Ferenc József 68 évnyi uralkodás után 1916. november 21-én elhunyt, november 30-ai temetése után pedig egy, a gyászolókkal hazafelé tartó vonat balesetet szenvedett: 72 ember vesztette életét, 180-an sérültek meg – ez volt minden idők legsúlyosabb magyar vasúti katasztrófája.
De az élet nem állt meg, sőt a mély gyászt az egyik legnagyobb, elsődlegesen magyar ünnepe követte. A király búcsúztatása után azonnal felállították a Koronázási Ünnepélyt Rendező Bizottságot, a politikai elit gőzerővel szervezte az új uralkodó koronázását, a nép a háborús kínok ellenére is lázban égett: a közvélemény a béke mielőbbi megteremtését várta Károly trónra lépésétől.
Ma száz éve, 1916. december 30-án koronázták meg IV. Károlyt, az utolsó magyar királyt. A részletekről Maczó Ferenc történészt, az MTA Pálffy Géza vezette “Lendület” Szent Korona Kutatócsoport tagját kérdeztük.
Sürgős volt a koronázás
A Magyar Királyság II. József, a “kalapos király” uralkodása után hozott törvényt arról, hogy a királyt trónra lépését követően hat hónapon belül meg kell koronázni. Ehhez képest 1916-ban egy hónap alatt megszervezték és le is bonyolították a ceremóniát, mert az idő sürgetett: a következő évi költségvetést ugyanis az államfőnek, azaz a megkoronázott királynak kellett jóváhagynia. Háborús időben a legkevésbé sem volt kívánatos az 1917-es évet ex lex állapottal kezdeni.
Az osztrák alattvalók ugyan nem értették a sietséget, a birodalom nyugati felében a császár trónra lépésétől kezdve törvényesen uralkodott. Károly és a vezető körök viszont ugyancsak sürgették a szertartást, a nagy világégés kellős közepén ezzel is biztosítani akarták a magyar támogatást.
Fejpróba – a szervezés érdekes mozzanata
Első lépésként levették Károly fejméretét, hogy elkészíthessék a korona bélését. Az alsó koronarész legnagyobb átmérője 216 milliméter, egy normális fejméretű emberre igen nagy.
Sőt, még egy szíjat is csatlakoztattak hozzá, amely az áll alatt átvetve volt hivatott megakadályozni, hogy az ereklye lessen a király fejéről. Nem volt ez felesleges túlbiztosítás, hiszen az uralkodónak lovagolnia is kellett a Szent Koronával a fején.
Még mindig a koronázás előtt a leendő király kiadta az úgynevezett koronázási hitlevelet. E szokásról a késő középkortól vannak forrásaink, a XVIII. századtól öt pontból állt, az uralkodó ezek elfogadásával tett hitet többek közt az ország törvényeinek betartására.
Baki a ceremónián, vörösödött az érsek
Az uralkodópár 1916. december 27-én érkezett Budapestre, Károly még aznap este ünnepélyes külsőségek között átvette az országgyűlés küldöttségétől a koronázási hitlevelet – másnap ugyancsak ünnepélyesen adta vissza aláírásával ellátva. A ceremónián történt egy baki, ami csak Tisza István miniszterelnök rátermettségének köszönhetően nem torkollt kínos jelenetbe.
A miniszterelnök jelezte Csernochnak, hogy csak beszéljen, beszéljen még, ameddig tud. A prímás pedig mondandója végére érve rögtönzött, és csak mondta egyre vörösebb arccal, végül már szlovák akcentusa is kijött. De a papír megérkezett Károly kezeihez, az egész nem volt túl feltűnő a kívülállók számára – mondja a történész, a koronázásról frissen megjelent monográfia szerzője.
Még ezen az estén a magyar küldöttség felkérte Zitát, hogy ő is koronáztassa meg magát férjével együtt december 30-án.
Zita “belevarrt” a koronázási palástba
Másnap a magyar nők nevében díszruhát adtak át Zitának, majd megejtette az öltéseket a koronázási paláston. Ez is a ceremónia ősi, jelképes mozzanata. A palástot a hagyomány szerint Gizella királyné készíttette, valószínűleg maga is dolgozott rajta, és a fehérvári Nagyboldogasszony bazilikának ajándékozta. Régi szokás, volt, hogy a leendő királyné néhány öltéssel “kiegészíti” Gizella munkáját.
Másnap, december 29-én megtartották a koronázás főpróbáját az uralkodópár és a főbb résztvevők, egyházi és világi méltóságok részvételével. A leginkább úgy képzelhetjük el, mint egy színházi olvasópróbát. Délután pedig a Szent Koronát a budai palotából ünnepélyesen a másnapi ceremónia fő helyszínére, a Mátyás-templomba vitték, és a Loretói kápolnában helyezték el.
