Élet-Stílus

„Minden munkát Magyarországért!”

„A nyílt munkatábor célja végül is az lett, hogy a községek munkanélkülijeit valamilyen munkatáborban, valamiképpen foglalkoztassák, hogy így részükre a napi 2 márka munkabért kifizethessék.” Közmunka, munkatábor az 1930-as évek Európájában és magyar tervek a munkaszolgálat meghonosítására.

A kormány javában farigcsálja az új közmunkatörvényt, miközben a kiszivárgott részletek alapján sokan munkatáborokat, munkaszolgálatot, sõt kényszermunkát vizionálnak. Nem szeretnénk állást foglalni, inkább bemutatjuk, miért és hogyan gondolta meghonosítani a munkatábort, a közmunkát vitéz dr. Fábry Dániel altábornagy a Horthy-korszakban. A továbbiakban a Magyar Katonai Szemle 1937-es 2. számában megjelent tanulmánya alapján mutatjuk be elképzeléseit, amelyek a késõbbiekben Fábry vezetésével többé-kevésbé meg is valósultak.

fábry Dániel

Dr. vitéz nemes Fábry Dániel (Pécel, 1889.02.01 – Budapest, 1977.10.21.) hivatásos katona volt, altábornagy. 1939.06.26 – 1940.03.01 között a “m. kir. Közérdekû Munkaszolgálat Országos felügyelõje”. Forrás: Szakály Sándor: A magyar katonai felsõ vezetés 1938-1945. Lexikon és Adattár Bp. 2003. Ister Kiadó.

Egyetlen tõke a munkaerõ

A munkatáborok fogalma alatt Fábry a munkaerõnek bizonyos munkák elvégzésére, egy közös helyen való egyesítését, „nemzeti szellemben való megszervezését és nevelését” értette. Élesen elhatárolta a kényszermunkától, ahol a munka büntetés, és természetesen nem jár utána fizetés sem. A munkaerõ lehet férfi, nõ vagy ifjú, és igénybe vehetõ önkéntes jelentkezés alapján, ez az „önkéntes munkaszolgálat”, valamint törvényi elõírás alapján, ami pedig a „munkaszolgálati kötelezettség”. A lényeg, hogy a közmunka a nemzet érdekét szolgálja, a nemzeti vagyont gyarapítsa és semmiképpen nem ütközzön a magángazdaság érdekeivel. Magyarul csak olyan feladatot láthatnak el a köz munkásai, amelyet a magánszféra nem tud, vagy nem akar elvégezni.
Mindezt persze külföldi példák alapján kívánta a magyar tábornok meghonosítani, elõadásában ezért komoly teret szánt a nemzetközi tapasztalatoknak. Ebben az az érdekes, hogy számos országban a közmunka bizony nemzetgazdasági szinten is komoly szerepet kapott a két világháború között. Ilyen szempontból az „õspélda” Bulgária volt, ahol a legnagyobb arányú és talán a legszigorúbb szabályok szerint zajlott a közmunka. Az ország az elsõ világháború után romokban hevert, egyetlen „tõkéje” maga a lakosság munkaereje volt. A törvényhozás ezért 1920-ban bevezette az „általános munkaszolgálati kötelezettséget”, amely a 20-40 év közötti férfiakra és a 16-30 év közötti nõkre terjedt ki. Elsõ ízben mindenkinek nyolc hónapot kellett munkatáborban töltenie egyhuzamban, majd évente 21 napra kellett bevonulnia. Az állandó munkaszolgálatnak nevezett elõbbi formációban 35-45 ezer ember vett részt folyamatosan, míg utóbbi, idõszakos munkaszolgálatra 750 ezer fõ volt kötelezve.

