Tulajdonképpen első látásra nem is nagyon való színházba ez az ironikus, önironikus, sokszor humoros, közel kétórás bölcselkedés. Inkább úgy képzelnénk el az ilyen típusú szövegek befogadását, hogy otthon, karosszékben ülve lapozgatjuk a könyvet és lubickolunk a nyelvi zsonglőrködésben – ahogy azt Esterházy esetén általában megszoktuk.
Nem nagyon van cselekmény, hiányoznak a színpadias jelenetek, alig van kontaktus a szereplők között. Inkább sok kicsi monodrámáról van szó, amik vagy rímelnek egymásra, vagy teljesen elkalandoznak az eredeti történetfonaltól. (Ez persze egy-egy monodrámaelem esetén is gyakran előfordul.) Így kerül egymás mellé a lusták hólapátolása és a Wesselényi-összeesküvés, a munkanélküli, gőzös agyú, bakancsos fiú hőzöngése és a rákkal küzdő apa szenvedése, az öregedő nők hálószobatitkait kifecsegő királynő és az Urat jobbára idegesítő angyalok kara éneke.
Hogy mégis igazi színházról van szó, arról a szereplőket valódi hús-vér formába öntő színészek „tehetnek”. Az Úr-apa-drámaíró szerepben Znamenák István. Néha váratlanul jól elagyabugyálja szegény arkangyalát (aki „azt hiszi, ő szopta hegyesre a piramist”) csak úgy – s mindezt épp azzal magyarázza, hogy „az Úr útjai kifürkészhetetlenek”. Lusta, és szomszédjaira irigy apaként elmagyarázza a hóhányás „patópálos” megoldásait. A hólapátról ugyan nagy elméleteket gyárt, de mint mondja, a cél, a „lehető legkevesebb munkával, használható végeredmény.” Másutt arról mesél, ahogy rácuppant a királynőre, vagy azon morfondírozik, hogy van-e a magyaroknak külön, saját istene.
Van-e a magyaroknak külön istene? (forrás: Nemzeti Színház)
A fiú (Szabó Kimmel Tamás) a közönségből bukkan elő. „Lehetnék bármelyikük gyereke” – mondja a szemünkbe. „Sitty-sutty, neonáci-kisnyilas-szélsőjobb, mindenki mindent azonnal tud, minden világos.” Később azt is elárulja, hogy nincs semmi dolga. „Munkám nincsen, mászkálok a srácokkal. Unatkozom. Együtt is unatkozunk, de az kicsit jobb.” A könnyen elbizonytalanítható gőzös elméleteket szajkózó fiú többször ölre megy apjával, máskor betegségében segíti őt. Ő is monodrámázik a magyar színházról, a sikertelen nőkeresésről, a világot titokban uraló globalizmusról és mondjuk a cipőpucolásról egyaránt.
A királynő szerepében Molnár Piroska brillírozik, és persze monodrámázik. A királyról, akinek csupán mellesleg van farka, de azért időnként tolulna, meg arról, hogy egyszer merő külpolitikai megfontolásból kivégeztetett három hazafit, vagy arról, hogy egyszer egy éjszaka, mint egy varacskos disznó, meghízott. A háj csüngésproblematikájáról nyilatkoztat ki egy hosszú és komikus szöveget, ami már-már igazi humoreszk.
A szolgaként-ápolóként-lányként feltűnő Amál (Schell Judit) lázadása, behódolása szintén nagyon ismerős női szerep.
A bölcselkedések végül királydrámai kanyart vesznek. Sok gyilok, sok vér. Mindenki meghal. Isten is halott. A fiún golyóálló mellény, ő megmenekül. Feláll, s azzal köszön el, hogy semminek nincs vége, csak most kezdődik az egész.
Az Én vagyok a Te közel kétórás műsora stand up comedy és filozófiai kaland, az ország görbe tükre és egymás közötti kapcsolataink kemény bírálata. Egy felvonásban kell végigülni a darabot a Gobbi Hilda teremben, de hogy mennyire kényelmetlenek a székek, azt csak a végére vesszük észre.
/Esterházy Péter: Én vagyok a Te, Nemzeti Színház – Gobbi Hilda Terem/
