Orson Welles Aranypolgára módjára veti fel Báron, mindjárt az elején: „Csapjatok lármás hírverést a magyar film csődjének. Felelőtlen gazdálkodás, haveri kifizetések, bűncselekmény gyanúja, csontvázak a szekrényből… hisz tudjátok, a szokásos…” „A magyar film momentán nincs csődben” – vethette ellene egy naiv segédszerkesztő, civilben lelkes Tarr-, Pálfi-, Mundruczó- és Hajdu-rajongó.” „Ti csak szállítsátok a csődjelentéseket, én szállítom a csődöt” – nyugtatta meg a kormányhivatalnok.
És szállította. Röpke egy év alatt sikerült a felfutóban lévő magyar filmművészetet, amelynek rendkívül jó volt a nemzetközi híre, gyakorlatilag lenullázni. Februárban Vajna kormánybiztos Berlinben már csődről beszélt: angol nyelvű tájékoztatóján többször is a „bankrupt” kifejezést használta. Arra a kérdésre, miért külföldön, idegen nyelven közli mindezt (ha ugyanezt író, művész, filozóf teszi, a magyar filmnél aligha népszerűbb kormány csődjét vizionálva, már hazaárulóznák), azt válaszolta, azért, mert meg kívánta nyugtatni a külföldi befektetőket.
„Vajon mit mondott volna, ha nyugtalanítani akarja őket? Berlinben akkor Tarr műve volt a sztár, előtte Cannes-ban Mundruczó versenyzett, Kocsis Ági nyert fontos díjat; az elmúlt tíz év olyan díjesőt hozott, amilyenre évtizedek óta nem volt példa.”
Csakhogy valakiknek más volt az érdekük. „…ezzel volt tele a kormányközeli média, s ezt sugallták az MMKA új vezetőinek megnyilatkozásai is: hogy a filmesek számlálatlanul költik a pénzt hülyeségekre, a haverjaiknak osztogatnak, ennek véget kell vetni.” De aki nem pártsajtót olvas, kicsit másképp látta mindezt.
Báron legalább is ezeket hallotta: „Elfogadnám én ezt a csődöt” – mondta irigykedve a horvát filmalap vezetője. Ír kollégája arról beszélt, a film a nemzeti kultúra része, nem lehet és nem is lesz soha nyereséges, a megtérülés hosszabb távú, pénzben nem mérhető. „Hogy lehet anyagi csődről beszélni a költségvetés által eltartott filmművészet esetében? – kérdezte valaki, józan logikával – Ha az állam ad pénzt, nincs csőd, ha nem ad, van.”
Az új kormányzat azonban kriminalizálta a helyzetet. „Miközben az államtitkár „büntetőjogi felelősségről” beszél, a teljhatalmú kormánybiztos már a jövő felé fordul, és a terveit ismerteti. Míg a megszüntetett MMKA a szakmai önkormányzatiságra épült, bonyolult szakkollégiumi rendszerét húsznál több filmszakmai szervezet választotta, addig mostantól egyetlen kézbe kerül a filmszakmára fordítandó közpénz. Ezt a személyt a kormány nevezi ki, neki felelős, s bízza meg azt az öt embert, aki dönt a filmtervekről. (Vajna egyébként tavaly indult az MMKA elnökségéért, de a huszonhárom alapító szervezet nagy többséggel nem őt választotta.)
(A teljes cikk az ÉS-ben olvasható!)
