Ön már szinte „hazajárónak” számít Magyarországon, olyan sokszor adott már koncertet itt…
Az igazat megvallva nem tudom pontosan, hány alkalommal jártam Magyarországon, de mindig nagy örömmel térek ide vissza. A mostani alkalom azonban különlegesebb lesz az eddigieknél, hiszen egy fantasztikus magyar művésszel osztom meg a színpadot, azaz azt is mondhatjuk, egy együttműködésről lesz szó, amire eddig még nem volt példa. S éppen ezért ez nagyszerű pillanat lesz a számomra.
Hogyan született meg a közös koncert ötlete Varnus Xavérral?
Xavért már régebb óta, úgy 10-12 év óta ismerem, akkoriban ugyanis együtt szerepeltünk egy televíziós műsorban Budapesten, ám azt követően hosszú ideig nem találkoztunk. A véletlen azonban közbeszólt. Ugyanabban a thaiföldi hotelnek a liftjében utaztunk, amikor beragadtunk, s pár órát ott kellett vesztegelnünk. Xavérnál volt egy kis szintetizátor, és a saját magunk szórakoztatására elkezdtünk ezen játszani a liftben, miközben várakoztunk. Ezt annyira élveztük, hogy eldöntöttük, mindenképpen folytatnunk kell. Az eredménye pedig a mostani közös koncert. Ez is mutatja, sosem lehet tudni, hova vezet a véletlen.
Hogyan indult a karrierje?
Ez már nagyon régen volt (nevet). 18 éves lehettem, amikor apám templomában a kórus egyik tagja megkérdezte, nem szeretnék-e játszani az együttesükben, mire azt válaszoltam, nem tudom, hogyan kell játszani, hiszen sosem tanultam. Hamar kiderült azonban, hogy ismertem minden egyes darabot, hiszen számtalanszor hallottam őket. Ezt követően megkértek, hogy maradjak az együttesükben, s elkezdtünk turnézni; majd kis idővel létrejött a saját együttesem. Apránként alakultak ki a dolgok, miközben nap mint nap bővítettem a tudásomat, professzionális tapasztalatot szereztem.
Rhoda Scott 2006-ban az A38 hajón koncertezett
Fotó: Szigetváry Zsolt / MTI
S így visszatekintve, teljesült minden vágya, amiről álmodott?
Az igazat megvallva, nem állítottam magam elé terveket, nem voltak hosszú távú célkitűzések. Mindig megpróbáltam előnyt kovácsolni az adódó lehetőségekből, miközben igyekeztem a saját magam elvárásainak megfelelni, s boldog lenni. Ha célról kellene beszélni, akkor az talán az lenne, hogy ha nap nap után belenézek a tükörbe, akkor egy elégedett arcot lássak viszont, s úgy vélem ez sikerült. Csodálatos, hogy milyen esélyeim adódtak az életben.
Ön amerikai, de sokkal népszerűbb Franciaországban, mint a tengerentúlon. Ezt mivel magyarázza?
Több mint 40 évvel ezelőtt jöttem Franciaországba, miután összeházasodtam egy francia férfivel, aki a menedzserem lett. Ezzel azt is mondhatnánk, bezártam az ajtót az amerikaiak számára, hiszen Franciaországban kezdtem el koncertezni, itt neveltem fel két csodálatos gyermekemet, tehát az életem főleg Európához kötődött. Ugyanakkor egyre többször térek vissza Amerikába egy-egy lemezfelvételre, legutóbb fél évvel ezelőtt, amikor San Franciscóban vettük fel a CD-met.
Az egyik „névjegye”, hogy a manapság már kuriózumnak számító Hammond orgonával játszik. Miért kötött ki ennél a hangszernél?
