A körülbelül kétszáz éves török–magyar kényszerű együttélés során többször voltak „kvázi békés” időszakok, amikor egyik fél sem kezdett nagyszabású katonai akcióba a másik ellen. Ekkoriban a nyílt háborúk helyett a folyamatos és őrlő háborúskodás volt jellemző: a kisebb rajtaütések, portyák, emberrablások, állathajtások, emberölések és a falusiak adójának folyamatos „feljebb verése”, továbbá a faluhódoltatás. Ez utóbbi annyit tesz, hogy a békeszerződések folyamatos tiltásai ellenére a törökök számos, a Hódoltság területén túl eső falut késztettek adózásra.
Ebben a felemás háborúban a megoldás is felemásnak bizonyult. A folyamatosan megszegett békék terén a magyar és török félnek a 17. századra már közel 40 éves gyakorlata volt: az 1547. évi török-Habsburg béketárgyalások eredményét I. Ferdinánd magyar király hatalmas diplomáciai sikerként magyarázta, mivel úgy értékelte, hogy a török szultánnak fizetett évi 30 ezer forint „ajándékért” megvásárolta a hódoltság keresztény adóztatásának jogát.
Ezzel szemben a török tárgyalófél úgy vélte, hogy Ferdinánd magyar király azért fizette ezt az összeget, hogy megtarthassa a még kezén lévő magyar területeket. Ez az értelmezésbéli különbség egész a 17. század végéig hintette el „a viszály jogi magvait” a két fél között, lehetőséget adva a jogi csatározásra is, a határvidéki őrlő harc már bevett gyakorlati formái mellett. Ezt a békét követően került sor az első, 1548-as kárrendezési tárgyalásra, majd az 1550-es gyöngyösi tárgyalásra. Ezek a kárrendezési kísérletek voltak az 1606 utáni rendszeres kártételi viták és megegyezések előképei.
A 17. századi károk, „kárösszeírók” és „kárösszeiratók”
Esterházy Miklós nádor
Már a 17. századi magyar főurak is kiemelten kezelték a török kártételi ügyeket. Thurzó György nádor (1609–1616) is komoly vitákba keveredett a török tárgyalópartnerrel ilyen okból, hiszen számos panasz érkezett hozzá például a Bars megyei falvakból. Őt követően Esterházy Miklós nádor (1625–1645) is folytatta ezt a nemes hagyományt. A Nyugat-Dunántúl egyik leghatalmasabb földbirtokosa, Batthyány I. Ádám (1610–1659), aki szinte csak éppen nádori tisztséget nem töltött be, ugyancsak már-már mérnöki precizitással vezette a birtokaiban esett károkat.
Ezek a magyar földbirtokosok nemcsak meghallgatták alattvalóik panaszait, de folyamatosan leveleztek is a török féllel, panaszt tettek, és a „szent békességet” maguk is megszegve, megtorolták a sérelmeket. Hogyan és kik írták össze a falusiak panaszait? Általában a megyék küldtek ki a megyei bírót és esküdteit a falvakba, ahol vagy a falusiakat vagy a falubírókat „hallgatták ki” és jegyzőkönyvezték a vallomásukat. Ezek az összeírások aztán felkerültek a megyéhez, onnan a nádorhoz. De gyakran elküldték a megye legnagyobb hatalmú földbirtokosának is, aki szintén tovább küldhette a nádornak. A földesurak maguk is végeztettek birtokaik falvaiban kárfelméréseket, sőt a falubírók panaszleveleikben gyakran egyenesen az uruknak írtak levelet.
Azonban a végvári katonákat is számos támadás érte a törökök részről. Esetükben a várak kapitányai vagy vicekapitányai jegyezték le a károkat és küldték meg az illetékes főkapitánynak, aki szintén továbbküldte ezeket a nádornak.
Egy különleges megbízó: az „öregasszony” panaszai
Batthyány I. Ádám édesanyja, Lobkovicz Poppel Éva is elküldte a birtokain esett károk jegyzékét Esterházy Miklós nádornak az első szőnyi béke előtt, 1627-ben. Bár fia gyakran „öregasszonyként” hivatkozott rá leveleiben, feljegyzéseiben, Miklós nádor azért „asszonyom Őnagyságának” titulálta Batthyány Ferenc özvegyét (férje 1625-ben halt meg). Természetes, hogy az özvegy Miklós nádornak küldte el a károk jegyzékét, hiszen jó viszony állt fenn köztük. Miklós nádor nemcsak mentora volt Batthyány I. Ádámnak, de gyakran simította el a közte és édesanyja közötti személyes és birtokjogi vitákat. Ezek odáig fajultak, hogy például 1629-ben Batthyány Ádám megalázó módon kizárta édesanyját egyik várukból, talán Németújvárból.
Így tehát „az öregasszony” elküldte a birtokainak, 20 falujában esett károk jegyzékét: a törökök 1620-1626 között 7 embert öltek meg, 376 falusit hurcoltak el és 130-at raboltak ki. Az „öregasszony” panaszai vélhetőleg meghallgatásra találtak Esterházy nádornál. Bár nem tudni, hogyan reagált az ország főméltósága, mindenestre az összeírást megtartotta az első szőnyi békére összegyűjtött kárjegyzékek között.
A béketárgyalások haszna
Esterházy Miklós egyrészt a 17. századi Magyar Királyság egyik legnagyobb formátumú politikusa volt, másrészt az Esterházy családon belül is a família egyik legmeghatározóbb tagja volt. Bár nehéz ezt kijelenteni egy olyan család esetében, amely számos kiváló államférfit, katonát, műpártolót adott a Magyar Királyságnak. Ugyanakkor a család Miklós nádornak köszönhetően emelkedett fel a nemesek közül a nagyhatalmú arisztokraták soraiba. Miklós nádor gyűjtötte a törökök által tett károkat és folyamatosan levelezett, „pörölt”, replikázott a török főurakkal.
Nádorságának 20 éve alatt folyamatosan tárgyalt politikai téma volt a török kártevések ügye. Ettől a kártételek, határ menti háborúk, török beütések még nem szűntek meg, de legalább „nyilvánosságot” kaptak és a török-magyar béketárgyalásokon rendszeresen terítékre kerültek. A magyar főurak soha nem hagyták „szőnyeg alá söpörni” a kérdést: egyrészt mindig érvként hozták fel a kártételek ügyét a törökök szavahihetősége ellen, másrészt pedig rendszeresen ezzel indokolták a törökök elleni harc égető és folyamatos szükségességét.
A kártételekről bővebben: Illik Péter: Török Dúlás a Dunántúlon. WZ Könyvek, 2010. és „Fényes palotákban, ékes kőfalokban” Tanulmányok az Esterházy családról. WZ Könyvek, 2009.