Zita ezekben a napokban sorra látogatta a hadikórházakat, fenyőágakat küldött a frontkatonáknak.
Éljen a király!
A szertartás részeként Károly megcsókolta az evangéliumos könyvet, letérdelt és letette az igazságosság és béke esküjét az elesettek, a szegények és az egyház védelmére. Ezután felkenték a megszentelt olajjal, és derekára kötötték a koronázási kardot. Négy vágást tett vele a négy égtáj felé, ami az egyház védelmét szimbolizálta.
Díszsortüzek dördültek, megszólaltak a Gellért-hegy ágyúi, és elénekelték a himnuszt. Először, amióta Habsburgok ültek a magyar trónon, ráadásul Károly kifejezett kérésére. Addig minden alkalommal az osztrák császári himnuszt, a Gott erhaltét zengték – emeli ki Maczó Ferenc.
Eztán következett Zita. Őt a királyné udvari kancellárjának tisztségét viselő veszprémi püspök koronázta egy házi koronával, majd a miniszterelnök és az esztergomi érsek együtt a jobb vállához érintette a Szent Koronát. Ez a mozdulat hagyományosan azt jelentette, hogy a királyné is osztozik férjével az uralkodás terheiben.
A királyné fejére nem kerülhetett a Szent Korona, és valószínűleg e különleges előírás vezetett ahhoz a helyzethez 1638-ban, amelyben a korona keresztje elferdülhetett.
Dombot emeltek magyar földből
A teljes uralkodói díszben pompázó párt ezután a királyi trónhoz vezették – egészen addig egy másik, szerényebb trónuson foglaltak helyet -, a mise végeztével pedig a királyné elhagyta a templomot, visszavonult a palotába. A király maradt, felavatta az aranysarkantyús vitézeket, tovább öregbítve a Károly Róbert idején keletkezett hagyományt. A különbség az volt, hogy a vitézek díszmagyar helyett most háborús tábori egyenruhájukban jelentek meg…
– jegyzi meg a történész.
Károly számára ez az eskü volt a szertartás legmeghatározóbb pontja, később is sokszor hivatkozott rá, esküje szövegének akart megfelelni azután is, hogy trónját elvesztette. Az eskü után Tisza István háromszor kiáltott: “Éljen a király!” A tömeg percekig éljenzett.
Közben a király fehér lóra ülve elindult a Szent György téren emelt koronázási dombhoz. Ezt az ország teljes területéről érkezett földből emelték. Minden vármegye és törvényhatósági jogú város öt kiló földet küldött hozzá saját területéről, egy-egy számukra jelentősnek ítélt helyszínről.
A király felrúgatott a dombra, kivonta kardját és keletről kezdve egyet-egyet suhintott a négy égtáj felé. Azt üzente: jöjjön az ellenség bárhonnan, megvédi Magyarországot. A jelenetet Zita királyné és a kis Ottó herceg a palota ablakából nézte végig. Miközben Károly a dombon táncoltatta lovát, a korona megbillent a fején – nem vele történt meg először, az alattvalók évszázadok óta baljós előjelnek tekintették.
Érintetlen maradt a díszebéd
Kora délután volt már, mikor a királyi pár és a meghívott előkelőségek helyet foglaltak a trónteremben, az ünnepi ebéd mellett. Tizenkilenc fogást szolgáltak fel szép sorjában, de azokból senki nem evett: a háborúra való tekintettel a díszlakoma ételeit érintetlenül küldték el a hadikórházakban lábadozó katonáknak.
Ekkor viszont már nem viselte a Szent Koronát. A felbecsülhetetlen értékű ereklyét visszavitték a Mátyás-templomba, ahol – ugyancsak ősi szokásoknak megfelelően – három napra közszemlére helyezték.
A királyi pár számára a napot az udvarhölgyek bemutatása, nagyszabású bál zárta volna, és még napokig tartó ünnepségek, de Károly már a bemutatást is rövidre zárta. Még aznap este visszatért Bécsbe. A magyar közvélemény barátságtalan lépésnek értelmezte, meglehetős felháborodás kísérte a gyors távozást, de IV. Károly döntése még mai szemmel is érthető. Sőt, szimpatikus.
Felelős uralkodó nem dőzsölhet, nem lógathatja a lábát léha bálokon, miközben népe jó része a fronton néz szemben a halállal, másik fele pedig otthon nélkülöz, éhezik. IV. Károly pedig komolyan vette az Isten és a birodalom nemzetei által rá mért feladatot.
