Tűz és víz, ahogy az oroszok és a magyarok értelmezik hazánk 1945-ös „felszabadítását”, de még Magyarországon is megoszlanak a vélemények. Épp ezért küzdelmes és nagyon kényes ügynek számít minden olyan törekvés, amely szovjet hősi emlékművek áthelyezésére irányul, főleg ha az az egykori Trianon-országzászló helyén, a budapesti Szabadság téren áll. Tarlós István nagyon diplomatikusan fogalmazott a minap, amikor úgy nyilatkozott, nincs napirenden a szovjet emlékmű áthelyezése. A főpolgármester nem akar diplomáciai bonyodalmakat, először elsősorban a Külügyminisztériummal kíván egyeztetni. Mivel Tarlós egyelőre nem kíván a kérdésben nyilatkozni, az fn.hu a Városházán csak annyit tudott meg, hogy az önkormányzat felvette az ügyben a kapcsolatot a külüggyel.
Nem szabad, hogy elfelejtsék
Az orosz politika, a közvélemény, és jellemzően a tudomány sem köti össze a sztálinista kommunizmus exportját a második világháború eseményeivel. Számukra 1941-1945. a nagy honvédő háború ideje, amikor hihetetlen véráldozatok árán legyőzték a nácizmust Európában. Ami utána történt, vagyis a kommunista államrend ráerőltetése a közép- és kelet-európai államokra, már egy egészen más lapra tartozik, egy teljesen „új történet” kezdete. Mondjuk úgy: az oroszok nem értik, mi a bajunk a „felszabadítással”. A Szovjetunió negatív szerepét taglaló vélemények – amit most itt megfigyelünk a balti országokban, elsősorban Lengyelországban, és részben Romániában – minket oroszokat bánt – nyilatkozta korábban az fn.hu-nak Borisz Smeljev orosz történész.
Mert mi, az orosz nép, elvesztettünk 27 millió embert. Most beszéltem a német történészkollégámmal a legutóbbi adatok szerinti veszteségeikről: csak 6 milliót számláltak. Néha felteszem magamnak a kérdést, mi lett volna Lengyelországgal, Magyarországgal, ha az orosz hadsereg 1944-ben elérte volna a határt, és azt mondták volna, hogy ti lengyelek, ti magyarok szabadítsátok fel magatokat. Mi lenne most Lengyelországgal?
Ki szabadította volna fel őket? Ha azt hiszik, hogy az amerikaiak, akkor még 30 évig Hitler elnyomása alatt maradtak volna. Mi felszabadítottuk Kelet-Európát, Lengyelországot, és ezért 600 ezer orosz katona fekszik ott. Ők ezt nem szabad, hogy elfelejtsék. És ez a lényeg – fogalmazott Smeljev. Különböző nyilatkozatokból és reakciókból pedig az látszik, hogy az orosz nagypolitika ugyanígy gondolkodik.
Vissza nem nyert szabadság
Ezzel szemben Magyarországon a legszelídebb megfogalmazás szerint is a szovjetek kiűzték hazánkból a nácikat, de ezzel együtt megszállták az országot. Vagyis térségünkben a felszabadítás egybeesett a megszállással. Ha kissé sarkítani akarjuk a kérdést, akkor említsük meg: Magyarország hadban állt a Szovjetunióval, nem kötött különbékét, a Vörös Hadsereg tehát 1944. végén egy ellenséges ország területére lépett, megtörte az ellenállást és elfoglalta a területet. Tény, hogy Sztálin Magyarország esetében az ország elfoglalására adott parancsot, a fővárosunk ostroma után osztogatott emlékérmen is az szerepel: Budapest bevételéért. Más városoknál az emlékérmen a felszabadítás szó szerepel.
Ha csak a definíciókat nézzük, a felszabadítás azt jelenti, hogy egy külső beavatkozás visszaadja egy adott terület lakosságának az önrendelkezés lehetőségét. A megszállásnál ezzel szemben a beavatkozó ország az államformáját, a társadalmi rendjét és általában az akaratát rákényszeríti a meghódított területre. Nem térünk most ki a szovjet katonák központilag irányított és szinte megkövetelt kegyetlenségére, a “malenkij” robotra, de mindenképpen meg kell említeni a hadműveletek után következő politikai manővereket.
Vorosilov marsall, a felszabadító/megszálló Vörös Hadsereg parancsnoka volt hazánkban, egyben az SZKP akaratának helyi végrehajtója. Eleinte szinte kézi vezérléssel irányította az országot, majd a háttérből segítette a kommunista párt hatalomra jutását. Emiatt több történész az 1945-48 közötti időszakot már a kommunista rendszer nyitányaként értelmezi és tagadja, hogy ideiglenesen helyreállt volna Magyarország önrendelkezése.
Csak a feszültség biztos
A Szabadság téri szovjet emlékmű.
Fotó: Kovács Sándor /MTI
Nem könnyű kérdés ez, gondoljunk csak az új Alkotmányban megjelenő Nemzeti hitvallás körüli vitákra, amelyek többek közt e mondat értelmezése körül bontakoztak ki: „Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszített állami önrendelkezésének visszaállítását 1990. május másodikától, az első szabadon választott népképviselet megalakulásától számítjuk”. Fentiekből elég világosan kitűnik a két egészen eltérő alapállás, a szavak rendre elsiklanak egymáson és egyre késik a mindkét fél számára megfelelő rendezés is.
Azt talán elmondhatjuk, hogy társadalmi igény van erre a rendezésre, akár a kommunizmus áldozatainak, akár a történteket megszállásként értelmezők részéről, de vannak olyanok is, akik az egykori Trianon-emlékmű alakjait látnák sokkal szívesebben Budapest egyik főterén, mint az aranyba öntött vöröscsillagot.
Kis fűszer a történetben, hogy a KDNP elnöke csütörtökön bejelentette: születésének 100. évfordulóján, június 29-én leplezik le Ronald Reagan szobrát Budapesten, a Szabadság tér és a Zoltán utca sarkán. Az egykori amerikai elnök azt szimbolizálja, hogy az emberi jogok érvényesülését nem lehet pillanatnyi politikai érdekeknek alárendelni – mondta Semjén Zsolt. Ronald Raegan meggyőződéses antikommunista volt, munkásságának legfőbb céljaként a kommunista Szovjetunió, ahogy ő fogalmazott, a gonosz birodalmának megroppantását tűzte ki.
Cikkünk következő, vasárnapi részében bemutatjuk a Szabadság teret, ami az elnyomás szülte dacból kapta nevét, és ha csak a Batthyány-örökmécsesre, vagy a Trianon-emlékműre gondolunk, sokkal inkább a szomorúság és elnyomás emlékét hordozza.
