1966. november 4-én a festői Firenze lakói életük legrosszabb napjára ébredtek: az Arno által kettéválasztott várost elöntötte a megáradt folyó, megrongálva a fűtőolajtartályokat, ennélfogva a sár, kőtörmelék és a szennyvíz mellett az olaj is pusztítani kezdte az értékeket, így a Museo dell’Operába betörve a felbecsülhetetlen értékű műkincseket is.
A szerencsére egyetlen nap alatt visszahúzódó víztömeg az azt megelőző négyszáz év legnagyobb árvizével sújtotta a várost, 3-4 millió darab könyvet és kéziratot, valamint tizennégyezer épületet, vagy műalkotást rongálva meg.
Az 1819-ben alapított Biblioteca del Gabinetto Viesseux mind a negyedmillió könyve víz alá került, később számtalan lapot a falakra, illetve a mennyezetre tapadva találtak meg.
A könyvek és műkincsek sérüléseit az elmúlt öt évtized során sem tudták teljesen helyreállítani: a munka továbbra is gőzerővel folyik, így egy-egy rég látott klasszikus felbukkanása mindig óriási figyelmet vonz: így történt ez az árvíz ötvenedik évfordulóján, 2016-ban is, mikor bejelentették, hogy Michelangelo egyik legkiválóbb tanítványa, a Medici-család szolgálatában álló Giorgio Vasari (1511-1574) legendás műve,
A kép 1966-ban tizenkét órát töltött az olajos, saras vízben, felületét pedig a felszínen úszó épületdarabok is megsértették, így a restaurátoroknak szokatlanul sok időre volt szüksége a munkához.
Pedig így történt – ezek után nem is meglepő, hogy a munkát végző Opificio delle Pietre Dure e Laboratori di Restauro (OPD) vezetője, Marco Ciatti 2010-ben egyenesen
a restaurációs szakma egyik legnehezebb eseteként
emlegette a Vasari-festmény megmentéséért vívott harcot.
Az Utolsó vacsorát egyébként 1546-ban egy firenzei kolostor rendelte meg a művésztől. Évszázadokon át apácák gyönyörködhettek benne, de most, négyszázhetven évvel később a Santa Croce templomban tették közszemlére, hogy a hat és fél méter hosszú festményt múzeumlátogatók mellett a templomokba betévedő hívők is megcsodálhassák:
Ennek fényében hihetetlen, hogy 2013-ban még ilyen fotók készültek róla:
