Gazdaság

A VERSENYKÉPESSÉG JAVÍTÁSÁRÓL – Kínálatorientációs gazdaságpolitika

admin
admin

0001. 01. 01. 00:00

A hazai gazdaságpolitikai vitákban szinte varázsszóvá vált a kínálatorientációs gazdaságpolitika fogalma. Nagyon sokan hivatkoznak rá azok közül, akik egészében vagy legnagyobb részében elutasítják a két éve megkezdett stabilizációs gazdaságpolitikát. Török Ádám ezúttal arra mutat rá, hogy a vitapartnerek gyakorta eltérő tartalmat tulajdonítanak az egyes fogalmaknak, s egymással össze nem vethető kategóriákat hasonlítanak egymáshoz.

A gazdaságpolitikai viták sokszor alapvető értelmezési tévedésekre épülnek. Például arra, hogy a restrikció és a stabilizáció alapja a keynesi gazdaságpolitikával szembeállított monetarizmus, illetve arra, hogy a kínálatorientációs gazdaságpolitika a monetarista kurzus vagy pedig általában a restrikciós gazdaságpolitika alternatívája.

Az említett gazdaságpolitikai irányzatokat azonban nem lehet egyszerűen szembeállítani egymással. Céljaik és eszközeik is mások. Némi leegyszerűsítéssel úgy lehet megragadni a fő különbséget, hogy a monetarista, restrikciós stb. gazdaságpolitika a gazdaság monetáris szférájának és a fiskális rendszernek a működési zavarait kívánja orvosolni, a kínálatorientáció viszont különféle – többek között fiskális – eszközökkel a reálszféra rendbetételére irányul. Elvileg elképzelhető a gazdaságpolitikai eszközök alkalmazásának olyan keveréke, amelyben bizonyos keresletszűkítő eszközök jól megférnek a kínálati oldal céltudatos erősítésével például a beruházások vagy a műszaki fejlesztés kormányzati támogatásán keresztül.

A monetaristának vagy restrikciósnak nevezett gazdaságpolitikák célfüggvényében az első helyen a költségvetési hiány, a fizetésimérleg-deficit és az infláció leszorítása áll. A kínálatorientáció fő célja viszont a reálszféra versenyképességének javítása és növekedésének támogatása – ésszerű felfogásban természetesen úgy, hogy közben a gazdaság monetáris és fiskális mutatói a lehető legkisebb mértékben romoljanak. Éppen ezért a kínálatorientációs gazdaságpolitika tömör megfogalmazásban olyan kínálatbővítő, versenyképesség-javító, s ezek szolgálatában beruházásösztönző intézkedéscsomag, amely a lehető legkisebb mértékben rontja a gazdaság makropénzügyi állapotát. A nyolcvanas évek eleji “Reaganomics” híres adócsökkentő csomagja ugyancsak elsősorban a beruházások élénkítését célozta, az adócsökkentések azonban önmagukban még korántsem jelentenek kínálatorientációs gazdaságpolitikát.

A figyelmes magyar olvasó észreveheti, hogy a másfél évtizeddel ezelőtti brit gazdaságpolitika kurzus összes, kiemelésünkben felsorolt eleme – bár részben más néven, illetve nem explicit módon – szerepelt az 1995. márciusi úgynevezett Bokros-csomagban. Ugyanakkor a Bokros-csomagban voltak olyan elemek is – például a vámpótlék bevezetése, az egyszeri jelentősebb forintleértékelés -, amelyek a kínálatorientáció szellemével ellentétesek, mégpedig mindenekelőtt jelentős inflációs hatásuk miatt (még akkor is, ha a leértékelésnek rövid távon feltétlenül vannak exportösztönző hatásai). Tény, hogy a Bokros-csomagnak éppen ez a két eleme állta ki a legjobban az idő (és az alkotmányossági vizsgálat) próbáját. A csomag valójában csak részben volt kínálatorientációs jellegű, és végül alig maradtak ilyen elemei. A magyar stabilizáció vagy nem, vagy csak nagyon áttételesen és inkább a befektetőknek szóló üzenetében követett kínálatorientációs célokat.