Az államnak ez kezdetben veszteséget okozott, 1925-tõl kezdve azonban egyre növekvõ, milliós nagyságrendû hasznot hajtott. Mert a közmunkások vasutat és közintézményeket építettek, mocsarakat csapoltak le, növényeket telepítettek és gátakat építettek. Angliában az egyetemi ifjúság kezdeményezésére jöttek létre az elsõ önkéntes munkatáborok, és Fábry tanulmányának megírásakor éppen a munkaügyi minisztérium dolgozott egy országos szintû szabályozáson. Ugyanígy Ausztriában 1932-ben iktatták törvénybe az önkéntes munkaszolgálatot, Csehszlovákiában pedig az 1930-as évek végére már 100 ezer fõ dolgozott ily módon. Északi szomszédunk tisztán gazdasági megfontolásból szervezte meg a közmunkát: így küzdöttek a növekvõ munkanélküliség ellen, és ezúton támogathatták a fiatal munkanélkülieket – sorolja Fábry Dániel.

A bolgár miniszterelnök egy német munkatáborban (1939)

Munkalehetõség

Merthogy a közmunka sokaknak a puszta megélhetést jelentette Európa országain kívül az Amerikai Egyesült Államokban is, ahol 1936 táján már 325 ezer fõt foglalkoztatott a rendszer. Miután Fábry megjegyzi, hogy e módszerrel megakadályozható a munka nélkül álló fiatalok züllése is, hosszasan sorolja a példákat: munkatáborok mûködtek ekkor Lengyelországban, Romániában, Svájcban, Svédországban, Spanyolországban és természetesen Németországban is. A feladat mindenhol a „nagy állami építkezések” megvalósítása volt, természetesen munkabérért. Németországban például a munkanélkülieknek szánt alapból, illetve az elemi csapásokra kiutalt összegekbõl javadalmazták a munkásokat.

Itt a kezdetekben úgynevezett nyílt munkatábor mûködött, ahol hat óra munka után mindenki hazatért otthonába, ám ez nem mûködött. Az emberek gyakran nem jelentek meg, ügyes-bajos dolgaikat intézték, vagy az idõjárásra fogták a távolmaradást. Építkezésekbe így valóban nehéz belevágni. A konklúzió azonban ma is érdekes lehet: „A nyílt munkatábor célja végül is az lett, hogy a községek munkanélkülijeit valamilyen munkatáborban, valamiképpen foglalkoztassák, hogy így részükre a napi 2 márka munkabért kifizethessék” – fogalmaz Fábry Dániel. 1935-ben a németek is törvényt hoztak az általános munkaszolgálati kötelezettségrõl, amely mindkét nembeli, 18-25 éves korosztályt érintette. A deklarált cél a kétkezi munka megbecsülésére való nevelés nemzetiszocialista szellemben. A szolgálati idõ hat hónap volt, mialatt kizárólag közhasznú munkára – autópálya-, repülõtér-építés, földmûvelés, erdei munka – vezényelték ki az ifjúságot, minden évben körülbelül 360 ezer fõt.

Munkaszolgálat (1939):

Mindent összevetve tehát az 1930-as években a közmunkára, mint a világválság megoldásának egyik elemére tekintettek szerte a világban. A „szervezõk” – lett légyen az a kormány, diákszervezetek, vagy szakszervezetek – igyekeztek „ideológiailag” is kihasználni a tömeges részvétel kínálta lehetõségeket. A német állam 1933-tól értelemszerûen a nemzetiszocialista nevelés egyik terepének tekintette a munkatáborokat. A továbbiakban Fábry altábornagy a német példát emeli ki a leghangsúlyosabban, ami kizárólag a gazdasági területet érinti, szó sincs arról, hogy a nemzetiszocializmust irigyelné. De – mint az a késõbbiekben ki is derül – Fábry is nagy hangsúlyt fektet a táborokban az erkölcsi nevelésre, ami nála tisztán a nemzeti érzés, összetartozás erõsítését jelentette. A trianoni békediktátum még vérzõ sebei felett másképp ez nem is lehetett volna elképzelhetõ.

