Magyarországon a Rákosi vipera 1974 óta védett, 1988 óta fokozottan védett, 1992-től pedig természetvédelmi szempontból a „legkiemeltebb” kategóriába tartozik, természetvédelmi értéke egymillió forint. A jelenlegi populációk mindössze Magyarország két területén: a Hanságban és a Kiskunságban maradtak fenn, a szakemberek 10-11 élőhelyet azonosítottak, amelyeken átlag 50 felnőtt kígyó él, így a hazai állományt 500-600 egyedre tehető – mondta el az fn.hu-nak Halpern Bálint, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (www.mme.hu) munkatársa, a Rákosi vipera LIFE+ program vezetője.
Száz új kígyó „szabadlábon”
A most szabadon engedett kígyók a Rákosivipera-védelmi Központban születettek a „helyi”, 25 nőstényt számláló tenyészállományból. A 3-4 éves példányok mindeddig védett, úgynevezett szabadtéri terráriumban nevelkedtek, születésükkor ugyanis még nagyon gyámoltalanok, a súlyuk mindössze 2-3 gramm, hosszuk pedig 13-15 centiméter. Életük első éveiben a legtöbb, az élőhelyükön honos állat étlapján szerepelnek a gólyától a fácánig, a vaddisznótól a rókáig. Az úgynevezett predátoroknak az újszülött vipera nem több, mint egy falatnyi fehérje. Az ivarérettséget, és 40-50 centis felnőtt méretüket elérve, 3-4 éves koruktól már „tudnak magukra vigyázni”, ezért ebben az életkorban engedik őket szabadon.
Két év alatt eddig összesen 100, fogságban született rákosi viperát engedtek szabadon különböző helyszíneken. Bár kígyókról nincsenek ilyen statisztikák, más fajok esetében a visszatelepítés sikere átlag 30 százalék, vagyis 100 visszatelepített állatból 30 marad életben és szaporodik tovább a természetben. Ezt figyelembe véve a rákosi viperának még hosszú évekig a természetvédők gondoskodására van szüksége a túléléshez.
Méreg, ami embert nem öl
A kitelepítés egyáltalán nem viseli meg a viperákat: szabadtéri terráriumukban ugyanis egy mesterséges telelőüregbe – gyakorlatilag egy földbe ásott fagyálló kerámia, benne egy műanyag csőbe – húzódnak vissza téli álomra sokszor többedmagukkal. A viperavédelmi központ munkatársai ezeket a kígyókkal teli „telelőcsöveket” helyezik ki a szabadonbocsátás helyszínére, ahol a tavasszal ébredő állat meg is kezdi új, szabad életét – magyarázza Halpern Bálint. Több éven át tartó monitorozás szükséges ahhoz, hogy megbecsüljék, mennyire volt sikeres a visszatelepítés: a rákosi viperák fején lévő pikkelyek száma és elrendeződése egyedi azonosítást tesz lehetővé, így az újból észlelt egyedek révén követhető az állatok mozgása, illetve a szakemberek következhetnek az egyes viselkedésmintákra is.
Fotó: Halpern Bálint/MME
Viperáról van szó, mérgeskígyóról, amely azonban egy felnőtt emberre a legtöbbször ártalmatlan. A rákosi viperának rokonaihoz képest kicsi a méregfoga, a nadrág szárán például már nem hatol át. Marások a legtöbbször akkor fordulnak elő, ha az ember meg akarja fogni, ezért értelemszerűen a tudósok, természetvédelmi szakemberek adják az „áldozatok” döntő többségét. Ilyenkor duzzanat keletkezik az adott helyen, Halpern Bálint megfogalmazása szerint, mint egy „jókora darázs csípése” után. A hatás természetesen a harapás módján, az ember érzékenységén is múlik. Míg méh- és darázscsípésbe több ember is belehalt már, addig a rákosi vipera leírása óta eltelt több mint száz év alatt egyetlen halálos kígyómarást sem jegyeztek fel – nyugtat meg a szakértő.
A rákosi vipera mai állományai változatos mikrodomborzatú, nedves és száraz gyeptípusok alkotta réteken, legelőkön maradtak fenn, ahol az élőhely változatos mikroklímát és gazdag táplálékbázist biztosít. Téli időszakra dombhátakban lévő rágcsálójáratokba húzódik, ahol hibernált állapotban vészeli át a hideg napokat. Tavasszal, a nászidőszakban a hímek különösen sokat mozognak, ilyenkor a legvalószínűbb, hogy megpillantjuk őket – olvasható Rákosi vipera LIFE-program hivatalos honlapján (http://www.rakosivipera.hu/).
Fotó: Halpern Bálint/MME
Végveszélyben
A nőstények – a napsütötte napok számától függően – nyár végén, szeptember elején fialnak, általában 6-14 eleven utódot hoznak világra, amelyek 12-16 centi hosszúak és alig 2 gramm a súlyuk. Három-négy éves korukra válnak ivaréretté. A mérések szerint a legnagyobb termetű hím 47,1, míg a legnagyobb nőstény 59,8 centi hosszú volt. A fiatal egyedek elsősorban egyenesszárnyúakkal – sáskákkal, szöcskékkel, tücskökkel – táplálkoznak, míg a felnőtt példányok gyíkokkal, madárfiókákkal, rágcsálóivadékokkal és felnőtt egerekkel pockokkal egészítik ki étrendjüket. Ezt úgy képzeljük el, hogy egy kifejlett pocok elfogyasztása után abban a szezonban a kígyó akár már nem is eszik többet.
A faj ma gyakorlatilag a kihalás szélén áll, amelynek legfőbb oka élőhelyeinek átalakítása. A korábban kiszámíthatatlan vízjárású területek a csatornák kiépítésének köszönhetően alkalmassá váltak nagytáblás művelésű hasznosításra, mely a gyepek nagy részének felszántását eredményezte. A megmaradt kaszálókon az intenzív mezőgazdasági tevékenységgel járó gyephasználat a faj számára kedvezőtlennek bizonyult, és tovább ritkította állományait a kereskedelmi célú gyűjtés, és a szándékos pusztítás. A megmaradt, kislétszámú populációk sérülékenyekké váltak, s már kisebb lokális katasztrófák is elegendőek lehetnek felmorzsolódásukhoz.
