Sokszor futok össze Tóth Ákossal olyan helyeken, ahol állami gondozott, szegény, cigány vagy menekült gyerekek vannak fókuszban. Szociális érzékenységét otthonról hozta.
Édesanyám a máltaiaknál önkénteskedett, és én is mentem vele már 12-14 évesen, például fogyatékos gyerekeket kísértünk misére.
Ápolóként kezdett dolgozni, de egy súlyos hátsérülés miatt váltania kellett a 90-es évek végén. Soproni gyermekotthonokban töltött tíz évet. Már kezdetben látta, hogy ebből nem tud megélni, ezért elvégzett egy masszőrtanfolyamot.
Itthon akkor 17 ezer forint volt a fizetésem. A 108 ezer forintos képzés árát Ausztriában 3 hét alatt megkerestem.
Mai napig a masszőrködésből él, most heti 3 napot szán erre, a maradék időben foglalkozik gyerekekkel.
Pár ezres tartozásért viszik a lányt
A soproni intézményekben, főként Győr környékéről származó cigánygyerek voltak, akik 3-5 évesen kerültek ki a családból. Alapítványok segítségével tábort szervezett nekik Csobánkára.
Ezek a gyerekek nem sok mindent tudtak a saját kultúrájukról. A csobánkai cigány telepen azt tapasztalhatták meg, hogy ha szegénységben is, de hihetetlen szeretetben, békében élnek az ottani emberek mindenkivel. És megismerhettek roma mesterségeket is. A csobánkai gyerekeket pedig Sopronba, Ausztriába vittük táborozni.
Az utaztatással olyan élményt akar adni a gyerekeknek, hogy akarjanak mást, mint amibe beleszülettek és többet annál a szűk, ingerszegény környezetnél, amibe belekényszerültek. A beilleszkedés elősegítése nem célja.
Még Sopronban volt, amikor megszaporodtak a gyerekeltűnések. Sok tinilányt vittek/csaltak el prostituáltnak. Amikor Budapestre került, megdöbbenve látta, hogy az intézmények és hivatalok mennyire nem veszik komolyan ezeket az ügyeket.
Nyugat-Magyarországon nem vitt tízórait a gyerek, már beindult a gyámügy, Pesten és észak-keleti megyékben meg gyerekek tűnnek el, akkor sem mozdul senki időben.
Az előkerült lányok eseteiből úgy látja, míg a 90-es években Sopron környékén inkább csak az állami gondozottak voltak áldozatok, ma már sokkal több a veszélyeztetett gyerek.
Uzsorával is összefüggnek ezek az ügyek. Egy 3 ezer forintos gyógyszer ki nem fizetéséért már viszik a 12 éves lányt.
Ákos szerint az áldozatok egy része, így kényszerből válik prostituálttá, eladja a család. Az árva gyerekeket és a csonkacsaládból származókat pedig a szeretethiányukra építve tudják elcsalni.
Nem csak a szegény tinikre vadásznak. Jól szituált, egyedülálló anyák gyerekei is nagy számban válnak prostituálttá.
Menő lett édzsofhópozni!
Ákos nevelőintézeti, anyaotthonos munkája kapcsán sok civil szervezettel dolgozott együtt. Szeretett volna egy sajátot, de erre a vörösiszap-katasztrófáig várnia kellett. Amikor az öt évvel ezelőtti tragédia híre eljutott hozzá, kiírta a Facebookra, hogy megy Kolontárra egy kis busszal, aki tud bármivel segíteni, jelentkezzen.
Több teherutónyi adomány és az Age of Hope lett belőle. Egyesítettük a pozitív energiákat.
Az alapítvány elsősorban gyermekotthonok lakóinak biztosítja a szabadidő hasznos eltöltését, ruha- élelmiszer- és tanszeradományokat továbbít mélyszegénységben élőknek, emellett katasztrófahelyzetekben is segít.
Évente 100-150 gyereket táboroztatunk. Fiatal szocmunkás- és pedagógushallgatók mellett főleg fővárosi gimnazista önkéntesekkel. Ők túlnyomórészt sportoló gyerekek, nagyon tudják, hogyan kell csapatban dolgozni. Miközben segítenek, maguk is fejlődnek, megváltozik a látásmódjuk, szociálisan érzékenyebbé válnak. Az akcióinkról készült Facebook-fotók újabb és újabb diák érdeklődőket hoznak. Menő lett ageofhope-ozni!
