Csendes, szűk budai utcában áll a Hospice ház. Kívülről átlagos kockaépület. A rövid folyosó homálya tágas, barátságos nappaliba vezet. A legrosszabbkor lépek be. Két asszony öleli egymást. Sok erőt kíván egyik a másiknak. Tudtam, hogy ez olyan hely, ahol a halál nem ritka vendég, mégis lefagyok a nyitóképtől. Hajnal Anna önkéntes is szinte suttogva fogad:
„Öt perce halt meg egy beteg” – mondja és vezet is ki a kertbe, hogy ne zavarjuk a hozzátartozókat. Elmegyünk egy idegesen cigarettázó, könnyeivel küzdő férfi mellett. Régóta tudta, hogy felesége menthetetlen, de láthatóan nem készült fel a végső búcsúra. Neki ebben a pillanatban egyedüllétre van szüksége.
„Most épp nagyon súlyos betegek vannak bent, nem tudunk senkit kihozni egy beszélgetésre” – mondja Anna és egy padra invitál egy fa alá. Dióhéjban tálalja az alapinformációkat a házról, mielőtt beavat a munkájába.
Hajnal Anna
Békés búcsú
Egy beteg általában 28 napot tölt itt, van, aki kettőt, más akár hónapokat. Egyszerre tíz beteget tudnak ellátni. Az alapszemélyzeten kívül egyidőben két önkéntes van a betegek mellett, ők általában heti négy órát töltenek itt, és abban segítenek, amire épp igény van. Ha kell, a kertet gondozzák, ha kell, boltba, gyógyszertárba mennek, vasalnak, de legtöbbször beszélgetnek a betegekkel. Ha az idő és a beteg állapota engedi, kiviszik a fákkal, virágokkal teli kertbe, ahol most mi is sétálunk. Egy kőpadon megakad a szemem.
„Volt itt egy főnővér. Nagyon különleges asszony. Neki állítottak emléket. Nekem is van egy történetem róla. Egyszer bementem vele egy haldoklóhoz, hogy megnézzem, hogyan búcsúzik. Mindenkit barátjának, barátnőjének szólított. A távozásra készülő beteg beszélni sem tudott már, riadt volt a tekintete, de a nővér meleg szavaitól, érintésétől szinte pillanatok alatt megnyugodott és békében ment el.”
Annának 10 év alatt egyszer sem kellett így búcsúznia, ő mindig csak a ténnyel szembesült, hogy az adott ágyon már más fekszik. Sokan vannak, akikre örökre emlékezni fog.
Nem halhatunk meg mindenkivel
„A kezdeti időben volt egy idősebb férfi, aki már mozogni sem tudott, székben toltuk ki, de mellette minden nő százszázalékosnak érezhette magát. Mindenki szeretett a közelében lenni, élmény volt vele minden beszélgetés. Aztán volt egy gyönyörű asszony, akinek mindig nagyon ápolt, vörös körmei voltak. Büszke nő volt. A legnagyobb megtiszteltetés volt, hogy levághattam a körmét” – meséli mosolyogva Anna, aki egyébként biológus. Egy rendezvényen járt a Hospice házban először, aztán valahogy beszippantotta a hely és az itt dolgozó emberek energiája.
Távolabb egy törékeny asszony a virágok közt szorgoskodik. Ő például hálából jár ide segíteni. Neki a lánya töltötte itt utolsó napjait.
Besétálunk az épületbe. Ica, a takarítónő felszabadultan meséli, hogy ő itt minden beteggel jóban van. Volt, hogy neki sikerült rábírnia egy lakót, egyen végre valamit.
„Másnap ott áll a konyhaablaknál és mondja, hogy drága csillagos, rubintos tündérem, és úgy eszik, mint egy óvodás, összekeveri a tejbegrízt a lekvárral” – idézi fel a megmosolyogtató pillanatokat. Ica sem tagadja, nehéz a léleknek ennyi embertől búcsúzni, de 14 éves kórházi múltja megedzette és emlékszik a tanításra: nem halhatunk meg mindenkivel.
Városi Jánosné, Ica
Betegre nem haragszunk
Nem titok, hogy a betegek nem csak szép szavakkal illetik segítőiket. Megesik, hogy kétségbeesésükben elveszítik a türelmüket és azon csattan az ostor, aki épp a közelben van.
„Volt, hogy tüdőbeteg nehezen tudott nyelni és amiért nem úgy tartottam a szívószálat, ahogy szerette volna, leszidott, csúnyán beszélt velem. De ezt nem vesszük a szívünkre, elküldhet akár melegebb éghajlatra, betegre nem haragszunk, mert ő beteg, fájdalmai vannak. Egy külföldön élt férfi angolul akart beszélni, mentem én, de elküldött, azt mondta: pocsék az angolom. Mondtam, ez igaz, de miért ne beszélhetnénk magyarul, ha mindkettőnk anyanyelve az? Aztán nagyon jóban lettünk. Azt is elmesélte, hogyan akart öngyilkos lenni, amikor megtudta, rákos” – meséli fogadott idegenvezetőnk.
Különös pillanat az, amikor a bizalmába avatja a beteg az önkéntest. Egyszer egy nő elmondta Annának, hogy szerinte ő azért betegedett meg, mert a vele nagyon szoros kapcsolatban élő édesanyja Alzheimer-kóros lett, és nem tudta elfogadni, hogy felborultak a szerepek, az anyukája anyukája lett. Amikor kiderült, hogy erről soha senkinek nem beszélt, pszichológust ajánlott Anna.
„Aztán kérdeztem, jó-volt-e és azt mondta, igen, most könnyebb. Úgy éreztem, ezekért a pillanatokért érdemes. “
A felidézett sorsok kegyetlenek, Anna mégis mosolyogva mesél. Ő és minden önkéntes a betegekkel is igyekszik szépről, jóról beszélgetni, feledtetni a szenvedést. Sírásnak itt helye nincs. De néha képtelenség megállni.
„Volt egy csodálatos asszony, egy tetőtől talpig nő. Betegen is figyelt arra, hogy a köntöse és a kopaszságát rejtő turbánja összhangban legyen. Amikor már nem is volt magánál mindig, akkor is makulátlan volt. Egy órával a halála előtt a viziten az igazgatóasszony kérdezte, hogy van, mire ő mosolyogva közölte, köszöni, jól. Az igazgatónő, aki pszichiáter és hosszú évek óta a halál közelében dolgozik, kisietett a folyosóra és a könnyeivel küszködve mondta: Csodálatos, hogy mosolyog a halála előtt – idézi fel Anna, és ő is elérzékenyül.
