Azt mondják, felnőttként már nemigen köttetnek életre szóló, mély és igazi barátságok. Lehet, én amondó vagyok, manapság egyáltalán nem köttetnek barátságok, az érdekkapcsolatoknak és a felszínes “jövök-neked-eggyel-rendben?” haverkodásoknak áll a világ. Hátha meló, pénz, esetleg mindkettő lesz belőle.
Meg aztán, gyerekkorban még minden annyira adott. Barátunk az oviból, az iskolából, az edzésről vagy a helyi szüfrazsett klubból lesz, tudják, miről beszélek: első nap az iskolában megkérdezi a szőke hajú, kék szemű kislány, hogy „ideülhetek melléd a padba?”, aztán húsz év múlva ő lesz az esküvői tanúnk. Mert ő az életünk tanúja is. Vagy egy házban lakunk és így adott a bandázás, mint ahogy nálam is adott volt.
De Jocikával voltak gondok. Persze ezek csak közvetlenül az után derültek ki, hogy elköltöztek a lakótelepről. Hogy a Jocika olyan. Látszik rajta. A mozdulatain, meg a gesztusain is. Biztos, hogy olyan, de az Ica nem foglalkozott vele, a vendéglátózás mellett nem is tudott volna rá időt szakítani. Pedig még vihette volna iskolapszichológushoz, most már késő, így marad, biztos el is kell mennie majd a városból. Mindegy, jobb is így, hogy elköltöztek, legalább a gyerek fejét nem zavarta össze, mondta anyám a padon, mikor azt hitte, nem hallom, pedig hallottam, és azt is tudtam, hogy arról beszélnek, hogy a Jocika homokos. A fiúkat szereti. És az nem normális, ezért jobb a normális gyerekektől távol tudni az ilyent.
Harminc évvel később, egy kora nyári délután, a virágzó leanderek árnyékában már szemrebbenés nélkül mutatunk a rozéfröccsös pohárral a szőke lány irányába, és mondjuk szenvtelen hangon az érdeklődő és idétlenül vigyorgó Facér Srácnak: „Nem, nincs pasija, csaja van, az ott, Nelli mellett. Az a szőke.” Szóval, a felnőttkori barátommal is vannak gondok.
Fotók: Thinkstock
A barátom csaja szép. Nagyon szép. Vékony, áttetsző, légies. Hosszú haja van, sápadt bőre és kék szeme. Az a fajta lány, akit szépirodalmi szövegekben igézőnek jellemeznek. Amikor mesél, először lehunyja a szemét. És amikor kinyitja, akkor elmeséli a szemével az egész történetet, közben a szája követi: mosoly táncol a szája sarkában, vagy biggyeszt. Ha nem harapja össze. Csak ekkor kezd beszélni, de akkor már az övé vagy, teljesen a hatalmába kerített, mindegy is, mit mesél.
A családja kitagadta, mikor bevallotta, hogy leszbikus, és ehhez talán van köze a nagymama hálószobájában a vitrin ékeként ezüstszínű fényképtartóban kiállított Semjén-fotónak is. Vagy még sincs. Nem tudhatjuk.
A csajom, így hívja a barátom. Mi most hívjuk Miminek. A kisvárosi Mimi furcsán érezte magát a templomi kórusban, és nem csak azért, mert a mezzoszoprán kórista lány mozdulataitól érezte, hogy felbuzog benne a vér, sokkal inkább azért, miért nem vágyik a mellette élő férfi érintésére, csókjára és testére sem. A beismerés inkább meglepő volt, mint fájdalmas. Szakítottak, és ő már mint leszbikus jött a városba.
Budapesten jöttek össze, már mindketten itt laktak. Ezek szerint a lakótelepi nyanyáknak egy dologban igazuk volt: a melegek eljönnek hazulról. „Persze – mosolyog a barátom – mi mást tehetnének? Én is tudtam már iskolás koromban, ki a másik két meleg a faluban. Szóval, a párválasztási lehetőségek is korlátozottak.”