Magyarországon lassan túl kellene lépni a restrikción. Értelmezésünkben ez elsősorban a központi elvonások mérséklését kell, hogy jelentse, de semmiképpen nem az államháztartási fegyelem enyhítését és újabb költségvetési túlköltekezés megindítását. A restrikció meghaladásához általános és makroszintű kínálatorientációra lenne szükség, valamint, ehhez kapcsolódva, szelektív versenyképesség-javító politikára. A versenyképesség-javítás átgondolt megalapozásához azonban tudomásul kell venni néhány tényt:

– A magyar export Nyugat-Európában fokozódó konkurencianyomással kerül szembe. Ám egyre kevésbé a Távol-Kelet és Dél-Európa felől, és egyre inkább a többi CEFTA-ország részéről, amelyek többnyire ugyanazokat a piaci szegmenseket célozták meg, és hasonló áruszerkezetben törekszenek piaci expanzióra.

– A magyar iparcikk-export “versenyképességi térképe” még mindig híjával van a markáns “csúcsoknak” – szemben például Svájccal. Svájc német vagy osztrák exportját sokkal “tagoltabb felszín” jellemzi, úgy, hogy erőforrásait arra a néhány termékcsoportra koncentrálja, amelyekből egyértelmű komparatív előnyökkel rendelkezik, más cikkeket viszont alig exportál. A magyar kivitelben viszont még nem elég erős a szerkezeti koncentráció.

– A magyar export versenyképes területei nagyrészt az 1989 óta elterjedt új tulajdonosi és vállalati formákhoz kapcsolódnak. Politikai vagy társadalmi értelemben talán lehet vitatkozni arról, hogy a külföldi tulajdonú vállalkozások elterjedése ölthet-e túlzott méreteket, a gazdaságpolitika számára viszont csak az lehet a lényeg, hogy ezek a vállalkozások Magyarországon fizetnek közterheket, teremtenek munkahelyeket, és exportjukkal a magyar fizetési mérleget javítják. Ha egy részük külföldre is viszi a tőkejövedelmet, a munkajövedelem mindenképpen Magyarországon marad. Működőtőke-import nélkül viszont sem tőke-, sem munkajövedelem nem keletkezne ott, ahol a belföldi tőkehiány gátolja a kapacitások kiépítését.

A kínálatorientációs gazdaságpolitikák megalapozó elemeit természetesen a vállalkozások és a háztartások (a “tőkések” és a “munkások”) fiskális terheit csökkentő lépések alkotják. Ezek egy része a társaságiadó-kulcs jelentős és a személyi jövedelemadó-terhelés még mindig inkább csak szimbolikus mérséklésével már megtörtént. A tőke és a munkaerő költségeit azonban továbbra is groteszk mértékben emelik a tb-terhek, amelyek százalékosan sokkal nagyobbak, mint a hasonló fejlettségű Cseh- vagy Lengyelországban, a szlovéniai járulékkötelezettségeknek pedig arányosan csaknem a kétszeresére rúgnak. Igaz, az említett országokban fiatalabb és egészségesebb a társadalom, mégis biztos, hogy csak akkor lehet szó kínálatorientált gazdaságpolitikáról Magyarországon, ha a tb-rendszerben az átfogó reform és a rendcsinálás együtt valósul meg. Erre legalább hét éve vár a társadalom.

De még a jelenlegi tb-rendszert a hátán cipelő magyar gazdaságban is mindenképpen célszerű lenne megkezdeni a korszerű kínálatorientációs gazdaságpolitika eszközrendszerének kiépítését. Némi pontatlanságot talán megengedve a befektetésösztönző eszközöket a makro-, a beruházásösztönző eszközöket pedig a mikroszinten megvalósított kínálatorientáció fogalomkörébe sorolhatjuk. A különbségtétel alapja az, hogy a befektetések a tőkekínálatot javítják ugyan, de nem feltétlenül növelik az állótőke-állományt, ha a tőkekínálatnak ez a növekménye a pénzügyi befektetések állományát bővíti. A beruházások viszont már mikroszinten is szelektív vállalkozói döntések nyomán valósulnak meg. Fontos iparpolitikai kérdés, hogy e mikroszintű vállalkozói szelekció mögött mennyiben áll kormányzati beruházásösztönzés, illetve, hogy ebben mennyi a szelektív elem.