A tanulmányban ismertetett tucatnyi példa alapján Fábry úgy vélte, hogy hazánknak a bolgár és a német példát kellene követnie: „…csak a törvényi kötelezettségen nyugvó munkaszolgálat az, amely egyrészt valódi erkölcsi, másrészt pedig valódi gazdasági értéket jelent és képes hozni az államnak” – írja. A munkaszolgálatnak ugyanis két feladata van: az „erkölcsi nevelés” és a „nemzeti vagyon és érték nyerés”. E kettõt aztán bõvebben ki is fejti. „A munkaszolgálatban az értelmes fej megismeri, megszereti és hasznos honfitársának tartja a fizikai munkást, a fizikai munkás viszont nem ellenségként, hanem jóságos és hûséges bajtársként és vezetõként ismeri meg a szellemi munkást, mindketten pedig minden erõvel csak egyet akarnak, vagyis a haza, a nemzet javát.” 1937-ben járunk, egy vesztes háború és egy gyilkos békediktátum után…

Két-háromszoros haszon

A munkatábor gazdasági haszna viszont pénzben is kifejezhetõ. Egyrészt csökkenti a munkanélküliséget, ami kiadásoktól mentesíti az államot, és pénzzel látja el a lakosságot, miáltal nõ a fogyasztás és a beszedhetõ adók mértéke. Másrészt a német példa alapján „A munkaszolgálat által végzett út- és vasút építések, folyószabályozások, lecsapolások, talajjavítások, erdei munkák, stb. értékben kifejezve 2-3 szorosát teszik ki a munkaszolgálat évi 200 millió márka költségvetési hányadának.” Fábry szerint Magyarországon is tucatnyi olyan nagyszabású feladat van, amelyet a magánszektor nem tud elvégezni, ezért kifejezetten szükséges a munkaszolgálat megszervezése.

Nõi munkatábor Szabolcsban (1940):

Út és vasútépítésrõl, folyam szabályozásról, híd- és gátépítésrõl, az Alföld öntözésének megoldásáról volt szó, amibe ha a munkaszolgálat „belevágná ásóját, a magánvállalkozásnak ez nem jelenthetne konkurrenciát, ellenben már egy-két év alatt, felbecsülhetetlen erkölcsi értéken kívül, nemzeti vagyonban és értékben legalább 2-3 szorosan meghaladná a befektetett tõkét és hozott áldozatot” – érvelt.

Fábry úgy számolt, hogy „Csonka-Magyarország” költségvetésének 824 millió pengõs kiadási oldaláról 25,5 millió pengõ befektetésére lenne szükség a német eredmények eléréséhez. Ismerve az ország teherbíró képességét azonban ez az összeg túl magas, így kezdetben, a program elindításához elegendõ lenne 6,4 millió pengõ, ami a magyar lakosságot fejenként 71 fillérrel rövidítené meg. A forrás elõteremtésére is megvolt a javaslat: „a közmunkákra és egyéb segélyekre évente kiadott nagyobb összegek, valamint a munkában érdekelt minisztériumok költségvetésébõl a végzendõ munka értékének megfelelõ összegek odaadása”.

„A magyar munkaszolgálat – ha tényleg bevezethetõ lesz – nem követheti sem a német, sem a bolgár példát, hanem annak a magyar viszonyoknak megfelelõ úton kell haladnia” – fogalmazott Fábry. „Minden munkát Magyarországért!” mondattal zárta sorait, amelyek egyébként a tanulmány megjelenése elõtt élõ adásban is elhangzottak a budapesti Országos Tiszti Kaszinó közönsége elõtt.

indokolt az óvatosság

Bár mondják, hogy historia est magistra vitae – a történelem az élet tanítómestere – azért nem árt vigyázni a tanulságok levonásával, különösen, ha a 30-as évek világgazdasági válságával kapcsolatosak.

A 30-as évek recesszióra adott közmunka-válasza – amely visszatekintve megfelelõnek tûnhet – sem biztos, hogy érvényes a jelenben. A technológia fejlõdése következtében a képzetlen és képzett munkaerõ termelékenységének különbsége óriásira nõtt a 30-as évekéhez képest. A képzetlen (avagy más területen magasan képzett) munkaerõ tömeges foglalkoztatása a nagy infrastrukturális beruházásoknál valószínûleg kevésbé ésszerû megoldás, mint az a 30-as években lehetett.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik