 1969-70 után – tehát a gazdasági és pénzügyi unió első kísérleténél – életbe léptetett fix árfolyamrendszerhez is csatlakoztak külső valuták: a svéd és a norvég korona, valamint a finn márka. Az EU elődje, az Európai Közösség (EK) sohasem tiltotta (ez nem is lett volna érdeke), hogy valamely pénzt hozzákössenek a közösségi árfolyamrendszerhez, hogy egy vagy több külső valuta együtt mozogjon a közösségi valutákkal. A kívülálló országnak pedig ez nyilvánvaló érdeke, a nagyarányú külkereskedelmi-gazdasági kapcsolatok biztonsága, kiszámíthatósága miatt.

Az 1979. március 13-án életbe léptetett Európai Monetáris Rendszerhez (EMS) is csatlakoztak nem tagvaluták. Az osztrák schillingnek a márkához kötése például az osztrák gazdaságnak volt elemi érdeke, mivel külkereskedelmének mintegy háromnegyed része Németországgal bonyolódik.

Az unió legfejlettebb változata viszont azért is feltételezi a tagságot, mert ellenkező esetben nem is lehetne értelmezni az egyetlen valuta használatát az integrációs mechanizmusokban a nagyon szoros integrációs összefonódás, az integrációs döntéshozatalban való részvétel nélkül. Ha igaz a közgazdaságtan egyik legfontosabb alaptétele, hogy a pénz integrálja igazán a piacot, akkor előző állításunknak is igaznak kell lennie.

Amint azonban az közismert, ennek az igényszintnek jelenleg még maguk az Európai Unió tagországai sem felelnek meg (Figyelő 1996/1. szám). Másként szólva: az elhíresült maastrichti kritériumokat a tagállamok döntő része nem képes teljesíteni, azaz egyelőre maguk a tagállamok sem tudnának részt venni abban az “igazi” monetáris unióban, amelyben egyetlen valuta létezik. Ennek legfőbb oka, hogy az Európai Unió országai a mai napig sem alkotnak úgynevezett optimális monetáris zónát (azaz egy különböző nemzetállamokból álló olyan régiót, amelyben a tagországok gazdasági paraméterei hasonlóak, illetve azonosak, külső sokkhatásokra szimmetrikusan reagálnak, s igen nagy a termelési tényezők áramlása, különösen a munkaerő mobilitása, ami az árakat kiegyenlíti).

Nem létező pénz árfolyama

Mind a három eset feltételezi a gazdaság- és pénzügypolitikák konvergenciáját, a 3. gyakorlatilag a közös gazdaságpolitikát. (Ki kell emelni az inflációs ráták hasonlóságát, de a 3. esetben már gyakorlatilag minden fontosabb mutató közel állása szükséges. Külön vitatható, hogy a maastrichti kritériumok miért tipikusan pénzügyiek; miért nem tartalmazzák a reálfolyamatok olyan fontos mutatóit, mint a GDP vagy a munkanélküliség.)

A leglényegesebb különbség mégis az, hogy míg az 1. és 2. esetben van saját árfolyam-politika – még ha az integráció már ekkor is megköveteli az aktív árfolyam-politikáról való lemondást -, addig a 3-nál a saját árfolyam-politika teljesen megszűnik (azt esetleg más politikák helyettesíthetik). Ha egy országnak nincs saját nemzeti pénze, hanem a blokk, az integráció közös, egyetlen valutáját használják a gazdaság szereplői, akkor értelemszerűen nem lehet egy ahhoz fűződő árfolyam-politikája sem, hiszen a nem létező pénznek árfolyama sincs. Ezek a megállapítások nem kis jelentőségűek, megvalósításuk – mint láttuk – óriási ellenállásba ütközhet.

Közös vonása a monetáris unió minden “kiadásának”, hogy elősegíti az antiinflációs harcot. Ez fordítva is érvényes: csak kis inflációs különbség mellett lehet egy országot a monetáris unióba bekapcsolni. (Az igaz, hogy egy ország egyedül is folytathat inflációellenes politikát, de a monetáris unióban erre kifejezetten rákényszerül. Ekkor nem lehet egyéb stabilizációs megoldásokat mesterségesen felpörgetett pénzromlással ellensúlyozni. Ez utóbbi különösen figyelembe veendő Magyarország esetében.)

A legnagyobb áldozat

A 2. eset, a párhuzamos valuta használata külső országok számára is különösen előnyös (lásd külön írásunkat az ecu-ről).

A harmadik, végső eset: az egyetlen valuta használata azonban merőben más. Amint már jeleztük, ebben az esetben megszűnne a forint, így értelemszerűen annak árfolyama, továbbá az erre vonatkozó árfolyam-politika is. Ez azt jelentené, hogy többé nem lehetne az árfolyam-politikával “játszani”, azzal segíteni elő az export növekedését, befolyásolni a kereskedelmi, valamint a fizetési mérleg egyensúlyát. Nem lehetne az árfolyam-politika a stabilizáció egyik, ha nem a legfontosabb eszköze. Ilyen esetben a monetáris politika funkcióját szükségképpen a fiskális venné át: a stabilizációt alapvetően a költségvetésnek kellene biztosítania. Ha azonban egy költségvetés viszonylag nagy aránytalanságokkal küzd, ha nagy a deficit, ez, mint inflációs ok, megint csak akadálya a maastrichti kritériumokon alapuló monetáris unióban való részvételnek.

