Huszonhat feldühödött kutya rohan végig Tel-Aviv utcáin, hogy aztán bosszúra éhesen csaholjanak egy középkorú férfi ablaka alatt. Huszonhat kutya – 1982 derekán húszévesen katonaként ennyi kutyát szedett le egy dél-libanoni település határában a rendező egy barátja egy rajtaütés során, nehogy azok fellármázzák a palesztin ellenállókat. Talán csak véletlen: szintén 26 volt a halottak száma egy 1982. szeptember 14-i merényletben. A bomba az egyik libanoni politikai erő, a falangisták főhadiszállásán robbant, és az áldozatok között ott volt a Libanon pár héttel korábban megválasztott elnöke, Bashir Gemayel is.
anno Filmklub
A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának tízedik vetítésén Ari Folman 2008-ban készült Libanoni keringő című filmjét mutatta be. Az izraeli hadsereg libanoni háborúba való 1982-es beavatkozását a katonák szemszögéből bemutató animációs film hátterének megvilágításában és értelmezésében Csillag Márton filmkritikus volt a közönség segítségére.
Bashir, a libanoni keresztény politikai vezető leginkább csak Ari Folman filmjének címében szerepel: őt magát plakátokon láthatjuk, miközben az izraeli katonák tűzharcot vívnak Bejrút utcáin, illetve azt is megtudjuk, hogy tábora bosszút esküdött, amit véghez is vitt. A rendező számára azonban nem a történet maga a fontos, hanem az emlékezés folyamata. Az 1982-es harcokból mindössze egy homályos víziója maradt meg, amint néhány katonatársával kiemelkednek a tengerből, és meztelenül, gépfegyverrel a kezükben lassan elindulnak a partra Bejrútban.
A politika játékszere
Ezért felkeresi azokat a társait, akik ott voltak vele együtt a között a 60 ezer katona közt, akik 1982-ben részt vettek a Békét Galileának hadműveletben. Ők felidéznek egy-egy történetet, harcokról, pusztításról, érzésekről, hallucinációkról. Ezért is telitalálat az animációs feldolgozás – emelte ki Csillag Márton filmkritikus: lehetővé teszi, hogy a beszélgetések, emlékképek és látomások egységes szerkezetté álljanak össze a „nyomozás” keretében. Volt, aki számára – megtévesztő hadműveletként – egy diszkóhajó fedélzetén indult a bevetés, ám ő tengeribetegen a szüzessége elvesztéséről vizionált. Más a tankkocsi-oszlop élén haladva a tájban gyönyörködött, egymást fényképezgették, zenét hallgattak.
Közös bennük a félelem: kétéves katonai kiképzés után éles bevetésen görcsösen szorongatják a géppisztolyt és tüzelnek megállás nélkül, vagy éppen egy orvtámadástól bepánikolva rohannak, amerre látnak, ki a tankból, könnyű célpontot biztosítva a palesztin fegyvereseknek. Folman olyanokat szólaltat meg, akik 1982-ben azt sem tudták mit keresnek Dél-Libanonban, miért, pontosan kinek és minek az érdekében harcolnak. Ez a perspektíva általánosítható is, a történet éppúgy szólhat az 1956-ban Budapesten bevetett szovjet vagy a vietnami háborúban dzsungelharcra vezényelt amerikai kiskatonáról, aki a nagypolitika játékszerévé válik.
Páratlan kompromisszum
Ugyanakkor a libanoni helyzet valóban rendkívül kusza volt, és 1982-ben – kisebb megszakításokkal – már hét éve polgárháború folyt az országban. A számtalan konfliktus megértéséhez az ország létrejöttéig kell visszanyúlnunk, hiszen Libanon 1926 előtt soha nem létezett: birodalmak része volt, az első világháború előtti évszázadokban török fennhatóság alatt állt, hogy aztán a békeszerződés értelmében francia irányítás alá helyezzék. 1920-ban választották le Nagy-Szíriáról az egy kilenced Magyarországnyi területet, majd kiáltották ki köztársasággá 1926-ban, amit sajátos vallási-etnikai viszonyai indokoltak: a lakosság többségét ugyanis arab, úgynevezett maronita keresztények adták, akik még a török időkben is bizonyos autonómiát élveztek.
Ezzel együtt jelentős iszlám – elsősorban síita vallású drúz – közösség is Libanon határain belülre került. A második világháború alatt a francia uralom megroppant, Libanon függetlenedett, és 1943-ban egy sok tekintetben páratlan kompromisszum, az úgynevezett Nemzeti Paktum köttetett meg az ország legfőbb közösségei közt. Eszerint a parlamentbeli helyeket egyenlő arányban osztják meg a keresztények és a muszlimok között, a legfőbb közjogi méltóságokat pedig egy-egy helyi közösség adja: az elnököt a maronita keresztények, a miniszterelnököt a szunnita muszlimok, a parlament elnökét a drúz síita muszlimok, míg alelnökét a görög keresztények.
