Élet-Stílus

Gyarmati Andrea: Szülő születik

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2016. 09. 20. 20:06

Mindig van egy első alkalom

Azt, hogy igazi csodák kevés zajt csapnak és váratlanul érkeznek, 2011 óta tudom.

Késő ősz volt, amikor megszólalt a telefon, épp befejeztem a napi sportolásomat, eszembe sem jutott, hogy valami nagyon jó kezdődik. A felkérés a Saxum Kiadótól váratlanul ért, és nem gondoltam, hogy bele fog férni az időmbe. Nagy kár lett volna, ha nemet mondok, pedig majdnem ez történt. Akkor azt válaszoltam, próbáljuk meg, de szerintem nem lesz időm egy könyv megírására is. Most épp a hatodikat fejezem be hamarosan, és érzésem szerint bőven nem vagyunk a végén.

Néhány hete összefutottam egy régi ismerőssel.

– Gratulálok, „írónő”, láttam, árulják a könyveidet – mondja mosolyogva – olvasom is őket, és arra biztatnálak, csináld tovább, mert szeretjük, amit és ahogy írsz.

Én meg, mint régen, a versenyek után, vagy a munkám során, ha megdicsértek, boldog vagyok, hogy tudtam valamit hozzátenni valaki életéhez.

Hitem szerint minden mindennel összefügg. Valamikor azt találtam ki, olyanok vagyunk mi, mindannyian, mint egy mozdony. Összekapcsolódva együtt utazunk a családunkkal, szerencsés esetben a választott családunkkal, a barátainkkal is.

Hogy is szól a dal? Nagy utazás az életünk… Nagy utazás, igen, mert ahogy a vonat halad, különböző emberek ideig-óráig velünk utaznak. Mintha néhány megállóra felszállnának, aztán vagy maradnak, vagy másfelé visz az útjuk.

A kérdés, tudok-e hatással lenni akár csak egy rövid időre is az életedre. Ha megnevettetlek, ha elgondolkozol azon, amit olvastál, vagy meghatódsz egy-egy történeten, már nem hiábavalóság az egész. Remélem. Az, hogy a csodák, épp mert csodák, kevés zajt csapnak és váratlanul érkeznek, naponta megélem, ugyanúgy, mint azt, hogy minden mindennel összefügg.

Engedd meg, hogy elmeséljem, mi is történt velem néhány napja.

A dolog persze nem ekkor indult, hanem körülbelül másfél évvel ezelőtt. Baráti beszélgetés, szóba kerül a Facebook, mint a modern kapcsolattartás legjobb eszköze. Lelkesen tiltakozom, mert elakadtam a múlt században, tartok minden kütyütől és a virtuális világtól is elég rendesen.

– Pedig jó lenne ha megosztanád a Facebookon az írásaidat – mondja Katka.

– Ugyan, azt sem tudom, hogyan kell valamit feltenni, és úgysem érdekel senkit.

Természetesen tévedtem. Megtanultam elég hamar annyit, amennyire szükségem volt a Facebook működéséből, és jöttek a like-ok és a kommentek. Hiúság vagy sem, kifejezetten örömet szerzett. Nagyjából heti rendszerességgel osztottam meg ezt-azt, amiről a könyveimben írtam.

Aztán egy hete a következő üzenetet kaptam:

Kedves Andrea! Rendszeres olvasója vagyok remek család- és sporttörténeti írásainak. Mind tartalmában, üzenetében, mind pedig stílusában tetszenek. Nem kicsit, nagyon. A www.24.hu felelős szerkesztőjeként ezért arra gondoltam, a posztok szélesebb nyilvánosságért kiáltanak. Persze, csak ha Ön is úgy gondolja.

Nyúlok a telefon után, persze hogy van kedvem kipróbálni magam (mindig van), tehát úgy gondolom, van kedvem, és szokás szerint fogalmam sincs hová tudom ezt az új feladatot majd időben bepréselni.

Így kerültem tehát ide. És mint mindig, ha valamit nagyon szeretnék, már megtaláltam az időt is, és izgat a feladat, nem is kicsit.

Kellene egy jó cím az egésznek. Ötletem nem kevés akad, de egyik sem az igazi. Aztán megtalálom, legalábbis úgy érzem, a Vízgyűrűk jó lesz. Ha követ dobunk a vízbe, gyűrűket vet, és továbbhullámzik. Mert bízom benne, a történeteim továbbhullámoznak benned. Előadom a remeknek vélt címet, a fiam csípőből leszavaz, azt mondja, nagyon az Évgyűrűkre hajaz az egész, ami, mint tudjuk, a nyugdíjasok műsora volt. Hiába vagyok annyi idős, amennyi, elbizonytalanodom.

