A sírjunk vagy nevessünk abszurditása egyébként a napi áthallások nélkül is talán a legjellemzőbb a február végén bemutatott – Kovács Márton, Mohácsi István és Mohácsi János szerzői megjelölésében zenés katonadolog műfajú – darabbal kapcsolatban.
Az inkriminált szembegyalázós mondat egyébként a középső színben hangzik el a Barguzinból származó lágertiszt szájából, aki évekkel Sztálin halála után keres meg magyar foglyokat, hogy tőlük hallja a szülőhelyén megismert Petrovics Sándor bácsi által tanított nyelven a János vitézt. Amikor a meggyötört táborlakók (és az Üveghegyen túlról a szél vagy a gondolat sebességével odavarázsolt asszonytársaik) megpróbálják előadni a darabot, kiderül, hogy abban nincs se „Tüzesen süt le a nyári nap sugára”, se rablótanya, se óriásos jelenet. A Petrovics bácsi fia által tanított mese helyett itt idétlenül dalolnak, táncolnak, ripacskodnak a „színészek”. Ők ugyanis egy átdolgozást adnának elő, a Heltai-Kacsóh-féle daljátékot.
A művészetet egydimenziósan látó tiszt (aki Lenin hetes ikreinek egyike, anyja Isodora Duncan, esetleg Kun Béla) éktelen dühbe gurul. „Mi az, hogy átdolgozás? A Párt a remény színházát szeretné látni, egy mosolygós igent a nihilista nem helyett, nem holmi átdolgozást.” (Ma a Nemzetiben ezek is fájdalmasan ismerős gondolatok…)
Mong Attila János vitéz a Gulágon című történelmi tényfeltáró kötetének igaz története adta meg a Mohácsi-féle átdolgozás (már megint átdolgozás!) alapját. 1946-ban a romokból alig ébredő Magyarország egy kis falujában, Lovasberényben a helyiek, mintegy saját maguknak is reményt mutatva elő akarták adni a János vitézt. Próbáltak is lelkesen, az is csak kicsit zavarta őket, hogy a szovjet katonák állandóan ott lebzseltek a kocsmában. Megszokták őket, megpróbáltak együtt élni velük. Az igaz történetben és a Mohácsi-féle darabban egyaránt szomorú véget ért ez a kezdeményezés. Az elvtársak részegen megzavarták az előadást, randalíroztak, nőket molesztáltak. A helyiek egy ponton túl nem hagyták, és úgy huszárruhában, fakardokkal jól elverték a katonákat. Ez azonban 1946-ban nyílt lázadással ért fel a Szovjetunió ellen, amiért a darab és a verekedés főbb szereplőinek bűnhődniük kellett. A Gulágra vitték őket.
Van Gogh büntet – fotó: Gordon Eszter
Pedig olyan jól indul minden. A Mohácsi-darab első színe a próbákat mutatja. A rendező a kompromisszumot kereső plébános úr, aki a balhé elkerülése érdekében mindent eltűr a szovjet katonáknak. Stohl András nagyon meggyőzően formálja meg az első látásra ésszerű kompromisszumra törekvő egyházfit, akiről kiderül, hogy halálosan gyáva és megalkuvó. Őt nem is viszik el a verekedés után, mint ahogy az egykor a zsidókat a halálvonathoz kísérő csendőrt sem, aki most persze az aktuális hatalom rendőrévé vedlett. A pribékség állandó – bizonyítja a László Zsolt alakította figura, aki a harmadik színben is a létező szocializmus erőszakija.
Az első színben csak kapkodjuk a fejünket, meg kell ismernünk a rengeteg szereplőt, a Don-kanyart megjárt két Jancsit: az örök második, becsületes, élettel teli, de szerencsétlenül ügyeskedő Imipicit (Hevér Gábor), és a váratlanul vakon betoppanó, halottnak hitt tényleg becsületes tragikus hőst, az „első Jancsit”, Iluska első kedvesét (Makranczi Zalán). Itt van a kocsmáros, a lánglelkű pártember, a szerelmeit könnyen cserélő parasztmenyecske (akit szintén nem visznek el a Gulágra, sőt szocialista filmsztár lesz belőle), az Auschwitzot túlélő, mindig mindenkinek az útjában álló bolond Jolán, az érzéketlen nagyivó, nagyképű szovjet katonák és a többiek. Rengeteg szereplőt vonultat fel a rendező, néha már-már kaotikusnak hat a nagy nyüzsgés. A szereplők mellett állandó élő zene kíséri a történéseket, a zenészek szintén a barokkos tumultust erősítik.
