Nyikita Szergejevics Hruscsovnak nem volt más választása, mint a magyar forradalom leverése, ez azonban vereséget jelentett számára, mert utána elnyomóvá vált. „Ez volt az egyik legnagyobb amerikai győzelem a hidegháború idején” – fogalmazott Az Egyesült Államokban élő, ma történészként dolgozó, 76 éves Szergej Hruscsov a napokban egy német lapinterjúban. Közvetve elismerte, hogy az 1956-os magyar forradalom leverése után a következő szovjet vereséget a berlini fal építése jelentette: „egy ilyen fal mindig is a gyengeség jele” – fogalmazott, és az építményt egyfajta fájdalomcsillapítóhoz hasonlította. „Egy fal soha nem alkalmas a megoldásra” – idézte Szergej Hruscsovot az MTI.
A második világháború végén Berlint először három, majd francia igényre négy: szovjet, amerikai, brit és francia megszállási zónára, szektorra osztották fel. Kelet-Berlin a szovjetek, a nyugati városrész pedig a nyugati szövetségesek ellenőrzése alá került, ám ekkor még nem határozták el a város kettészakítását. Egészen 1961 nyaráig viszonylag könnyű és biztonságos volt az átjárás, amit az emberek ki is használtak. Sokan az egyre romló gazdasági körülmények, a kőkemény ideológiai nyomás miatt vándoroltak nyugatra. Nem volt könnyű a két városrész közti pénzforgalom ellenőrzése sem, nyugaton nyugat-német márka, keleten kelet-német márka volt a fizetőeszköz. A két márka közti jelentős különbséget kihasználva sokan ingáztak a városrészek között – nyilatkozta korábban az fn.hu-nak Tallai Gábor történész, a Terror Háza Múzeum programigazgatója.
Bár a keletieknek a nyugaton dolgozók bére volt az egyik legfontosabb valutaforrásuk, a kommunista hatalom több intézkedést is hozott a nyugati munkavállalók ellen. Ilyen volt például, hogy lakbérüket a négyszer többet érő nyugat-német márkában kellett leróniuk. Egyértelművé tette a helyzetet, hogy az emberek tömegesen menekültek a kommunista országból: 1948-1961 között több mint 2,6 millióan hagyták el a 17 milliós NDK-t. Főleg a szakképzett, fiatal munkaerő, az értelmiség távozott. A menekültáradat már-már demográfiai összeomlással, afféle gyorshalállal fenyegette a kelet-német államot. Ezt kellett megakadályozni a fallal: 1961. augusztus 12-ről 13-ára virradóra, egyetlen éjszaka alatt az NDK oldaláról szögesdrótkerítést húztak fel gyakorlatilag a város közepén.
Családokat vágtak ketté
Az évek során az „egyszerű” szögesdrótból négy átépítési fázis után a fal 1975-re, magában a városban 40 kilométer hosszú, átlagosan 3,6 méter magas betonfallá fejlődött a hozzá kapcsolódó biztonsági zónával és műszaki létesítményekkel. Az eredetileg 80 átkelőhely közül csak 12-t hagytak nyitva. Elvágták a városi gyorsvasút és a metró összeköttetéseit, a két területet a közvetlen vonatközlekedés mellett csupán zárt autópálya kötötte össze, természetesen le- vagy felhajtók nélkül. Az elkészültekor 155 kilométer hosszú, egész Nyugat-Berlint körülvevő betonfalrendszer vonalán 300 figyelőtornyot és 43 földalatti bunkert emeltek. A határövezet 50-100 méter szélességben tiltott zóna volt mindenki számára, megközelíthetetlenségét az állig felfegyverzett határőrökön kívül kutyák futtatására szolgáló sáv, vizesárokrendszer és külön gépkocsiút biztosította.
A fal a keletet és a nyugatot elválasztó vasfüggöny legerősebb részeként egyetlen éjszaka alatt családokat, barátokat választott el egymástól. Akik tegnap még együtt kávéztak, azok most csak integethettek egymásnak a kerítés két oldaláról, később már ez is lehetetlenné vált. A keleti oldalon a határőröknek tűzparancsot adtak ki az emigránsok visszatartására. A fal fennállásának csaknem három évtizede alatt egyes becslések szerint az NDK-ban 75 ezer embert vontak felelősségre kivándorlás kísérletének vádjával, 268 megkísérelt „szökésből” 125 végződött halálesettel, ebből 62 embert bizonyíthatóan a határőrök lőttek agyon. Az áldozatok között szerepel 19 nyugat-berlini is, akiket a menekülők segítése közben lőttek agyon NDK-s katonák, és nyolc keleti határőr is.Puszta kézzel bontották
Ha azt mondtuk, hogy a „fal elődjeként” szolgáló szögesdrótkerítést gyorsan, egyetlen éjszaka alatt húzták fel, akkor összeomlása még gyorsabb, csupán órák kérdése volt. 1989-re az NDK vezetésének politikai legitimitása teljes mértékben szétforgácsolódott, az államvezetés lépéskényszerbe került, új szabályokat dolgozott ki a nyugatra történő utazás megkönnyítésére. Ezeket november 9-én Günter Schabowski, a kelet-berlini párttitkár ismertette sajtótájékoztatón, amit a tévék élőben közvetítettek. Az esemény után egy olasz újságíró – forgó kamerák előtt rákérdezett, hogy mikor lépnek életbe az új szabályok. Schabowski szemüvegét keresve, anélkül, hogy jegyzeteibe belepillantott volna, így válaszolt: „Ismereteim szerint ez érvénybe lép… igen, azonnal.”
Schabowski kijelentését követően órákon belül tömegek lepték el a határátkelőket és követelték a szabad áthaladást. A határőrök előzőleg nem kaptak tűzparancsot, és egyáltalán semmiféle utasítást arra, hogy mit tegyenek. Később érkezett a döntés: a leghangosabb, legharciasabb embereket engedjék át, de útlevelükbe tegyenek a visszatérést megakadályozó pecsétet. Az egyre nagyobb tömeg akaratának engedve végül a helyi parancsnokok megszüntették az okmányellenőrzést és felnyitották a sorompókat. Elsőnek 23 órakor a Bornholmer Strasse átkelőnél. Másnap szabadon engedték a politikai foglyokat, november 10-11-től pedig vésővel, csákánnyal, puszta kézzel a berliniek mindkét oldalról megkezdték a fal bontását. A bipoláris világ legerősebb szimbóluma napok alatt eltűnt.
