Talán minden idõk legjobb befektetésének bizonyult, amikor 1492-ben a spanyol királyi pár, Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd jelentõsebb összeggel támogatta Kolumbusz Kristóf szinte lehetetlennek tûnõ vállalkozását. A Távol-Keletre vezetõ hagyományos kereskedelmi útvonalakat az Oszmán Birodalom tartotta ellenõrzése alatt, így a hajós nyugat felé indult volna új utat „taposni” az indiai és kínai luxuscikkek számára. Abban a korban, ahol igazán badarságnak tartották az elméletet, miszerint a Föld gömb alakú. Eredeti célját Kolumbusz – mint tudjuk – nem érte el, ám a késõbbi évszázadokban egész flották szállították Amerikából az aranyat, ezüstöt és az olyan egzotikus árukat, mint például a dohányt.
Nagyhatalmi játszma
Spanyolország, amely Izabella és Ferdinánd házasságával, a mórok kiûzése után egyesült, gyakorlatilag rögtön „születése” után a világ legerõsebb és leggazdagabb államává nõtte ki magát, igazi nagyhatalom lett. A Habsburg V. Károlyról a XVI. század közepén már úgy fogalmaztak, birodalmában soha nem nyugszik le a nap. Tekintve a tengeren túli gyarmatokat, a spanyol és a német-római császári koronát, ebben nem is volt sok túlzás. Az pedig csak nekünk, kelet-európai népeknek fáj, hogy az Újvilágból beáramló mérhetetlen kincset a katolikus hit legfõbb õreiként pózoló uralkodók igencsak vonakodtak a török Európából való kiûzésére fordítani.
Elsüllyedt világok
Jelen cikkünk egy háromrészes sorozat utolsó darabja, amiben azt jártuk körül, mi módon nyelhet el a tenger szárazföldeket, városokat. Az elsõ részben geológiai okokat mutattunk be, míg a másodikban a globális felmelegedéssel járó tengerszint-emelkedésrõl volt szó.
De térjünk vissza a frissen felfedezett és javában hódoltatott Amerikába, ahol a spanyolok, majd az új területek gyarmatosításába csakhamar bekapcsolódó angolok, hollandok, franciák és portugálok sorra hozták létre a kikötõket, kereskedelmi telepeket, katonai támaszpontokat. Ezek elõbb-utóbb városokká fejlõdtek, mint a jamaicai Port Royal. A szigetre 1509-ben érkeztek az elsõ spanyol telepesek, és a késõbbi város helyén egy védett, minden szempontból ideális öbölben kikötõt építettek. A terület fekvése annyira kedvezõ volt, hogy a karib-tengeri nemesfém-kereskedelem egyik központjának szánták, ám sem aranyat, sem ezüstöt nem találtak. Helyette indián rabszolgákat alkalmazva cukornádtermesztéssel igyekeztek profitra szert tenni, mert stratégiai jelentõsége miatt a kikötõt nem adták fel.
Egy kalózkapitány pihenõje. Howard Pyle illusztrációja (wikipedia.com)
Innen ellenõrizhették ugyanis a térség kereskedelmét, és megakadályozhatták, hogy más európai állam megvesse lábát a szigeten. Mert az Amerika kincseiért folyó verseny nagyon is éles volt a nagyhatalmak között, a nyílt európai kenyértörést azonban senki nem vállalta, részben Spanyolország érezhetõ erõfölénye miatt. Az újvilági harc viszont más volt, itt többet megengedtek maguknak, ám mindenki igyekezett csak addig elmenni, amíg az újvilági összetûzéseket a londoni, madridi vagy lisszaboni diplomaták még el tudták simítani. Ez persze csak ideig-óráig mûködhetett, gondoljunk csak a spanyol Gyõzhetetlen Armada 1588-as támadására Anglia ellen, ahol épp egy „kalózból lett admirális”, Francis Drake írta be magát a történelembe.
E világpolitikai helyzet a kalózok aranykorát hozta a Karib-tengeren. A rablók saját felelõsségükre, de egy-egy nagyhatalom hozzájárulásával, sõt megbízásából fosztogatták a másik kereskedelmi és kincsszállító hajóit. Akár egész flottákat mûködtettek, szabályos városostromokat folytattak, akcióik után pedig éppen aktuális szövetségesük kikötõiben pihenték ki magukat. Olcsó hadviselés volt ez, amelyet minden érdekelt hatalom alkalmazott. Volt, hogy csak „eltûrték” ténykedésüket, és ha a rablókat elfogták, a felelõsség az övék volt. Ha pedig nem, a zsákmányból illõ részt fizettek „patrónusaiknak” és az ellenfél szegényebb lett néhány hajórakománnyal. Máskor még megbízólevelet is adtak a kalózoknak, akik ezzel az adott ország “zsoldosaivá” váltak.
Port Royal 1692 elõtt
Nézzük mindezt Port Royal példáján. A terület a spanyoloknak nem hajtott gazdaságilag hasznot, de mint már szó volt róla, stratégiai megfontolásokból mégis megszállva tartották. Egészen 1655-ig, amikor is Oliver Cromwell flottát küldött a térségbe, hogy angol kereskedelmi bázist alakítson ki a spanyol újvilág „közepén”. Elõször Hispaniolát, majd Santo Domingót támadták sikertelenül, ezután fordult a figyelmük Jamaica és a kiváló adottságokkal rendelkezõ késõbbi Port Royal térsége felé. Mivel a spanyolok nem költöttek sokat a védelemre, még 1655-ben a kikötõ és az egész sziget angol fennhatóság alá került. Épp a könnyû gyõzelem tanulsága alapján az angolok gyors fejlesztésbe kezdtek: a XVII. század végére Port Royal kikötõjét öt erõd védte. Rövidesen a település lett Jamaica fõvárosa. És a kalózoké is.
Kötelezõ volt a züllés
A védelem miatt aggódó kormányzó, Edward D’Oley ugyanis 1657-ben a Brethren-csoportként ismert kalózbandát hívta a városba, egyfajta védett bázisnak ajánlva fel számukra a kikötõt. A banditák eddig is spanyol hajók és városok fosztogatásából éltek, kapóra jött nekik a lehetõség, hogy Anglia védelme alatt immár „hivatalosan” dúlhatták a spanyol javakat. A kikötõnek otthont adó öböl elkeskenyedõ bejáratát kiválóan lehetett védeni, míg belül bõségesen volt hely a hajók kirakodására, javítására. Közel feküdt a „munkahelyhez”, azaz a kereskedelmi útvonalakhoz és a gazdag spanyol városokhoz is. Jó üzlet volt ez a kormányzónak is, mert jól felfegyverzett, népes „kalózhadsereg” hatékonyan volt képes megvédeni „otthonát”, ezzel együtt a királynõ érdekeit Jamaicán.
Port Royal ezzel egy csapásra a bûn városává, rablók, gyilkosok, prostituáltak gyûjtõhelyévé, egy újvilági Szodomává vált. Kalózok és kereskedõk „kényszerû” együttélése a városban busás hasznot hajtott mindenkinek: a kínálat a kalózok igényeire volt szabva, az összeharácsolt holmi pedig a világ minden tájára eljuthatott. A Karib-tenger kalózai címû film akár Port Royal életének hiteles tükre lehet, természetesen ha a fikciót elvesszük belõle. A bûnözõk itt szórták el a zsákmány nagy részét italra, örömlányokra, itt intézték vitás ügyeiket késsel, karddal, puszta kézzel, a rend és a fegyelem többnyire egy-egy tekintélyes kalózkapitány pillanatnyi hangulatán és az ököljogon nyugodott. Jámbor keresztényeken a rettegés lett úrrá, ha Európában Port Royalról beszéltek, fõleg ha elképzeljük, milyen végletesen kisarkított, kiszínezett kép juthatott el az öreg kontinensre a hazatérõ kereskedõk, katonák, egyházi emberek tolmácsolásában.
Port Royal a földrengés elõtt. Forrás: wikipedia.com
Kortárs utazók leírásaiból tudjuk, hogy az utcákon szinte folyt a pénz és az alkohol, tobzódott a bûnös kéjelgés. Charles Leslie, angol utazó leírta, hogy egyesek 2-3 ezer ezüstöt is elszórtak egyetlen éjszaka alatt és akár 500-at fizettek az örömlányoknak, hogy vetkõzzenek anyaszült meztelenre. Nem volt ritkaság, hogy a tengeren hatalmas vagyonokat összeharácsolt kalózok partot érve napok alatt elszórták az összes pénzüket. Kedvelt szórakozásuk volt például, hogy egy több száz literes, borral telt hordót vertek csapra az utcán, amibõl az arra elhaladó embereknek inniuk kellett. És ez nem lehetõség volt, hanem kényszer. Egy holland felfedezõ, Jan van Riebeeck is a mérhetetlen alkoholfogyasztást és dõzsölést emelte ki Port Royallal kapcsolatban. Neki az is szemet szúrt, hogy a környék vad papagájai is a városba járnak berúgni: a kalózok nagy örömére tömegesen fogyasztották a külön nekik kihelyezett sört, miután úgy viselkedtek, mint a részegek.A büntetés
Miközben Port Royal neve összeforrt a bûnnel, az Újvilág-beli angol gyarmatok egyik legnépesebb városává, gazdasági szempontból pedig a legfontosabb kikötõvé nõtte ki magát. Fejlõdése csúcspontján, a XVII. század 70-80-as éveiben területe 21 hektár volt, ahol 2000 épület zsúfolódott össze. Állandó lakosai 6500-an voltak, és negatív rekordként minden tíz emberre egy kocsma jutott. Csak 1661-ben 40 új italmérésre adtak ki engedélyt. Jelentõs volt az „átutazó forgalom” is, csak 1688-ban 213 hajó fordult meg a kikötõben. A kalózkánaán hanyatlását végül az „idõk változása” indította el, ám társadalmi folyamatoknál megszokott hosszú agónia helyett a természet egy pillanat alatt mindent elintézett.
A XVII. század végére a nemesfémeket szállító, végeláthatatlan hajókaravánok elfogytak, helyüket rabszolgaszállító gályák vették át. A hatalmi egyensúly az Újvilágban is lassan beállt, Port Royalnak is egyre kevésbé kellett ellenséges támadástól tartania. Megnõtt Jamaica azon polgárainak is a bátorsága, akiket bántott rossz hírük a világban, és a kalózok mindinkább nemkívánatos személynek számítottak a szigeten. Megszületett az elsõ kalózellenes törvény is 1687-ban, ám ami ez után történt, azt már joggal tekintette mindenki isteni igazságszolgáltatásnak.
Port Royal a földrengés után. Forrás: Google
1692. június 7-én dél körül egy 7,5-esre becsült földrengés rázta meg Jamaicát, ami a nyomában járó szökõárral karöltve földcsuszamlást idézett elõ, és a város kétharmadát, 13 hektárnyi területet rántott a tenger alá. Kalózokkal, kocsmákkal, örömlányokkal együtt. Elsüllyedt két erõd, egy súlyosan megrongálódott. A rengés egész Jamaicát megrázta, de a legtöbb áldozatot Port Royalban szedte, és a temetetlen holtak, az infrastruktúra összeomlása miatt a tragédia után még járványok is tetézték a bajt. A katasztrófa méretét nagyban növelte, hogy a part mentén laza, homokos volt a talaj szerkezete, ráadásul a korábbi alacsony faházak helyét angol mintára többemeletes, nehéz téglaépítmények váltották fel.
Ki kételkedhetett abban 1692-ben, hogy Szodoma és Gomora sorsa megismétlõdött? Hogy a Teremtõ lesújtott a bûnös városra? Végül az isteni igazságszolgáltatást az ember fejezte be: szigorú törvényekkel és többtucatnyi akasztással a Karib-tenger térségét lassan teljesen sikerült megtisztítani a kalózoktól.