A megalkuvó lelkész (Stohl) mellett a kulcsszereplő egyértelműen a Kulka János alakította GONOSZ. Az első színben már előre beharangozzák, hogy van egy kegyetlen, szadista Van Gogh becenevű tiszt, aki előszeretettel megszabadítja áldozatait a fülüktől. A balhé után jön is rendet teremteni, „igazságot osztani”. Pánsíppal, idétlen balettugrásokkal érkezik, nyomában egy balalajkással–segéddel. Modoros beszéde, vérfagyasztó mosolya és a színpadon lévők dermedt félelme az idétlen mozgásával, pánsípolásával ellensúlyozva megdöbbentő rendezői ötlet. Dőlünk a röhögéstől, miközben egy szadista áll velünk szemben. Az egyik szovjet tiszt „jutalma” a bal fülének elvesztése, a falusiaké pedig a Gulág. Az addig zenekari színpadnak vélt állványból teherautó lesz, amire feltuszkolják a lovasberényieket. Az autó elhajt, a függöny leereszkedik.
“Kendtek szembegyalázzák a János vitézt?” – fotó: Gordon Eszter
A következő szín a Gulág, ahol az abszurd fokozódik. A múzeumra emlékeztető díszletek között párnákat cipelő férfiak, a halottaiból föltámadó vagy inkább halottként kedélyesen köztük továbbélő (és népmesei fordulatokban mindezt elmesélő) exkocsmáros, a kísértetiesen hullámzó padló, a fából vasbolsevik nevű kínzó és kivégző eszköz (amiben a vak első Jancsi visszanyeri látását), és a már említett barguzini Gulág-tiszt – mind-mind megnevettet. Kulka itt a GONOSZ második alakjában nyájaskodik, kiabál és kegyetlenkedik. A János vitézt másodszor sem sikerül előadni. Csodák csodája, meg persze Sztálin halála: mégis hazaindulhat a kis csapat.
De hova? A harmadik színben november 7-ére készül a lovasberényi közösség. Megjön az álom-Wartburggal (tehát a hatvanas évek végén lehetünk) a falu híres szülötte, a nagy színésznő, oldalán a főelvtárssal, díszvendéggel, Kulka GONOSZ 3.0-jával. Itt van, naná, az új rendszerbe is belesimuló lelkészünk, és nem hiányozhat a szocializmust kiszolgáló pribék-elvtárs sem. E készülődésbe térnek haza a Gulágot megjárt, immár eleven és holt falubéliek.
A szocializmus vonata nem állt meg – fotó: Gordon Eszter
A szocializmus allegorikus vonata Lovasberényen áthalad, elfelejt megállni. Az ünnepi beszédek elmaradnak, a nagy színésznő szégyenében elbújik egy medencébe, amibe a két (Dont és Gulágot megjárt) Jancsi egyszerre dobja be a rózsaszálat. De ez itt nem Tündérország, a csoda elmarad. Nincs lelkiismeret-furdalásuk az itthon maradt beilleszkedőknek, behódolóknak, belenyugvóknak. Magyarázkodni is alig próbálnak. A jelszó a túlélés lesz, ehhez szépen mindenkinek el kell felejteni a szörnyűségeket, még csak beszélni sem szabad róluk. „Ha meghúzzátok magatokat, ti is szépen lassan beilleszkedtek, nem igaz?” A Gulágot megjártaknak talán nincs is erejük szembeszegülni a sorsukkal. Csak néznek bele a semmibe, ránk, a közönségre, miközben szól a megdöbbentő zene.
Ez volt a huszadik század. Legalább most kicsit kiröhögtük. Függöny le.
/Kovács Márton – Mohácsi István – Mohácsi János
Egyszer élünk avagy a tenger azontúl tűnik semmiségbe/
