Pár hónapja kezdődött az egész, a hároméves fiam nagyon nehezen tudott csak kakilni: arcán hihetetlen erőlködéssel, teljes testében megfeszülve erőlködött, és láthatóan nem érezte jól magát. Hetek kellettek, mire rájöttünk, hogy nem a kakilás váltja ki az erőfeszítést, hanem a kaki visszatartása. Az orvos szerint ebben az életkorban ez előfordul, adjunk sok rostosat meg hajtó hatású ételt a gyereknek, az majd megoldja a dolgot. Nem oldotta meg, mert a gyerek olyan bivalyerős, hogy így is vissza tudta tartani a barna macit. A helyzet egyre romlott, hashajtót kellett adni, és akkor nagy nehezen kijött valamennyi ürülék, de mi sem segítettünk a dolgon, amikor rábeszéléssel, fenyegetéssel, tekintéllyel próbáltunk hatni rá.
A kulcs az volt, hogy egyáltalán foglalkoztunk a kérdéssel verbálisan, hogy ez beszédtéma lett, ezt ma már így látom. Mert a gyereknek kellemetlen volt, hárította a dolgot, “nincs kakik, nincs kaki” hajtogatta, mert nem akart kakilni. A nagy bedugaszolásnak aztán az lett a vége, hogy hashajtóval egy hét alatt 0 kakilást tudtunk jóváírni. Előbb mi adtunk beöntéseket (semmi eredmény), majd bementünk a kórházba, ahol kézzel (!!) kiszedtek előbb pár megkövült darabot, majd horrorbeöntést adtak – 15 perc konstans üvöltés és sírás (utóbbi nem csak a gyerek részéről).
Most egyelőre minden jól működik, napi két hashajtót kell adni, és szilvalekvár, gyümölcsök, rostok, gyümölcslé minden mennyiségben – így normális a székelési helyzet (nem hittem volna, hogy valaha is így fogok örülni konkrétan szarnak). Amikor pedig eljön az idő – gyermekünk továbbra is megpróbál befeszülni -, megpróbálunk mást csinálni, olvasni, mesét nézni, elterelni a figyelmét, hogy ebből ne legyen ügy.
A sok csoki, keksz sem segített annak idején a dolgon, úgyhogy itt is csökkentettük az adagokat. Most tervezem megvenni a Kakikönyvet, amellye tán kissé segíthetünk a kakamatyinak ha nem is megszeretni, de természetessé, nem félnivalóvá tenni a nagydolgo(zás)t.