A témát magam határozhatom meg, legyen némi aktualitása, ennyi a kérés. Mindez nem gond, hiszen a rendelő aktuálissá tesz bármit. Amit megélek a mindennapjaimban, annak mindig van aktualitása. Írhatok a sportról, a családomról, van miből merítenem.

Szóval itt vagyok. Kérlek, engedd meg, hogy bemutatkozzak. Közel egy évig a Rádió Bézsben volt egy órám. Minden kedden műsort vezettem. Akkor készült ez a bemutatkozó néhány sor, amit most kiegészítettem, vagyis aktualizáltam:

Gyarmati Andrea vagyok. Úszó voltam, orvos vagyok, meg anya, meg gyerek, meg nő (meg, és főleg, hamarosan nagymama). Szerettem, sírtam, váltam, harcoltam, utóbbit leginkább magammal. Eddig öt könyvet írtam és hamarosan befejezem a hatodikat  is. Ezeregy interjút adtam, de ültem a mikrofon másik oldalán is. Azt is megúsztam. Tíz éve rendszeresen adok orvosi tanácsokat a Meglepetés című lapban.

Naponta rendelek, naponta sportolok, és rengeteg emberrel találkozom. Ami fontos, ami megérint, feljegyzem, hogy később majd megírjam. Most itt a lehetőség azonnal megosztani, mindazt, amit fontosnak vélek, miközben  előszedhetem a múlt érdekes emlékeit is.

Gyarmati Andrea vagyok. Nő vagyok. Könnyekkel, vágyakkal, belső renddel és rendetlenségekkel. Lehet, hogy erről is szó lesz? Rajtam nem múlik. Nyissuk ki a lelkünket is, remélem, velem tartasz.

És akkor legyen az első alkalomra egy emlék amelynek mindig van aktualitása:

right after birth, baby is holding father's finger

Szülő születik

(Mottó: „Nemcsak a gyerek születik az anya által, hanem az anya is a gyerek által.”)

Fekszem az ágyban. Nagy pelyhekben hull a hó, bevilágítja a szobát is a fehérség. Látom az órám számlapját. Fél 11 van.

– Ezek szerint már háromórás vagy Máté – mondom csendesen, Hesz Máté – mondom és várok.

Semmi.

Máté – gondolom megint. Semmi, nagyon semmi. Fáj a hasam, ráteszem a kezem, mint az utóbbi időben oly sokszor, ha érezni akartalak, és tudom, nem vagy már ott. Csak egy tompa fájdalom van a helyeden, és Te valahol az emeleten, az újszülött osztályon vagy. Máté – mondom magamnak megint és várom a sokat emlegetett, vágyott nagy anyai érzéseket. Semmi, semmi, semmi.

Máté, és mondom a súlyodat, hosszadat, a fejkörfogatodat, mind tökéletes. Tudom, mert láttam, megvan mindened és semmiből nincs több a kelleténél. Tudom, mert láttam, és mert gyorsan jöttél – nagyon szép vagy, szabályos, mondhatni férfias. Ezen elmosolyodom, van egy férfias külsejű 3 órás fiam.

Semmi.

Jó hogy egészséges vagy. Igen. Jó hogy kint vagy. Ebben már nem vagyok olyan biztos.

Közös történetünk első fejezete véget ért, ami következik ismeretlen. És nem érzek semmit, csak megkönnyebbülést, hogy egészséges vagy.

Úristen, rossz anya leszek! Miért nem érzek semmit? Amióta az eszemet tudom anyuka akartam lenni. Mindig szerettem a gyerekeket, gyerekorvosnak készülök, és most, mikor megjöttél derül ki, alkalmatlan vagyok. Nem, nem szeretlek, egyszerűen olyan ürességet érzek, mint…

Soha. Soha?

Hát valami olyanfélét, mint versenyek után, de annál sokkal intenzívebben. Fáradt vagyok, magányos vagyok. Aludni kellene, de nem tudok. Esik a hó, világos a szoba, fáj a hasam…

Riadtan fekszem az ágyban. Csendesen sírva fakadok. Mi lesz velem és mi lesz veled szegénykém egy alkalmatlan anyával, hogy fogsz boldogulni? Rettenetesen sajnálom magamat, de még jobban sajnállak Téged. Feküdnöm kellene, azt mondták ne ugráljak, de érzem, látni akarlak.

Összeszedem magam. Talán nem történik semmi, ha elsétálok az újszülött osztályig. Szép lassan. Hiszen egészséges vagyok. Csak szültem. Ez nem betegség, természetes dolog. Bízom a testemben, nem hagyott cserben soha, hiszen erről szól az élsport. Erősebb a vágy, hogy lássalak, és érezzek valamit Irántad, mint a józan megfontolás.

