Még javában nyomta a Motörhead, a Pulp, amikor a magyar zenéknek fenntartott színpadot a Quimby foglalta le. A nagyon jó formában lévő együttes odacsalogatta a hazai szigetelőket, gyakorlatilag megtelt a színpad-Molothov-liget-Bob Marley út által kijelölt háromszög. A fesztivál többi területével ellentétben, itt kizárólag magyar szavakat lehetett hallani. (Ez nem fanyalgás, nem baj, ha sok külföldi van a Szigeten, csak megállapítás. Magyar szavak a magyar színpadnál.)
Koncert után például e nyelven diskurálva tudtam meg, hogy a kocsmárosok egyáltalán nem örülnek a készpénz szigeti száműzetésének, mert ezzel a borravaló gyakorlatilag megszűnt. A munka sem kevesebb: korábban is kellett számolni, most is, a visszajáró megtalálása nem volt nehezebb, mint most a megfelelő összeg gépbepötyögése. Én azt is megállapítottam, hogy a sörhöz jutás időtartam sem csökkent.
Ez utóbbi lehet, hogy csak azért volt, mert tényleg rengetegen voltak kíváncsiak az ezúttal begipszelt karú második frontemberrel kiálló Quimbyre. Hogy mi történt Varga Líviusz bal karjával, az nem derült ki, csak az, hogy a fehér ing, fehér kalaphoz orvosilag rendelt gipsz nagyon tetszik Kiss Tibinek. Felvonultatták a nagy slágereket az Autók egy szerpentinentől az Ajjjajjajj-ig, sokat ezek közül átdolgozva, ahogy azt már megszoktuk. Új elemként talán annyit lehet kiemelni, hogy Líviusz időnként egy kézzel is „dobszólózott”. Illetve azt, hogy az együttes ötvöse, és basszerosa, Mikuli Ferenc is énekelt egy dalt, konkrétan az Indulj el egy úton című népdalt. Megállapíthattuk, nem baj, hogy nem ő az énekes.
Volt egy momentum, ami igazán emlékezetessé tette a bulit: a Most múlik pontosan dal. Kiss Tibi úgy konferálta fel, hogy tudja, sokaknak már elege van belőle, mert a csapból is ez folyik, mások viszont még mindig szeretik, ám mindezzel már ő nem tud mit kezdeni.
És tényleg, a dal, elsősorban a Csík-átdolgozásban a legnépszerűbb magyar dalok egyike. Felhangzott a Fidesz-kampányeseményeken, műsorra tűzték a rádiók, filmek betétdala lett, rendre előkerül a gitáros-tábortüzes estéken. Újabb löketet adott az ismertsége felé, amikor az X-Faktor egyik sztárja is elénekelte. Innentől már végképp átkerült a független, alter, underground státuszból a legszélesebb, legkommerszebb nyilvánosságba.
„Van úgy, hogy bizonyos dalok önálló életre kelnek, függetlenednek a szerzőtől” – magyarázta mintegy mentegetőzve Kiss Tibi, aki utalt arra, hogy lehetséges, ez a dal túléli majd őket. Végül arra kérte a közönséget, hogy énekelje el egy szál zongorakíséret mellett, mintegy felvezető ajándékként a novemberi szülinapi-koncertre. És így is lett, több ezer torokból hangzott fel a szám, s a pillanat emelkedettségét az sem törte le, hogy mintegy pantomimesként játszotta-bohóckodta a színpadon elő a szöveget a szerző.
Szép pillanat volt, mint ahogy a koncert záró száma is, a félkarú óriás által elénekelt Magam adom is. És nem történt baleset abból sem, hogy elfelejtették körbekeríteni a színpad alatt felállított darus-kamerát, így annak „hatósugarába” időnként be-beszédelegtek dülöngélő rajongók, így félő volt, hogy borul az egész. A biztonságiaknak azért volt dolguk ezzel. De hát, csak magukat adták. Mint ahogy a Quimby is.
