A tízes évek során az orvostudomány ugrásszerűen fejlődött, de ezzel egyidőben a fegyverek is egyre pusztítóbbak voltak. A háborúkból hazatérő katonák nem ritkán arcsérüléseket is szenvedtek, amelyekkel igen nehéz lett volna újra beilleszkedniük a társadalomba: jóval nehezebben kaptak volna munkát, és minden esélyük megvolt arra, hogy hátralévő életüket számkivetettként éljék le.
Ezt a folyamatot látva néhány szobrász, így az amerikai Anna Coleman Ladd, vagy a brit Francis Derwent Wood is olyan, a pácienssel megegyező bőrszínűre festett protéziseket kezdtek készíteni, amelyek pótolták az elvesztett részeket. A képsorok és fotók szerint elég jól, de munkájuk persze korántsem nem veheti versenyt a modern plasztikai sebészet megoldásaival.
A protéziseket egy, a katonák arcáról vett gipszlenyomat segítségével készítették el
Majd bőrszínűre festették, és – a nagyobb élethűség kedvéért – aprólékos munkával további részleteket készítettek el
Az első próbák után természetesen még szükség volt némi finomhangolásra
És a veterán arcához való igazítás sem maradhatott el
Arcokról vett gipszminták és leendő kiegészítőik
A háborúból hazatért hősök jó részénél nem csak egy orr, fül, vagy állcsúcs pótlására volt szükség
A művészek rengeteg ember számára tették lehetővé, hogy új életet kezdjenek
A sérült és a helyreállított arc közti különbség óriási.