Az ezt követő három évtizedben ez a rendszer viszonylag működőképesnek bizonyult, Libanon jelentős regionális pénzügyi és idegenforgalmi központtá vált, a Közel-Kelet Svájcaként, míg fővárosát a Közel-Kelet Párizsaként emlegették. Igaz, 1958-ban amerikai katonai invázió előzte csak meg a feszültségek felszínre kerülését, egyben az ország eltávolodását a nyugati szövetségtől.
A romlás évtizede
A libanoni polgárháború kirobbanásában nagy szerepe volt az ország déli területén aktivizálódó Palesztin Felszabadítási Frontnak (PSZF). Már az első arab-izraeli háború óta, 1948-1949-től százezer palesztin élt – állampolgárság és az 1960-as évek végéig lényegében munkalehetőség nélkül, táborokban – Dél-Libanonban. 1970 után, midőn a „fekete szeptember” néven elhíresült akcióval a jordán király – válaszul az ellene megkísérelt puccsra, illetve merényletekre – több tízezer áldozatot követelő katonai akcióval kiűzte országából a PFSZ-t, az Libanonba helyezte át a működését.
Ekkor a Libanonban élő palesztinok száma meghaladta a 300 ezret. A PFSZ innen rajtaütéseket hajtott végre Észak-Izrael területére, ám a libanoni polgárháború szempontjából fontosabb volt, hogy államként viselkedett az államban, jelenléte és törekvései megbontották a korábbi politikai egységet, akárcsak egy „bennszülött” közösség, a Kamal Dzsumblatt vezette drúzok ambíciói. A konfliktusba, amelyben a szembenálló politikai erők, milíciák olykor követhetetlen módon váltottak irányt és szövetségest, két szomszédos állam, Szíria és Izrael is beavatkozott. Előbbi – libanoni elnök kérésére – 1976-ban mintegy 40 ezer fős hadsereggel elfoglalta a Bekaa-völgyet, utóbbi pedig kétszer is bevonult Dél-Libanonba, 1978-ban és 1982-ben.
Libanon a libanoniaké
Bashir Gemayel ebben a szövevényes helyzetben arra törekedett, hogy a közel-keleti kérdés megoldását leválassza a libanoni kérdésről. Bashir tekintélyes családból származott: a maroniták politikai szervezetét, falangista– arabul Kataeb – pártot apja, Pierre Gemayel alapította még francia fennhatóság alatt, paramilitáris ifjúsági szervezetként. Az ötletet német benyomásai adták: a fiatal gyógyszerész a libanoni labdarúgó csapat kapitányaként részt vett az 1936-os berlini olimpián, és lenyűgözte az ott tapasztalt rend és fegyelem.
A Libanon a libanoniaké politikáját képviselő Bashir Gemayel a libanoni területi egység és az évtizedek során a demográfiai folyamatok által megroppantott politikai kompromisszumok fenntartását tartotta céljának. A libanoni identitás és integritás megőrzése volt számára a kulcs mind az ország gazdasági-társadalmi jólétének helyreállításához mind a keresztény maronita közösség politikai súlyának és biztonságának garantálásához. A falangista és izraeli érdekek azon a ponton értek össze, miszerint mindegyikük a palesztin szervezetek dél-libanoni jelenlétét tekintették elsőszámú biztonsági kockázatnak.
Büntetlen bűnösök
Bashir 1982. szeptemberi meggyilkolása után az izraeli csapatok bevonultak Nyugat-Bejrútba, és kontroll alatt tartották a főváros környékét is. Ekkor és ott történt a film középpontjában álló eseménysor, a Szabra és Satila palesztin menekülttáborbeli mészárlás. Az izraeli véderő által körülvett táborokat övező gyűrű katonai ellenőrzőpontokkal volt teli. 150 falangista az izraeli katonai vezetés tudtával hatolt be az 1949-ben felállított ENSZ-menekülttáborral összenőtt dél-bejrúti előváros területére, hogy megsemmisítsen mintegy 2000 feltételezett palesztin milicistát – ám ehelyett a civil lakosság körében rendezett vérfürdőt, amely legalább 800, de elképzelhető, hogy négyszer annyi áldozatot követelt.
Fotó: Wael Hamzeh/MTI/EPA
Hasonló mészárlások a libanoni háború kezdete óta több településen (Karantina, Damour, Tel al-Zaatar) is előfordultak. Szabra és Satila azonban felvetette az izraeli megszálló csapatok felelősségét. Folman filmjének egyik olvasata szerint a főhős emlékezetkiesése egyben az izreali társadalom kollektív amnéziája is: ami csak részben igaz. Az eseményeket követően ugyanis hónapokon belül két bizottság is felállt: a Sean MacBride vezette nemzetközi vizsgálóbizottság, illetve legfelsőbb bíróság elnöke, a Monarchia galíciai tartományában született Itzhak Kahan nevével fémjelzett izraeli bizottság.