Az ipar fokozódó globalizációja kétségtelenül megnöveli a nemzeti iparpolitikai eszközök alkalmazásának költségeit, és csökkenti hatékonyságukat. Mégsem lehet lemondani a nemzeti innováció- és így növekedésösztönző eszközökről. A hagyományos iparpolitikai eszközök alkalmazásán kívül és növekvő mértékben azok helyett – egy másik brit szerző, Margaret Sharp szerint – a következő eszközök erősíthetik jól a globalizációba bekapcsolódó gazdaság kínálati oldalát: a tudományos és technológiai infrastruktúra fejlődésének támogatása; a globális oligopóliumok kedvezőtlen hatásainak megszűrésére képes hatékony versenypolitika; az innováció intézményi feltételeinek megjavítása vállalatokon belül és a vállalatok között; a stratégiai technológiák kifejlesztésének támogatása.

Az első eszközcsoportba a tudományos és technológiai infrastruktúra fejlődését segítő állami beruházások közül például azok tartoznak, amelyek korszerű számítógépekkel látják el és elektronikus hálózatokba kapcsolják be a kutatóhelyeket. Ezeknek a beruházásoknak a súlya azonban igen kicsi a kínálati oldal egészéhez képest, és nem is lehet külön gazdaságpolitikai eszköznek tekinteni őket.

A tudományos és technológiai infrastruktúra fejlesztése érdekében olyan pályázati rendszereket kellene kidolgozni, amelyekben nem kutatási támogatást vagy kutatási megbízásokat, hanem csak berendezésvásárlási, rendszerfejlesztési támogatást lehet elnyerni. Ezek a pályázati rendszerek nem a jelenlegi K+F támogatási konstrukciók (például a Kmüfa által alkalmazott K+F pályázati rendszer) helyébe lépnének, hanem a jelenlegi rendszereket a sikeres pályázók beruházási forrásainak bővítésével egészíthetnék ki.

Egy már működő beruházásösztönző eszköz továbbfejlesztésével, illetve módosításával pedig lehetőséget kellene teremteni arra, hogy a tudományos és technológiai infrastruktúrát fejlesztő beruházások 25, 30, esetleg 35 százalékát költségként lehessen elszámolni. Ehhez azonban a csalások megelőzése érdekében igen pontosan körül kell határolni az adott elszámolási körbe bevonható termékeket.

A hatékony versenypolitika ugyancsak fontos eleme a kínálatorientáció mikroszintű eszközrendszerének. Ennek megfelelően a versenypolitikai jogszabályok és a versenyjog-alkalmazói gyakorlat bizonyos “finomhangolása” (például a viszonylag engedékeny csoportmentességi szabályozás, a piaci erőfölénnyel kapcsolatos vádak szigorúbb vizsgálata, illetve a kartellek minőségi és mennyiségi kritériumok alapján való megítélése) támogathatja a kínálati oldal kibontakozását.

Az innováció mellett a beruházások és a tőkeáramlás vállalati és vállalatközi feltételeinek megjavítása is jó ösztönzést adhat a kínálati oldal erősödéséhez. Az innováció vállalati környezetét Magyarországon nemcsak a K+F-hez nyújtott állami támogatás növelésével lehet megjavítani. Olyan eszközökre is szükség van, amelyek vissza tudják fordítani a vállalati innovációs kapacitások 1988-1989 óta tapasztalható leépülésének folyamatát.

