Szent Istvánt, a magyarok első királyát a legkisebb túlzás nélkül nevezhetjük európai szinten is kiemelkedő uralkodónak. A keménykezű, céltudatos király sok mindenben épp az ellenkezője volt a rockoperában megálmodott, kissé tétovázó, sokat lelkiző, Koppánnyal a kiegyezést kereső Istvánnak. Az viszont igaz, hogy mélyen vallásos volt. Zárójelben tegyük hozzá, hogy a művészet célja természetesen nem a történelmi hitelesség, hanem a szórakoztatás és ez esetben nemzeti öntudat erősítése, ami remekül sikerült. Néhány kiragadott momentum segítségével igyekszünk bemutatni a királyt, és a végén azt is tisztázzuk, mit ünneplünk augusztus 20-án.
Talán kijelenthetjük, hogy a X. és XI. század fordulójára a magyar nép kivívta helyét a korabeli Európában. A honfoglalás óta eltelt évszázad során megszilárdította és többször megvédte állama határait, diplomáciai kapcsolatokat épített ki, egyszóval „tényezővé vált” a kontinens közepén. Hátra volt azonban egy komoly lépés, ami mind kulturálisan, mind politikailag meghatározta a jövőt és nem lehetett már sokáig halogatni. A Kárpát-medence ugyanis – már akkor is – a kor két „szuperhatalma”, kelet és nyugat ura, azaz Róma és Bizánc közös érdekszférájában feküdt. Ezek pedig történetünk idején éppen békére törekedtek egymással, ami könnyen jelenthette, hogy a magyarság harapófogóba kerül.
Nyugatra vitt az út
A politikát akkor még nem lehetett a vallástól elszakítani, így amikor dönteni kellett, a kérdés így hangzott: Róma és a nyugati kereszténység, illetve Bizánc és a keleti rítus? A lakosság jó része ekkor már megkeresztelkedett, a törzsfők és főemberek politikai orientációjuk alapján „választottak vallást”, a leggyakrabban Bizánc felé tájékozódtak. Géza komoly és veszélyes lépésre szánta el magát, amikor nyugaton keresett szövetségest és a kereszténység a pápa által képviselt ágához csatlakozott. Nagyfejedelemként egy kézben akarta egyesíteni a magyarságot a keresztény államok mintájára, ehhez azonban „nagyhatalmi” támogatásra, külföldi példákra és tapasztalatokra, de mindenek előtt békére és nyugalomra volt szüksége.
Fordulhatott volna a Kelet-Római Birodalomhoz is, ám mivel a megkeresztelkedett magyar hatalmasságok többsége már Bizánc szövetségese volt, Géza nagyfejedelem joggal érezhette úgy, ott csak „alattvalói” után következne a sorban. Veszélyes taktika volt, mert a 900-as évek végén Bizánc még mindig gazdagabb, erősebb hatalom volt, mint a Német-Római Birodalom, ahová Géza fordult. Hangsúlyozzuk azonban, hogy a fejedelem megkeresztelkedése után nem hódolt be a császárnak, önmagát önálló uralkodónak tekintette és ennek elismerését meg is követelte.
Hosszú testvérháborúk
A „belső ellenzékkel” már Géza nagyfejedelem megkezdte a leszámolást, magyarul diplomáciával vagy erőszakkal behódolásra kényszerítette a nagyurakat, „kiskirályokat”. Ezt a „munkát” folytatta fia, István 997-től fejedelemként, 1000-től királyként. A rockoperának köszönhetően mindenki előtt ismert, hogy legnagyobb ellenfele saját rokona, Koppány volt. Szent István tehát testvérháborúval kezdte uralkodását trónja megszilárdításáért, ráadásul a szokásjoggal is szembe ment. Koppány ugyanis, lévén Árpád leszármazottja a seniorátus elve alapján – azaz hogy a legidősebb férfi rokon örökli a fejedelmi címet -, joggal követelte a trónt és az elhunyt Géza fejedelem feleségének, Saroltnak a kezét. István azonban nyugati szokás szerint a primogenitúrára, vagyis a legidősebb fiú öröklési jogára hivatkozva fogott fegyvert, jelentős német segítséggel a háta mögött. A végeredményt ismerjük, de ezzel még csak a Kárpát-medence nyugati felében szerezte meg az uralmat.
A Szamos felső és középső folyásán a Bizánccal szoros kapcsolatban álló Gyula törzse alakított egy kisebb államot, a peremterületen kabarok éltek, központjuk a Mátra volt, a Körösök táján Vata, míg Dél-Erdélyben bolgár hatalom és a Maros vidékén Ajtony volt az úr. Egyikük sem engedelmeskedett a magyarok első királyának. További évtizedekig folyt a belháború, míg végül az 1020-as évek végén az Ajtonyon aratott győzelemmel végre István kezében összpontosult a teljes hatalom. Mindeközben vasmarokkal folytatta a nyugati típusú új állam közigazgatásának és társadalmának kialakítását.
Kíméletlen szigor
Pénzt veretett, adókat vetett ki, vármegyéket szervezett, élükön az ispánnal, központjukban többnyire földvárakkal. Létrehozta a püspökségeket, minden tíz falunak templomot kellett építenie, vasárnap tilos volt a munka és kötelező volt templomba járni, szigorúan védte a magántulajdont. Gondoljunk bele, milyen szervezőmunkát és apparátust jelentett ez a közel 300 ezer négyzetkilométeres országban. Kijelölni a megyehatárokat, megszervezni a közigazgatást, kialakítani az intézményeket, kijelölni a hatásköröket. Azt se feledjük el, hogy magyar ember mindaddig soha, senkinek nem fizetett adót. El lehet képzelni, hogyan kellett rajtuk bevasalni…
szigor
„Szabad embernek, ha lopásban vétkezik, ily törvényt szerzettünk bünhödésére: hogy egyszer váltsa meg magát, ha tudja; ha pedig nem, adják el szolgaságra. 1. § Ha eladatván lopand, a szolgák törvénye alá vettessék. 2. § Ha másodszor is, ugyanazon törvény teljék be rajta. Ha pedig harmadszor, élete veszszen.”
„Tehát, ha pap vagy ispán, vagy más keresztyén ember vasárnapon találna munkában valakit, akárki legyen, üzzék el a munkától. 1. § És ha ökörrel dolgozott, vegyék el ökrét és adják ételül a vár népének. …”
„Ugyan a papok meg az ispánok hagyják meg mindenfelé a falusbiráknak, hogy vasárnaponként az ő felszólitásokra minden ember, nagyja és apraja, férfia s asszonya, mind templomba menjen, kivéve azokat, a kik a tűzhelyet őrzik. 1. § Valaki pedig konokul hátramarad, csapják meg és kopaszszák meg.”
Minden tiz falu templomot épitsen és ajándékozza meg azt két házzal és ugyanannyi cseléddel, továbbá lóval, kabalával, hat ökörrel és két tehénnel, harmincznégy darab apró barommal. 1. § Ruhákról pedig, mind papi öltözőkről, mind oltártakarókról, a király gondoskodjék; papról és könyvekről a püspökök.”
„Szabad embernek, ha lopásban vétkezik, ily törvényt szerzettünk bünhödésére: hogy egyszer váltsa meg magát, ha tudja; ha pedig nem, adják el szolgaságra. 1. § Ha eladatván lopand, a szolgák törvénye alá vettessék. 2. § Ha másodszor is, ugyanazon törvény teljék be rajta. Ha pedig harmadszor, élete veszszen.” Az idézetek forrása a ComlpLex Jogtár.
A szent király ünnepe
István azonban épp ilyen eréllyel védte meg hatalmát és országa függetlenségét III. Henrik császár ellen. A király egy erős, jól szervezett, modern államot hagyott utódaira, a mély változáshoz a lelkekben, az új államforma teljes társadalmi elfogadásához azonban még egy-két nemzedéknyi időnek el kellett telnie. Szent István király 1038. augusztus 15-én hunyt el, 60-70 éves lehetett ekkor. Halála után az ország csaknem anarchiába süllyedt, I. András és I. Béla, majd Géza és Salamon uralkodása testvérháborúkat szült, az igazi stabilitást Szent László és Könyves Kálmán hozta el.
László egyházpolitikájának fontos eleme volt a nagy elődök köré font kultusz megteremtése, amivel az istváni út folytatását hangsúlyozta. A király kezdeményezésére először Gellért püspököt avatták szentté 1083 júliusában, majd István király maradványait emelték ki a sírból egy országos zsinat keretében. Az exhumálás során a király sírját fedő kő csak azután mozdult el, hogy Salamont – László ellenfelét, a Német-Római császár által támogatott „ellenkirályt” – kiengedték börtönéből. Ezután a sír körül több csoda is történt, és I. Istvánt, a magyarok első királyát 1038. augusztus 20-án szentté avatták. Ezzel a történelemben páratlan eseménysor kezdődött: nincs még egy uralkodóház, amelynek tagjai közül annyi szent került volna ki, mint az Árpádokból.
Augusztus 20., István nap tehát Szent István király szentté avatásának napja, a szent király ünnepe. A modern korban már a magyar állam megalapítását is ehhez a naphoz kötötték, és a kommunizmus éveiben ide kapcsolták az új kenyér és a kommunista alkotmány életbe lépésének megünneplését is.