Ez utóbbit a hetvenes évek végén létrejött Békét Most – a palesztin néppel és az arab országokkal való megegyezést szorgalmazó – izraeli mozgalom tömegtüntetése, az úgynevezett négyszázezrek menete kényszerítette ki. A jelentés az izraeli hadsereg és a hadvezetés indirekt felelősségét állapította meg, olyan bizonyítékok és tanúvallomások alapján, amelyek szerint kétségtelenül tudomásuk volt arról, hogy a tábor falain belül mi zajlik.
A személyes felelősséget viszont a film csak Ariel Sharon akkori védelmi miniszter kapcsán veti fel, akit a Kahan-jelentés is felelősnek nevezett meg, sőt kívánatosnak tartotta nemcsak a politikus lemondását, hanem azt is, hogy a későbbiekben se vállaljon kormányzati szerepet. Sharon ugyan lemondott tárcájáról – egy 1983. februári béketüntetés résztvevői ellen elkövetett kézigránátos merénylet nyomán –, de tárca nélküli miniszterként a kabinet tagja maradt, sőt 2001-ben Izrael miniszterelnökévé választották a szavazatok 62,5 százalékával. A mészárlásokban résztvevő milicisták vezére – miniszteri posztokig jutva – szintén komoly politikai pályát futhatott be az 1990-es években Libanonban.
Egymásnak ellent mondó igazságok
A libanoni keringő Izraelben siker lett, és Nyugaton is pozitív kritikákat, számtalan jelölést kapott (Oscar, Golden Globe, Cannes, Európai Filmakadémia). Libanonban – tekintettel az érzékeny témára – nem engedélyezték a vetítését, a kollektív felejtés és felejtetni akarás érthető módon elsősorban a libanoni eliteknek volna fontos. A libanoni filmszakma és bloggerek nyomására azonban – Bacsó Péter A tanújához hasonlatos módon – több zártkörű vetítésre került sor, és persze az internet és fájlcserélők korában rengetegen jutottak hozzá kerülőúton.
Az izraeli-libanoni határon. Fotó: Dzsalaa Marej/ MTI/EPA
A palesztin közvélemény viszont nem a párbeszéd, a múlttal való szembenézés filmjének tartja A keringőt, hanem izraeli propagandának, amely éppen hogy elmaszatolja a felelősség kérdését, és a művészet eszközeivel Izrael szennyesének tisztára mosását szolgálja. A filmben ugyan a palesztin civilek karakter nélküli áldozatok, de az izraeli katonák is áldozatként jelennek meg, megzavarodott, kétségbeesett gyerekfelnőttekként.
Folman szerint ő csak a saját történetét mesélte el, a palesztin oldalt a palesztin művészeknek kell megmutatniuk. Ők időnként meg is teszik. 2002-ben Mohamedd Bakri rendező Jenin, Jenin címmel készített dokumentumfilmet a Palesztin Nemzeti Hatóságnak az 1996-os oslo-i megállapodás értelmében átadott településen végrehajtott, több mint 50 palesztin áldozatot követelő izraeli rajtaütésről. Sőt A libanoni keringő előtt készült olyan feldolgozás is, amely a harmadik fél, a libanoni keresztények szemszögéből mutatja be a történteket: egy libanoni-német házaspár hat, a szabrai és satilai vérontásban résztvett falangista milicistával készített interjút, hogy érzékeltesse azok gondolkodását és motivációit.
Az ilyen szembenézéseknek azonban sok ellenzője akad. Bakri filmjét az Izraeli Filmtanács betiltotta, és csak a Legfelső Bíróság ítélete nyomán mutathatták be. Az indoklás szerint az, hogy a film egyoldalú és hazugságokat tartalmaz, nem lehet elégséges jogalap a tiltáshoz. Lokman Slim és Monika Borgmann viszont a libanoni hatóságok nyomása ellenére titokban készítette el dokumentumfilmjét, miután első felvételeiket elkobozták, öt interjúalanyukat pedig letartóztatták. Folmant is érték támadások Izraelből: miközben olyan kritikát is kapott, hogy feldolgozása propagandisztikus, alkotását hazaárulásnak is minősítették.
Kétségtelen, mindegyik film hordozza az igazság elemeit. Ezek azonban sok vonatkozásban egymást kizáró igazságok. Mint ahogy az arab-izraeli konfliktusban a szembenálló felek ugyanannak a területnek kizárólagos fennhatóságára tartanak igényt, vagy ahogy a libanoni maronita érdekek keresztezték a palesztinok érdekeit.