Itt nem lehet gyors javulást remélni, mert a vállalati innovációs kapacitások helyreállítása önmagában nem old meg semmit. Nem érdemes visszaállítani azt a korábbi helyzetet, amelyben volt ugyan intenzív innovációs tevékenység számos vállalatnál, de ez vagy csak a KGST-országokban eladható “új” termékek kifejlesztését eredményezte, vagy megrekedt olyan részeredményeknél, amelyek még messze voltak a valódi versenyhelyzetben értékesíthető új termékektől. Nem elég megjavítani a vállalati innovációk feltételeit; arra is törekedni kell, hogy az innovációs folyamat ne fulladjon ki a kész produktum piacravitele előtt.

Ezért a szokásos innováció- és K+F támogatási rendszerek mellett olyan megoldásokon is gondolkodni kell, amelyek “félkész” K+F eredmények piacképes termékekké való fejlesztését segítik elő. Az OMFB felkutathatná például, hogy mely vállalatoknál és milyen stádiumban maradtak félbe K+F projektek, illetve hogy a csőd- vagy felszámolási eljárások során milyen szellemi termékek kerültek kalapács alá, ezek milyen újabb tulajdonosokhoz kerültek, és ott miként alkalmazták őket.

Egyelőre általában még arra sincs garancia, hogy a K+F szervezeteknél végigvitt innovációs folyamat eredménye valóban piacképes termékben ölt majd testet, mert hiányzik a hatékony kapcsolat a K+F eredmények létrehozói és felhasználói között. Az úgynevezett K+F diffúziós rendszer azonban nemhogy alulfejlett lenne Magyarországon, hanem éppen szétforgácsolt és túldimenzionált, emiatt pedig súlyos hatékonysági problémái vannak.

Különösen fontos végül a kínálatorientációs gazdaságpolitikán belül egy versenyképesség-javító csomag kidolgozása. A versenyképesség-javító politika magában foglalja a megtakarítási és a beruházási kedv megjavításához szükséges kínálatorientációs eszközöket, de hozzátartoznak a piaci alkalmazkodást segítő eszközök is.

A kínálatorientációtól várható versenyképesség-növelő gazdaságpolitika fő irányainak meghatározásához elsősorban azokkal a versenyképességi problémákkal kell tisztában lenni, amelyek az adott ország ex-portőreit különösen sújtják. A fontosabb versenyképesség-növelési lehetőségek és eszközök a magyar iparban ma a következők:

– A vállalati vagy termékcsoport-szintű versenyképesség fokozódó mértékben azoknak a vállalatközi kapcsolatrendszereknek a függvénye, amelyek a (nyugati) piacrajutást elősegíthetik.

Versenyképesség-javító eszközként a működőtőkeimport-ösztönző politikához kapcsolódva a magyar iparvállalatok külföldi beszállítói hálózatokba való bekapcsolódását célszerű ösztönözni akkor is, ha (egyelőre) nincsenek külföldi tulajdonban. Így például a fennmaradó privatizációs, esetleg koncessziós döntéseknél feltétellé lehetne tenni bizonyos magyar vállalatok tartós bekapcsolását beszállítói hálózatokba, de nemcsak belföldi megrendelések teljesítésénél. A zöldmezős beruházások ösztönzésénél ugyanezt kiemelt promóciós szempontként célszerű kezelni.

– A magyar iparcikkexport versenyképességi mutatói egyelőre nem jeleznek lemaradást a konkurens CEFTA-országokkal szemben, annak ellenére, hogy a makrogazdasági teljesítmény – főleg a növekedést illetően – még mindig itt a leggyengébb. A versenyképességi elemzések figyelmeztetnek arra, hogy a magas bérköltségekből eredő hátrányokat az exportszerkezet kedvező, kevésbé árérzékeny keresletű termékcsoportok felé való elmozdulása nem tudja elég gyorsan kompenzálni. Ezeket a hátrányokat az esetenkénti agresszív leértékelések is legföljebb csak átmenetileg csökkenthették.

