„We are Motörhead, and we play rock’n’roll!” – és ezzel be is lehetne fejezni ezt a cikket a metálreform brit apostolairól, de túl olcsó megoldás lenne. Ian Fraser “Lemmy” Kilmister 36 éve üvölti bele a közönség képébe whiskyn és cigarettán érlelt hangján ezt a mondatot, minden koncert elején.
Így indult az idei szigetes előadás is. Lemmy beállt a mikrofon elé, ami szokás szerint lefelé hajtva várta, hogy rekedten teleordibálják, és belekezdett az Iron Fist-be. A koncerten is keveredett az, ami tulajdonképpen a Motörhead védjegye. A zenetörténelem első power metál és thrash metál alapjai, a punk és a metálzene fúziója és persze mindez egy olyan legendává vált anyaszomorítóval, akit szerencsére tökéletesen konzervált az a mérhetetlen mennyiségű illegális matéria, ami karrierje során eltűnt benne.
Mikkey Dee feszes dobjai, Phil Campbell gitárszólói és Lemmy basszgitárjával kísért üvöltése sajnos sokszor elszállt a széllel. A hangosítás, ami a Nagyszínpadon eddig szinte tökéletes volt, szerdán a Rock-Metal Nagyszínpadnál sokat rontott a koncert minőségén. Ezt rögtön megérezte a frontember és beszólt a hangosítóknak is, „Akarjátok, hogy hangosabban játsszunk?”. Nem véletlenül, hisz’ a Motörhead negyedik tagja a mértéktelen hangerő. A tömegben beljebb mozdulva azért átjött a lényeg.
A Sziget rendbontói – rockerportrék a galériában! (Fotó: Neményi Márton / fn.hu)
Az összegyűlt hallgatóságban egyébként a kopasz chopper-huszárok szigorú tekintete és az olasz hippik izgága vonaglása is megfért egymás mellet, főleg, hogy az előző tompította a másodikat, különösképpen, amikor egy eltévedt sör valamelyik bőrdzsekin landolt. A közönség az első sorokban zúzott, ahogy kell, középen viszont kissé érthetetlen volt, hogyan képes valaki egy ilyen energikus koncertet összefont karral, enervált arckifejezéssel végignézni. Egy pillanatra mintha Bob Geldorf is elsuhant volna előttem a tömegben, de mivel nem fotóztam le, ráadásul arcfelismerő szenzoraim is tartalék üzemmódban működtek ezért nem esküdnék meg rá. A sapka stimmelt.
Lemmyék sűrűn váltogatták a vágtázó ritmusú és a blues beütésű, lassabb, de semmivel sem konszolidáltabb darabjaikat. Lement a politikusoknak szánt You Can Take The Blame, a Jailbait és természetesen záró nótának a zenekar legnépszerűbb zenéje, a filmekben is sokszor elsütött The Ace Of Spades, lemaradt viszont az Eat The Rich.
Kilmister a számok között folyamatosan diskurált a közönséggel. Közölte azt is, hogy a szigetes a nyár legjobb közönsége eddig. Erre persze egyből az ugrott be, hogy vajon hányszor mondhatja el ezt egy nyáron, de Lemmy rögtön rá is vágta, hogy ez nem afféle formaság (nem ezt a kifejezést használta), a legkomolyabban mondta, amit mondott. Lemmyvel pedig nem vitatkozik az ember. Legfeljebb visszahívja egy ráadásra. Bejött.
A Szigeten a Motörheaden kívül megakadt a szemem a brit alter-vonal napot tartó Nagyszínpadon is, de az Interpol koncert csak a hozzá hasonlóképpen sótlan 1500 forintos kínai kaja elfogyasztásához volt megfelelő háttérzene, sok vizet nem zavart. Az ízetlenséget tökélyre fejlesztő szakács műve egyébként még egész jó ár/érték arányt képvisel, mondjuk az 1000 forintért árult 5 szem dinnyedarabhoz képest, aminek áráról érdeklődve az eladó azzal indokolta a drágaságot, hogy „ez legalább garantáltan finom”.
Fotó: Neményi Márton / fn.hu
A Magic Mirror sátorral kapcsolatban szállóige, hogy itt vannak a legnagyobb bulik minden évben. Most is megvolt a hangulat, de a kereskedelmi rádiók slágerei elütöttek az előző évek remek break és house felhozatalától. A szerdai nap egyértelmű bukása Plastikman, a minimál techno alapfigurájának és a Suicidal Tendencies kaliforniai hardcore kultzenekarának elmulasztása volt. Csütörtökön a belga 2manydjs és a Judas Priest műsorával próbálunk vigasztalódni.