Az antiinflációs politikánál az állami bevételek szükségképpen csökkennek, ami az úgynevezett átmeneti (azaz a volt szocialista) gazdaságoknak szintén alapproblémájuk. Ha az antiinflációs politikához ráadásul az állam nagy újraelosztó szerepe társul – ahogy az nálunk van még mindig, az államháztartási reformok elmaradása miatt -, akkor nagy kérdés: miből lesz elegendő bevétel? A válasz logikusan csak egy lehet: nagyobb növekedésből. Ám a nagyobb növekedés – mint közismert – ismét csak egyensúlyromboló.

Persze, az infláció mérséklődésének pozitív hatása is van. Ekkor ugyanis esniük kell a kamatlábaknak, ami viszont csökkenti a költségvetés terheit (nálunk ez óriási összeg, sokszorta nagyobb gond, mint a szociálpolitika!), bár inkább egyszeri, mint állandó tehercsökkentést jelent (a GDP 5-10 százalékára becsülik).

Egyébként az egyetlen valuta használatának hatalmas előnyei főként a kockázat mérséklődésében, valamint az átutalási, tranzakciós költségek csökkenésében jelentkeznek.

Az EMU végső fázisában való részvétel másik alapfeltétele a jegybanki függetlenség. Alexandre Lámfalussy, az EU Frankfurtban székelő jegybankcsírája, az Európai Monetáris Intézet (EMI) magyar származású elnöke ezt erőteljesen hangsúlyozza, s e tekintetben még néhány uniós országgal sincs tökéletesen megelégedve. (Ismert, hogy a német Bundesbank rendelkezik hagyományosan a legnagyobb önállósággal; ahhoz képest még szinte mindenkinek van tennivalója.) Ebben a tekintetben azonban Magyarország jó irányba halad.

Magyarország és a közép-európai társult országok számára a részvétel legnagyobb áldozata valószínűleg az önálló árfolyam-politikáról való lemondás lenne. Ezek az országok távolról sem tekinthetők még az optimális monetáris zóna részének, aszimmetrikus sokkhatásoknak vannak kitéve, ráadásul egy átalakulóban lévő társadalomban – mint arról szó volt – az árfolyam-politika nagyon fontos eszköz az alkalmazkodásban.

Szakértők szerint a monetáris unióban való részvétel költségei főként a folyamat elején jelentkeznek, a remélt hasznok viszont csak később, amit pedig a társult országok nehezen bírnának.

Új működési keret

Összegezve: pusztán a hasznok és költségek egybevetéséből nem kapunk egyértelmű érveket az EMU-ban való részvétel mellett. De az biztos, hogy egy olyan nyitott gazdaságú ország, mint a miénk, amúgy sem lehet igazán szuverén, gazdaságpolitikai autonómiája is kérdéses. A beilleszkedés, az integrálódás mindenképpen szükségszerű, így hát alapvető politikai-gazdasági-társadalmi érdek, hogy ne maradjunk ki a monetáris unióból.

Ám az integrációtól függetlenül is előbb-utóbb – fontos az időpont megválasztása! – a forint árfolyamát kívánatos a német márkához és az ecu-hoz kötnünk. Ezt diktálják külkereskedelmi érdekeink, külgazdasági kapcsolataink – amelyekből Németország több mint 30, a közösség pedig körülbelül 60 százalékot képvisel -, s ez a még szorosabb integrálódással csak növekedni fog.

Másrészt valószínű, hogy a probléma megoldása külső segítség nélkül nem képzelhető el. Az EU gyenge országai sem vettek részt az árfolyam-mechanizmusban, s nem tudnak majd részt venni az EMU-ban sem. Így jött létre a többsebességes integráció közismert modellje. Eszerint Magyarország és a társult országok egy korai szakaszban az integráció külső körén helyezkednének el, nem feltétlenül kellene – igaz, nem is volnának rá képesek – azonnal megfelelniük a maastrichti követelményeknek. Így az első időszakban, a teljes jogú tagság esetén az egyetlen valutát nem feltétlenül használnák. Fokozatosan mondanánk le az aktív árfolyam-politikáról, majd magáról az árfolyam-politikáról; fokozatosan felelnénk meg az EMU harmadik szakaszába való bebocsáttatást engedő maastrichti kritériumoknak; s fokozatosan rögzítenénk a forintot a márkához, ennek sikere esetén pedig az ecu-hoz vagy “euro”-hoz.