Versenyképesség-javító eszközként javasolható a fiskális rendszer és a tb-járulékok rendszerének átalakítása a többször beharangozott iránynak megfelelően úgy, hogy ezek a költségterhek legalább a cseh és a lengyel mértékekre csökkenjenek. Nemcsak a nyugat-európai vagy bizonyos esetekben a latin-amerikai modelleket kell megismerni és megérteni, hanem azoknak a hasonló sorsú és teljesítményű országoknak a fiskális és szociális rendszereit is, amelyek most már valóban közvetlen világkereskedelmi versenytársai a magyar gazdaságnak.

– Az EU-országok piacain megváltozóban van az az exportőri kör, amelynek piaci viselkedését és versenyképességét fokozottan figyelemmel kell kísérni a magyar versenyképesség növelésének érdekében. Ez a folyamat azonban két külön részből áll. A hagyományosnak mondható magyar könynyűipari export versenytársai még mindig, de már egyre kevésbé a dél-európai országok, viszont egyértelműen növekvő mértékben a többi CEFTA-ország. A vegyipari vagy egyéb anyagigényes termékek német és osztrák piacain a magyar jelenlét relatíve csökken, miközben ezeken a piacokon ugyancsak aktivizálódnak a fejlettebb közép-kelet-európai országok.

A gépipari termékek nyugat-európai piacain a magyar versenyképesség egyes elszigetelt termékcsoportokban gyorsan emelkedik, a legtöbb termékcsoportban viszont lényegében nem változik. Így a fontos versenytársak köre gépipari termékcsoportonként más és más. A magyar export dinamikus szegmenseiben az exportnövekmény elsősorban multinacionális vállalatok kapacitásaiból származik, és e cégek nemzetközi értékesítési hálózatán keresztül talál piacot, a fejlett és kevésbé fejlett EU-országok kivételével versenyezve. A gépipari kivitel “hagyományos” szegmenseiben pedig ugyancsak a lengyelek és a csehek fontos versenytársak.

Versenyképesség-javító eszközként itt a következő javasolható: a jövőben folyamatos elemző-megfigyelő rendszert (“monitoring”) működtessen a kormányzat arra nézve, hogy a fontos piacokon miként alakulnak a fő versenytárs országok pozíciói, és miként változik a versenyképességi mezőny a magyar export közvetlen piaci környezetében. Ez a folyamatos figyelem azért fontos, mert iparáganként és termékcsoportonként mindinkább eltérő irányban változik a magyar piaci pozíciók alakulására különösen érzékeny, ugyanakkor ezeket a pozíciókat esetleg fenyegető országok köre.

– A magyar exportstruktúra átalakulása 1990 és 1995 között bizonyos mértékben felgyorsult, és ezek a változások tükrözték az iparpolitika egyes szándékait. Az exportszerkezet változásait elősegítő hatások azonban az iparpolitika nem mindegyik területén voltak egyenértékűek. A multinacionális vállalatok fokozódó jelenlétének versenyképesség- és struktúrajavító hatásai viszonylag jól azonosíthatók, és egyes magyar válságágazatok kapacitáscsökkenése valóban járt versenyképesség-javulással.

A kis- és középvállalatok, illetve az iparpolitika által kiemelten kezelt régiók exportteljesítményét azonban a rendelkezésre álló információk alapján nem lehet értékelni. Szükség lenne ezért olyan exportstatisztikákra, majd elemzésekre is, amelyek a külgazdasági adatokat az iparpolitika különféle területeinek megfelelően tudják bemutatni és értékelni.

Természetesen nem közvetlen versenyképesség-javító eszköz, mégis fontos, hogy a jövőben a kínálati oldali politikák – tehát például az iparpolitika – ugyanolyan részletes képet kaphassanak a reálszféra általuk befolyásolni kívánt külső és belső folyamatairól, mint amilyen részletes és megbízható áttekintéssel ma a gazdaságpolitika kereslet-szabályozó oldala – így a monetáris politika – rendelkezik a monetáris szféráról.

(A szerző az MTA Ipar- és Vállalatgazdaságkutató Intézetének igazgatója)

vissza a címlapra

Legfrissebb videó mutasd mind

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.