„Hogyan ismerkedtem? Megnéztem a neten, hova járnak a leszbik. Elmentem és ott volt Mimi. A második legjobb csaj volt a klubban…” És azóta a legjobb dolog az életben. A barátom múlt héten kérte meg a kezét. A tengerparton. Mimi saját, elcsent gyűrűjével.
A barátom anyjáék még nem tudnak az eljegyzésről, de neki egyébként is könnyebb dolga van a szülőkkel. Egy másik, tipikusnak mondható utat jártak be. „Először jön a remény, hogy ez az egész csak egy trend és majd elmúlik. És kivárják. Aztán, némi veszekedés és néhány átsírt este után következik az, hogy nem baj, de legalább menjél férjhez. Végül elérkezünk a „mindegy, csak legyen gyereked” fázishoz.”
Hát igen, a gyerek. A leszbik párok többsége erre gyűjt. A lombikbébi drága és még az orvost is meg kell venni. Ez egy nagyobbacska vidéki ház árába kerül, így az a kérdés, hogy ki szül előbb, meglehetősen ostoba. Mint ahogy az is, ki, kivel, mit csinál az ágyban, azaz ki a férfi és ki a nő a kapcsolatban. Mintha egy hetero pártól kérdeznénk meg, ki smárol le kit.
Az életük amúgy is egyszerűbb, mint azt gondolnánk. Például ők is féltékenyek. Jaj, dehogy pasikra! A pasik amúgy is egy érdekes momentum az életükben, mivel a heves udvarlást az után sem hagyják abba, hogy közlik velük, ez most az a helyzet, amikor a szó szoros értelemben véve nincs esélyük. Habitustól és az elfogyasztott alkohol mennyiségétől függően a hím ekkor úgy érzi: na majd most ő! Igen, a férfiak úgy gondolják, a nők azért leszbik, mert még nem dugták meg őket rendesen. Emiatt nem éreztek rá, úgymond. Ezért is következik mindig a kérdés: nem hiányzik a fasz? Végül mindegyik férfi eljut a sikertelen udvarlás végső fejezetéhez, „jó-jó értem én, de akkor legalább hadd nézzem”. Nekik fárasztó, nekem, heterónak kínos és szánalmas.
Szóval, Mimi féltékenyebb, a barátom a trehányabb. Közös kasszán vannak. Mimi többet költ rúzsra, parfümre, ruhákra, a barátom Macintoshra. A barátom nem nagydarab, eneszkás úszónő fiús frizurával, hanem alacsony, filigrán nő. Félhosszú bob frizurája van, az esküvőmre masnis balerina cipőben és olyan dekoltázzsal érkezett, hogy többen beleszédültek. Jó, hát múltkor felhívott, hogy szerintem neki hányas bugyi kell, mert az üzletben ahol vásárolna, számok vannak betűk helyett feltüntetve, de én is gondoltam már arra, hogy mi a francért kell, hogy ennyire férfi agya legyen és miért kell mindig ilyen józannak lenni?
Nem szoktunk veszekedni. Ők ketten igen. Igazi olaszos viták vannak, törnek a tányérok, behúzza a nyakát a szomszéd az udvaron. Vannak macskáik. Ha a Mangóban leértékelés van, a Mimit tárcsázom és visítva rendelünk, ha nem értem a férjem, vagy megakadok a melóval, a barátomat. Én inspirálónak tartom őt és példaképül szolgál, ő azt mondja rám, stíluskirálynő vagyok. Szoktunk közös programokat szervezni, most szombaton felvonulunk a Pride-on. Jön a kislányom és a férjem is. Aztán beülünk fröccsözni valahová és jól érezzük magunkat. Én és a barátom majd rugdossuk egymás bokáját az asztal alatt és bugyborékolunk a fröccsbe, mikor Mimi elkezdi, hogy milyen ruhát akar az esküvőre, mert szerintem százhat, a barátom szerint minimum kétszáz variáció lesz.
Gondolom, az eléggé nyilvánvaló, ki lesz a koszorúslány.