Azt mondja, a kamaszokat könnyebb harcba hívni:
Sok felnőtt lelkesedik, de amikor valóban tenni kell, adni kell, akkor nincsenek ott. Ígéretekben én már nem hiszek. Kizárólag önkéntesekre építeni ezért nehéz.
Persze a diákok is hamarabb jelentkeznek táboroztatásra, mint raktárrendezésre, de előbb be kell bizonyítaniuk, hogy tudnak keményen dolgozni, ha kell, emellett jó csapatjátékosok és megbízhatóak.
Mélységesen felháborítja, ha az emberek az alábbi elgondolás mentén adományoznak: “Lejárt gyógyszer, de akinek ti viszitek, még jó lesz.”
Azt sem érti, miért hiszik emberek, hogy lájkokkal segítenek.
A megosztással egy kicsit többet lehet elérni, de még mindig nem annyit, mint az adó egy százalékával, amit sokan veszni hagynak, miközben nem sokkal több időt kellene rászánni, mint a facebookos kattintásokra. A civileknek pedig ez óriási segítség.
Elkeseredett, amiért nem lát itt-ott erőfeszítéseket.
Karácsony környékén négy nap alatt 1000 adag ételt főztünk fővárosi gimnazistákkal Borsodban. De nem értem, miért mindent nekünk kell vinni messziről? Még önkéntest is. Azt szeretném, ha végre úgy hívnának, hogy szükségünk van, mondjuk 20 ezer forintra vagy egy bográcsra, de a többit megszervezzük, összedobjuk.
Fotó: Pál Anna Viktória
Árvíz és menekültkrízis idején is ott voltak
Ákos tapasztalata szerint vészhelyzetben nő meg az összefogás Magyarországon:
A magyaroknak kell egy katasztrófa, hogy megmozduljanak.
Három éve a nagy árvíz idején például rengetegen csatlakoztak hozzájuk homokzsákokat pakolni, szendvicseket készíteni és takarítani.
A menekülthelyzetben is nagyon aktív volt az Age of Hope. Ákos épp nyaralni készült a barátaival, amikor hallotta, hogy 300 gyereket vittek a szegedi határrendészetre.
Ott nem egy könnyes szemű rendőrt is láttam. Borzasztó egészségügyi állapotban voltak a gyerekek, sérülten, betegen ültek, feküdtek rácsok mögött. Láttam olyat, akinek nem volt bőr a talpán. Az ott készített fotóink bejárták a világot, azután nagyon sok adományt kaptunk. Konvojokban vittünk más szervezeteknek is osztani.
Kapott sok kritikát is ekkoriban az alapítvány, hogy miért a menekülteket segíti. Ákost ez nagyon dühíti:
Nőtt a szakadék gazdagok és szegények között
Öt év alatt többet remélt az alapítványtól és saját magától. Nagy álma volt egy ingyen középiskolai kollégium szegény gyerekeknek, hogy pénzhiány miatt senki ne essen el tanulás lehetőségétől. A havi másfél milliós költség azonban állandó támogató híján, kiszámíthatatlan bevétellel nem vállalható. Most még szinte minden tank gázolajra és táborra úgy kell összekalapolni a pénzt. A pályázatokra sem számíthat, igen rosszak a tapasztalatai.
Volt, hogy egy 600 ezer forintos támogatásért egy telefonkönyv vastagságú papírhalmot kellett beadni, és azért nem kaptuk meg a pénzt időben, mert az irodában épp lecserélték a dolgozókat és közben megfeledkeztek az utalásról. Aztán egy 30 ezer forintos utazási költséget azért nem akartak kifizetni, mert az utalás csúszása miatt változott a tervünk és nem vonatjegyre költöttük, hanem benzinre.
Úgy érzékeli, egyértelműen rosszabb a gazdasági helyzet, mint öt éve.
A szociális olló nagyobbra nyílt, nőtt a szakadék a gazdagok és szegények között. De ez Pesten elfogadottnak tűnik. Én viszont nem akarom, hogy valaha megszokja a szemem a hajléktalant a 30 milliós autó mellett. Nem szabad nem észrevenni az egyre nagyobb különbséget!
Az elszegényedést nem abban látja, hogy többet kell adni, hanem abban, hogy kiknek:
Míg régen csak családok kértek segítséget, mostanában már állami intézmények is. Sokszor viszünk iskolába tisztítószereket, volt, hogy könyörögve hívott egy tanár. De ez nem normális. Nem ezért csináltam gyermekvédelmi alapítványt. Ez nem az én dolgom lenne.