Lassan felülök, felállok, elindulok a folyóson. Rendben van, még csak nem is szédülök. Éjfél körül járhat, üres a folyosó. Alszanak a betegek, operáltak, szültek egyaránt. Megyek Feléd. Ismerem az újszülött osztályt, harmadik éve járok ide rendszeresen ”dolgozni”-tanulni az egyetem mellett. Itthon vagyok. Tudom, vigyáznak Rád, hiszen mindig kitüntetett figyelemmel bánunk az ismerősök babáival. Lépegetek lassan, jól vagyok, nem fáj semmi.

– Szent Isten, azt sem fogom tudni melyik az enyém, meg sem ismerlek!!!!

Van egy kisbabám, nem érzek semmit és meg sem ismerem. Megint elsírom magam. Most már nemcsak sejtem, biztosan tudom is, rossz anya leszek. Alkalmatlan.

Folyik a könnyem, és ha lehet fokozni, még magányosabb vagyok. Szegény kisbabám, mi lesz veled egy ilyen anya mellett – gondolom.

A homályos folyosó végén teljes kivilágításban pompázik az újszülött osztály. Itt állandó nagyüzem van. Ilyenkor éjszaka van a fürdetés. Megállok, körbenézek. Mindig nevetnem kell, ha azt hallom, minden újszülött egyforma – így hiszik, akik alig vagy sose láttak újszülöttet. Minden újszülött más. Karakteres arcok vicces, szabálytalan vonalak. Némelyik öreg bölcsnek látszik. Van, akit nagyon megvisel az út, amin végig kell jöjjön, az csendesen, mondhatni fáradtan gubbaszt. Egyben valóban egyformák. Szeretni való mind.

Állok.

– Vajon hol lehet az enyém?

Tudom, mindegyik karon szalag van, nem a baba teljes neve. Úgy van ráírva ki is Ő, hogy “XY lánya: Zsuzsanna”, vagy “XY fia Zoltán”. Na, Te “Gyarmati Andrea fia Máté” melyik lehetsz.

Észrevesznek a nővérek. Intenek, de sok a dolog, és nem szokatlan, hogy ott vagyok, teszik a dolgukat, nem esik le a tantusz, hogy most nem a „kisdoktornő” jött vizitelni, hanem egy anyuka keresi a kisbabáját.

Honnan fogom tudni, hogy Te vagy Te, és nem másra rakták a karszalagodat? Egyre nő a rémület bennem. Nem érzek semmi magasztosat, nem ismerlek meg és még el is cseréltek. Segítség, teljesen össze vagyok zavarodva.

És már megint eltörik a mécses. Erre az érzelmi hullámvasútra senki sem készített fel. Lassan elindulok a kiságyak között, és meglátlak. Tudom, hogy Te vagy, mert pontosan úgy nézel ki, mint apukád kicsinyített mása. Ez nem tűnt fel a szülőszobában.

– Megvagy, hála Istennek – gondolom.

Közelebb lépek, fekszel nyugodtan az ágyadban. Pihensz, persze fáradt vagy, nehéz út van mögötted. Nagyon szép vagy és nagyon megrendítő. Megfogom a kezed és látom, a karszalagon minden stimmel, tényleg Te vagy az. Megmozdítod a fejedet, picit kinyitod a szemed és rám nézel. Nézni még nem tudsz, de látsz.

– Szia – mondom nagyon halkan – Szia baba!

Közelebb hajolok, hogy jobban lássál, mert tudom csak közelre látsz jól. Kicsit tágabbra nyitod a szemed és rettenetesen elkezdesz sírni. Kész – sírok én, mondhatni zokogunk mind a ketten. Nem elég, hogy nem érzek semmit, hogy végigszorongom a folyosót, hogy nem ismerlek meg, még utálsz is, hiszen sírsz, ha rám nézel. Mit kell ilyenkor tenni?- gondolom kétségbeesve.

Kiveszlek, magamhoz ölellek, lassan megnyugszunk mind a ketten.

Nézzük egymást. Körülöttünk zajlik az újszülött osztály éjszakai élete. Burokban vagyunk Te és én. Korai kötödés – tanulom erről sok év múlva, – rooming in, mondják a tudósok később, és nem veszik el a kisbabát a mamájától. Nem szakítják el.

Mindez tudomány, tananyag és persze egyetértek, így a helyes, mert megéltem, átéltem, megtapasztaltam. Akkor ott január 29-re virradóan az újszülött osztályon. Néztük egymást és megköttetett.

– Kisbabám – súgom csendesen. Meglátod minden jó lesz – gondolom – és ha nem is bizonyosság még, de azért több mint sejtés, megtanuljuk egymást.

Érzem, új időszámítás kezdődik, minden megváltozik, minden másképp lesz, de tudom, képes leszek rá. Érzem, érzek!!!!

Valahonnan nagyon mélyről dübörögve tör fel az irántad való szeretet érzése. Szeretet, féltés, megkönnyebbülés kavarognak bennem.

Szia Baba, jó hogy én lehetek az anyukád.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.