Ami a magyarországi monetáris politikát illeti, annak 1995. márciusától a főbb céljai és vonásai a következőkben összegezhetők:

Az 1995. évi csomagterv nyomán meghirdetett új árfolyamrendszer – ami a korábbiaktól teljesen eltérő cél- és feltételrendszert jelent – csak egy új működési keretben létezhet. Ebben a gazdaságpolitika, azon belül a költségvetés, a bér- és jövedelempolitika is meghatározott. Az új árfolyamredszerben a monetáris politika még inkább az infláció csökkentése iránt válik elkötelezetté. Az előre bejelentett csúszó-leértékelések rendszere korábban nem működhetett volna, mivel (lásd a fentieket) ez esetben a gazdaságpolitika (költségvetés) előre meghatározott pályán mozog, s ezt 1995-96 előtt a magyar gazdaság nem vállalhatta.

Szakértők szerint a lebegő-árfolyamrendszer alkalmazása jelenleg azért nem lehetséges, mert egy kisméretű piacon az árfolyam teljes felszabadítása induláskor jelentős alulértékeltséghez vezet, ami viszont inflációt okoz. Másrészt egy olyan nyitott gazdaságú országban, mint Magyarország, a külkereskedelmi-külgazdasági kapcsolatok szempontjából a lebegő árfolyam igen kedvezőtlen, a kalkulációk, a külkereskedelmi kapcsolatok bizonytalanná válnak.

Maastricht szellemében

Az egyedi árfolyamlépésekkel operáló fix árfolyamrendszernek nagy hátrányai vannak. A kiigazítások ebben a rendszerben fáziskéséssel követik – időről időre – az árviszonyok változásaival járó árfolyamváltozásokat, magyarán: a belső infláció gyorsabb növekedése miatt a forintot le kellene értékelni, de mivel ez azonnal nem következik be, az túlértékeltté válik, ami leértékelési várakozásokat szül és bizonytalanságot kelt.

Ahhoz, hogy a legkevésbé rossz, illetve a legjobb rendszert – az előre bejelentett csúszó-leértékeléseket – be lehessen vezetni, feltétlenül szükségesek voltak a kormány stabilizációs intézkedései, valamint a költségvetési és a monetáris politika jobb összehangoltsága. (Ezt ismeri el a Nyugat most, s ezért emeli ki a Bokros-Surányi kettős szerencsés és hatékony együttműködését.)

Jelenlegi árfolyam-politikánk, amely a jegybankot intervencióra kötelezi (s a jegybanki pénzkínálat változását meghatározza), nem rendkívül szigorú, lévén az árfolyamsáv viszonylag széles, tehát enged manőverezési lehetőséget a jegybanknak a pénzkínálat szabályozására. Ugyanakkor egyre közelít a nyugat-európai megoldáshoz, ráadásul az első számú célja az infláció mérséklése.

Megfordult ugyanis az összefüggés: eddig, az egyedi leértékelések rendszerénél az inflációs várakozások növelték az inflációt; most viszont az egyre hitelesebbé váló jegybanki ígéret, hogy havonta például 1,2 százalékos leértékelés lesz, mérsékli az inflációs várakozásokat, s ezzel magát az inflációt. Az infláció csökkentése pedig nemcsak az egyik legfontosabb hazai cél, hanem az EU-hoz való csatlakozásnak is fontos feltétele, legalábbis monetáris tekintetben.

Ugyancsak nem elhanyagolható – már csak a maastrichti kritériumok tükrében sem -, hogy a csúszó-leértékelések rendszere a kamatpolitikát is kötöttebbé teszi, meghatározva a belföldi kamatszint minimumát – legalábbis az árfolyamra vonatkozó előrejelzés időhorizontján belüli befektetések esetén. Mivel az infláció mérséklése csökkenti a nominális kamatlábat, ez is Maastricht szellemében történik, egyszersmind a vállalkozóknak, a beruházóknak, s általánosságban a gazdasági növekedésnek is jó.

Az is fontos, hogy Magyarország nemcsak a külkereskedelmet, hanem a tőkeműveletek egy részét (beáramló tőke) is liberalizálta, aminek eredményeképpen a belföldi kamatszint nem térhet el lényegesen a külfölditől. Ha tehát a csúszó-leértékeléssel a belföldi és külföldi árszínvonal-alakulás különbségét gyakorlatilag folyamatosan követjük, akkor a kamatszinttel is ugyanezt tesszük.

A legfőbb veszély

Most már csak az a kérdés, hogy hosszú távon megteremthető-e ennek a politikának a hitelessége és tarthatósága, amihez a költségvetési politika (a hiány, a kiadások alakulása) és a jövedelempolitika alkalmazkodása szükséges. Utóbbiak elmaradása esetén veszélybe kerül a kiszámíthatóságot jelentő és inflációt mérséklő árfolyam-politika, amely a nyugat-európai monetáris rendszerhez való kapcsolódásunkat is elősegítené.

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2016. június 13.
Polt Péter legfőbb ügyész (b) és Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke az Országgyűlés plenáris ülésén 2016. június 13-án.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.