Ismertem olyan vállalatvezetőt, aki munkaidőben egy Audi-méretű cég költségvetése felett döntött, majd hazafele menet minden mászókára felmászott a gyerekeivel. Nem volt ezzel egyedül. Nem csoda, hogy a felnőttek számára épített játszótér ötletét már többen felfedezték és próbálkoztak hasonló létesítmények telepítésével kimondottan városi körülmények között. Az egyik nagy altípus a mászó-élménypark. Legtöbbször urbánus környezetben, be nem épített terepen, nagyobb foghíjtelkeken jelenik meg.
Ezek közül a legismertebb az oslói, illetve az e példa alapján létrehozott berlini, a Mount Mitte. A Mount Mitte kimondottan közösségi élményt nyújtó, csövekből, építkezési korlátokból létrehozott toronykomplexum, bár mint játszótér elrugaszkodik az eredeti ideától, ugyanis annak csupán egyetlen felnőtt funkciójára, a kihívásra koncentrál.
Ebbe a csoportba sorolhatók azok a játszóterek is, amelyek formavilágukban már inkább hasonlítanak a klasszikus játszótéri konstrukcióhoz, de annak eredeti funkciójától elrugaszkodva leszűkítik azt az emberi test fizikai edzésére, vagyis kültéri edzőteremként funkcionálnak. Itt az ember a saját súlyát használhatja terhelésként és ötletes mechanikai megoldások révén érhet el némi izomerősítést. Ez a típus Magyarországon is elterjedt, gondoljunk akár a margitszigeti, akár a kispesti példára. A kispesti konstrukció a kültéri edzőteremnek egyfajta továbbfejlesztett verziója, hiszen itt az energiát is képesek vagyunk edzés közben megtermelni, amivel közben tölthetjük is mobil eszközeinket, így mintegy hazavisszük magunkkal a megtermelt energiát.
A minden idők legnagyobb szabású gyermek-felnőtt parkja címre azonban a Dániában létrehozott, Superkilen névre keresztelt projekt pályázhatna a legnagyobb eséllyel. Az „alig” 11 millió dolláros költségvetésből kiépített park közel félmérföldnyi városi teret köt össze Koppenhága szociálisan veszélyeztetett, legmagasabb etnikai diverzitású kerületei között. A tereket, hiszen itt három különböző konceptuális térről van szó, leginkább azzal lehet jellemezni, hogy minden belekerült, amit csak a világ bele tudott adni: hatvan különféle náció nagyméretű talált tárgyai képezik a berendezés alapját (katari és kínai neonfeliratok, Los Angeles-i kidobott edzőtermi alkatrészek vagy akár gigantikus szennyvízelvezető csövek Izraelből). A játéktér szívét a ‘vörös tér’ adja, mely valódi játszótér, felnőtteknek és gyermekeknek egyaránt.
A hintát mint közösségépítő játékot felnőtteknek és gyermekeknek a montreáli 21 Balancoires projekt tette népszerűvé. A legnagyobb forgalmú kereszteződésbe tervezett mobil játék, mindamellett hogy hinta és esténként világító objektumként is funkcionál, a hangkeltés, zenei szólamok megszólaltatásának lehetőségét is felkínálja. Egyszerű hanghatások eléréséhez elég csak hajtani a hintát. Ám ha többen hajtják és figyelnek egymásra, komplex hangszólamok is megszólaltathatók. A fejlesztés a közeli tudományos tanszék és a szomszédos operaház zenészeinek kooperációjaként jött létre. Hasonlóan az említett dániai példához, e hinta is olyan városi környezetet céloz meg, ahol szükség van arra, hogy a járókelők, az elhaladó tömeg a már ismert eszközökön túl (padok, információs- és reklámhordozók) valamilyen különleges élményt kapjanak: alapjában játékot úgy, hogy magában foglalja a kollektivitás, a közösséghez való viszonyulás egyik alapelemét, az egymásrafigyelést is.
Ezeknél a projekteknél jóval melankolikusabb megoldást kínál a bostoni városközpontban átmenetileg felépített ‘swing time’, mely világító interaktív installációként a gyermekkori hintázás élményét hivatott feleleveníteni. Az installáció színtere a játszótér-építésre alkalmatlan, mégis jelentős felnőtt- és gyermekforgalmú bostoni Convention Center Park. Ürességét és funkciótlanságát megtörendő tervezték ide a hintákat, ezzel is kaput nyitva más, hasonló kezdeményezéseknek.
Az utóbbi két példa a látogatók bevonására, valamely kollektív élmény lehetőségének a felkínálására kihasználatlan közterületeken nyújt átmeneti megoldást. Mind a két installáció moduláris, vagyis repetitív elemekből áll, az egyes elemek lebontással és újabb felépítéssel szabadon variálhatók. Vagyis az installáció a következő helyszínen viszonylag egyszerűen újrahasznosítható. Mindkét esetben rendelkezik egyfajta szenzorikus, interkatív funkcióval: az első esetben a hang, a másodikban a fény az ember jelenlétére reagál. Az eredmény pedig nem csupán a technológia innovatívabb hasznosítása, hanem a szenzorikus technologiák iránti érdeklődés felkeltése is. Ez az edukatív aspektus pedig az egyik legfontosabb feltétele annak, hogy egy következő generációs moduláris ‘játék-tér’ megszülethessék.
Szauder Dávid, Berlinben élő köztéri látványtervező
