A jégesők kialakulásához meleg talajfelszín, de hűvös felső légrétegek szükségesek, ezért nevezhetjük május, de főleg június hónapoz „jégesőidénynek”. A tavaszi, kora nyári időszakban ugyanis a napsugarak már erőteljesen képesek felmelegíteni a földfelszínt, ám a magasabban elterülő légrétegek hőmérséklete még igen alacsony.
A meleg levegő ezért hatalmas erővel áramlik felfelé, és akár jelentős mennyiségű vízgőzt szállít magával. Egyre feljebb jutva, -10 és -15 Celsius-fokos hőmérsékleten néhány nagyobb, túlhűlt vízcsepp megfagy és összegyűjtve a még folyékony halmazállapotú vízcseppeket a jégkristályok mind jobban híznak. Az erős feláramlás azonban eleinte még a nagyobb jégdarabokat sem engedi lehullani.
Győz a gravitáció
Ahogy nő a magasság, úgy csökken a meleg levegő felhajtóereje is, míg végül győz a gravitáció, és az akár ökölnyi jégdarab zuhanni kezd lefelé. Minél melegebb tehát a talajszint a levegőhöz képest, annál erősebb a feláramlás, annál magasabbra jutnak a jégdarabok és annál nagyobbra is híznak. Szerencsénkre azonban zuhanás közben egyre melegebb légrétegeken át visz az útjuk, miközben folyamatosan olvadnak, és jó esetben csak apró szemcsék formájában érik el a talajt. Nem nehéz viszont elképzelni, mekkora tömbként „indultak” tíz kilométeres magasságból a diónyi, kisebb almányi méretben földre hulló jégdarabok.
Hatalmas vihar tombol és jégeső hull Pécsett a Széchenyi téren.
Fotó: Domján Jenő Ádám / MTI
A kora tavaszi, jégverés sem példátlan: ilyenkor annyira hideg még a légkör, hogy a nagyon gyenge feláramlás is olyan magasságba tudja juttatni a vízgőzt, ahol jéggé fagy. Mivel viszont a feláramlás gyenge, a jégkristályok sem nőnek nagyra mielőtt „visszafordulnak”. Ráadásul ilyenkor a növények sincsenek még olyan fejlettségi fokon, hogy a szántóföldeken komoly kár keletkezne. A komoly, pusztító jégesőkre főleg júniusban számíthatunk, amikor már a jégdarabok mérete is nagyobb és a növényzet fejlettségi szintje miatt sérülékenyebb.
Ezüst a jég ellen
Hazánkban a dél-dunántúli régióban működik jégeső-elhárítás, amit a NEFELA Dél-Magyarországi Jégesőelhárítási Egyesülés koordinál a munkákat a Mecsekben lévő, Hármas-hegyi időjárási radarállomásról. A módszer lényege, hogy a talajfelszínen működő generátorokkal acetonban feloldott ezüst-jodidot égetnek, amelynek végterméke szén-dioxid, vízgőz és ezüst-jodid (AgI) kristály lesz. A zivatarfelhők kialakulásuk idején felszippantják a talaj közeli meleg, párás levegőt, ebből nyerik energiájukat és a víztartalmuk döntő részét.
Azzal, hogy „végigporszívózzák” az alattuk lévő területeket, az ezüstjodid részecskék is a felhőbe jutnak, ahol – lévén kristályszerkezetük hasonló a jégéhez – elősegítik a túlhűlt vízcseppek korábbi fagyását. Ennek következtében több jégszemkezdemény alakul ki és ezek a természetes jégmagvakkal versenyezve gyűjtik össze a még folyékony halmazállapotú túlhűlt vízcseppecskéket. A jégképződésbe való mesterséges beavatkozás nyomán ugyan több jégszem keletkezik, mint természetes körülmények között, de méretük kisebb lesz.
Ezáltal lassabban esnek a föld felé, hosszabb időt tölthetnek a pozitív hőmérsékleti tartományban, és az olvadás nyomán jelentősen csökken méretük. Szerencsés esetben teljesen elolvadva, esőcseppekként érik el a talajt, de legalább is jóval kisebb, és lazább szerkezetű jégszemekként érnek le. Az ilyen védelemben részesülő területen a jég által okozott kár is jóval kisebb lesz – írja honlapján a NEFELA. Ez a fajta jégeső-elhárítás megelőző, preventív módon működik, a már kialakult jégszemeket nem tudja „szétrobbantani”, „elolvasztani”. A védett területen kívülről érkező jégfelhővel „utólag” már nem tud mit kezdeni.
