Újabb bizonyíték a magyar film szárnyalására

Kocsis Ágnes – a Pál Adrienn című filmje apropóján – arról beszélt az fn.hu-nak, hogy Európában az Elbától keletre a román és magyar filmművészetre figyel a kontinens (megkockáztatjuk: a világ). Messzemenőkig osztozunk a meglátásában, nemkülönben, hogy a magyarországi filmművészetbe vetett hitünket tovább erősíti Fliegauf Benedek új filmje, a Womb – Méh.

Az Inforg Stúdió vezetője, Muhi András producer, Fliegauf állandó munkatársa szerint valami nagyon fontos és meghatározó születik a mai magyar filmművészetben, az „új filmes nemzedéknek” köszönhetően. Kocsis Ágnes (Pál Adrienn), Hajdu Szabolcs (Bibliothéque Pascal), Mundruczó Kornél (Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv), Pálfi György (Taxidermia), Török Ferenc (Overnight) és Fliegauf Benedek neve mellett eszünkbe jut még Dyga Zsombor (Köntörfalak), Gigor Attila (A nyomozó), Mátyássy Áron (Utolsó idők) és Miklauzic Bence (Ébrenjárók) is. S persze elnézést kérünk, ha hirtelenjében kifelejtettünk valakit, de a felsorolás csak azt kívánja példázni, hogy egy ideje valami jó és örömteli történik az újabb, a harmincas-negyvenes éveiben járó filmes generációnak köszönhetően.

Nem igaz tehát az az állítás, amit a mai kultúrpolitikai vezetés szajkóz, hogy válságban a magyar film. (Bár lassan önbeteljesítő jóslat lesz ez, hiszen – köszönhetően nekik – lassan egy éve áll minden filmes munka az országban.)

Megéri fáradozni

Fliegauf – mint a felsoroltak közül mindenki – kisjáték- és dokumentumfilmekkel szerezte meg pályája elején a „nagyrutint”: Beszélő fejek, Van élet a halál előtt?, Hypnos, A BBTE története, illetve A sor, Pörgés, Csillogás –, hogy aztán utóbb nagyon határozott, (szöveg-) könyvben és képekben jól megfogalmazott alkotásokkal rukkoljon elő. Őszintén reméljük, hogy nemsokára nem csupán elmeizmozástól bágyadt egyetemisták ülnek a széksorokban, hanem egyre növekszik a nézői tábor. Mert nem csupán az úgynevezett hazai közönségfilm-kísérletek érdemelnek meg számottevő látogatottságot, hanem ezek az alkotások is. Mert bizony jók, és kifejezetten élvezetesek, igaz, hogy saját világot teremtenek – de hát többek között éppen ez bennük a jó –, amelyek ajtaját kinyitni kell egy kis erőfeszítés. Higgyék el, megéri fáradozni ezekkel az ajtókkal és világokkal, mert nagyszerű élményekkel ajándékoznak meg bennünket ezek a filmek.

Fliegauf első nagyjátékfilmjével, a Berlinálén a legjobb elsőfilmesnek járó elismerést elnyerő és a 2003-as hazai filmszemlén is díjazott alkotásával, a Rengeteggel (2003) mutatta be első ízben markáns tehetségét, majd következett a Dealer (2004), a berlini filmfesztivál különdíjasa és a 2004-es magyar filmmustra legjobb forgatókönyve elismerés birtokosa, illetve a Tejút (2007), a 39. Magyar Filmszemle különdíjas alkotása (ami szerintünk inkább érdekes képzőművészeti filmkísérlet, semmint hagyományos értelemben vett játékfilm, s ezt egyébként az fn.hu-nak a rendező is elismerte).

Két tabutéma

Fliegauf most egy igen egyedi, de maximálisan magával ragadó miliőbe vezet minket, ahol egy elsöprő erejű szerelem formálja a sorsokat. Egyértelműbb és talán szebb ábrázolását már láthattuk az alapvető emberi érzésnek, de mélyebbet, és ilyen értelemben pontosabbat még nem nagyon. Pedig a Womb – Méh két tabutémát is feszeget, a klónozás (reinkarnáció) és a vérfertőzés kérdését, amik kapcsán már volt szerencsénk filmekhez – előbbi esetében a Nicole Kidmannel forgatott Jonathan Glazer-thriller, a Születés (meg A sziget és A hatodik napon) lehet a példa, utóbbira pedig (sok egyéb mellett) a Szívzörej című Louis Malle-dráma –, de itt a helyzet egészen más. (Mi tagadás, azért féltjük Fliegaufot a hazai, szándékoltan félreértelmező közéleti gárdától, aki könnyen pellengérre tűzheti az alkotót, milyen egy elfajzott művész – pedig hát nem.)

Más ez a szerelem. Egy kilenc esztendős kislány, Rebecca és egy tízéves kisfiú, Thomas összebarátkozik a tengerparton, a barátságból szerelem szövődik, olyan erős, hogy tizenkét év múltán, amikor Rebecca (Eva Green briliáns alakítása) visszatér Japánból, Thomas-szal a kapcsolatuk ott folytatódik, ahol kénytelenül abbamaradt. A boldogságuknak egy tragédia vet véget, a fiút halálra gázolja egy furgon. A lány nem adja fel, ráveszi Thomas szüleit, hogy klónozzák a szerelmét, ő kihordja és megszüli. A kisváros gyanakvó közösségétől távolra, egy magányos tengerparti házba költöznek, az újjászületett fiú felcseperedvén viaskodik az érzéseivel, hiába akarja élni az életét – még párját, Monicát is magukhoz veszi –, nem tudja. Nem tudja, hogy ki ő, de egyre inkább sejti, hogy valami nagy titok lappang körülötte, és az anyja sem az, aki. Valami több.

Nem veri ki az erkölcsi biztosítékunkat

Nem tudjuk, pontosan hol járunk, a tengerparti ház tulajdonképpen bárhol állhat – bár a filmben angolul beszélnek, a rendező elárulta, hogy a nagyvíz-parti helyszínt Németország legészakibb csücskében találta meg –, és azt sem tudjuk, mikor. A (közeli) jövőre utal a klónozás ténye, amit rutinbeavatkozás-szerűen hajtanak végre, illetve az ezzel együtt járó, itt-ott felhangot kapó kisközösségi undorkodás, aminek során élesen megkülönböztetik az igazi embereket és a „másolatokat”. De nem is ez a lényeg. Hanem az idő és a tér fölött álló szerelem, amely olyan mély, hogy – az egyik fél (Rebecca) részéről – hatalmas áldozattal jár. Feláldozza magát, önmaga lényegét, a szerelmét, hogy kedvese (újra-) élhessen. Ehhez Fliegauf átgondolt, feszes és szűkmarkúságában bőséggel adakozó (és elgondolkodtató) forgatókönyve kellett, valamint Szatmári Péter operatőr erőteljes képisége, és Max Richter halk szavú zenéje.

A film nagy kérdése, hogy lehetséges-e úgy ábrázolni egy anya–szerető figurát, hogy hiteles és elfogadható legyen, ne verje ki az erkölcsi biztosítékunkat. Lehet, egészen a lélek és a szív legmélyebb tartományaiba hatóan. Úgy, hogy napok múltán sem a „tilos” szó jut az eszünkbe a filmről, hanem a „fájdalmas”, „szép” és „felkavaró”. Ezt a rendezőnek és főszereplőjének köszönhetjük. A filmnek pedig azt, hogy mélységesen elgondolkoztat.

A rendező – és forgatókönyvíró (Fliegauf mindig maga veti papírra a filmjeit) – szuggesztív, lenyűgöző és emlékezetes világot teremtett, amiben a viszonylag kevés kimondott szó közben Eva Green felejthetetlen és beszédes tekintete, valamint a sivár tengerparti táj mozgatja a dolgokat (némiképp rímelve a korábbi Fliegauf-filmkísérletre, a Tejútra). Az izolált környezet – ahogy Mundruczó Kornél Deltájában (ahol, ugyebár, szintúgy vérfertőző szerelem kerül a középpontba) – kiváló alkalmat teremt arra, hogy befelé figyeljünk, a nyomasztó tárgyi és természeti környezet az abban elvesző emberekre irányítja a figyelmet. De semmiképpen se gondoljuk azt, hogy mindez „művészieskedő” unalomba fullad: a Womb – Méh minden percében izgalmas alkotás.

Őszintén örülünk, hogy Európa – a film magyar támogatásokból és francia–német pénzekből készült – meglátta rendezőnkben a tehetséget és filmjében a lehetőség, nagyon reméljük, hogy a Womb – Méh egy nagyszerű európai (világi) karrier kezdete…