Az apám lelkész volt, és a templomába egy Hammond orgonát vásárolt. Akkoriban a „fekete” templomban nagyon népszerű volt ez a hangszer, mivel azon nagyon jól lehetett gospelt játszani. Körülbelül 7 éves voltam, amikor apám beszerezte az orgonát, és ettől kezdve szinte éjjel-nappal ezen a hangszeren játszottam. Szinte hozzánőttem. Senki sem tanított, hogyan kell játszani rajta. Ez volt az az időszak, amikor felfedeztem, méghozzá a saját ritmusomban, s ez nagyon fontos volt, ráadásul ezáltal kialakíthattam a saját stílusomat is.
S miért játszik mezítláb?
Így fedeztem fel az orgonát, mezítláb. Mivel a pedálok közel vannak a földhöz, logikusnak tűnt számomra, hogy levegyem a cipőmet, és mezítláb játsszak rajta. Persze cipőben is tudok orgonálni, de számomra az olyan, mintha kesztyűben játszanék.
A Franciaországban élő jazz-orgonista 1974-ben az Erkel Színházban adott hangversenyt
Fotó: Tóth István / MTI
Említette, hogy édesapja lelkész volt. Mennyire hatott önre a gospel zene?
Nagy hatással volt rám, akárcsak valamennyi vallásos zene. A gospel ugyanakkor sokat változott az évek során, jóval professzionálisabbá vált, a templomokból kikerült a nagy koncerttermekbe. A népszerűsége azonban nem változott. Franciaországban gyakran csinálok gospel workshoppokat, illetve tartok gospelesteket nagyobb fesztiválokon, s úgy látom, hogy az emberek nagyon kedvelik ezt a zenei stílust. A zenén átszűrődő érzelmek, a zene intenzitása ugyanis mindenkit megérint, még ha Franciaországban vagy más európai országokban nem az ottani nyelveken éneklik a gospelt. Ezzel azonban láthatóan nem törődnek, ugyanis a zene az érzelmeken keresztül „kommunikál” a közönséggel, s nem a szöveg révén.
A magyarországi zenei életet mennyire követte?
Amikor első ízben, az 1970-e években Magyarországon jártam, azt vettem észre, hogy az emberek nagyon nyitottak a zenére, tudják értékelni a minőségi zenét, s számos kiváló művésszel rendelkeznek. Pege Aladár nevét említeném, mint a legismertebb magyar dzsesszzenészt Európában, akivel volt alkalmam találkozni, s hallottam is játszani. Úgy vélem, a magyar zenei kultúra kialakításában nagy szerepe volt Kodály Zoltánnak is, hiszen az általa kidolgozott módszeren is számos jó zenész nevelkedett.
A Kodály-módszert illetően ön is szakértőnek számít, hiszen ebből írta szakdolgozatát. Miért éppen ezt a témát választotta?
Érdekelt a gyermekek zenei oktatása, talán éppen azért, mert én kisgyerekként egyáltalán nem tanultam zenét. Bementem a templomba, figyeltem, hogy ki mit csinál, s lassacskán elsajátítottam autodidakta módon a szükséges ismereteket. Számos tanítási módszert megnéztem, de a Kodály-módszer hatott rám a legnagyobb mértékben. Nagyon egyedi, népzenei gyökerekkel rendelkezik, nagyon összetett, értéket teremt, s a tanítási elvei is szimpatikusak voltak. Szóval ezen a téren kezdtem kutatni, bár akkor még aligha gondoltam volna, hogy eljutok Magyarországra, ráadásul ilyen sokszor.
A gyermekei követték a zenei pályán?
Igyekeztem nekik is biztosítani a zenei képzést, ám amikor négyéves korukban zongoratanárt kerestem számukra, sajnos, senki nem vállalta oktatásukat, mondván, még olvasni sem tudnak. Ez elkeserített. Franciaországban akkoriban nem létezett Kodály-módszer, s a kisgyerekek zenei oktatása sem volt prioritás. Végül találtam egy tanárnőt, aki szolfézst tanított nekik. Ám nem lettek zenészek, bár a szakmában dolgoznak. A fiam hangszereket kölcsönző céget vezet, a lányom pedig végül a menedzserem lett, ami nagy könnyebbséget jelent a számomra.
Lassan már 73 éves, s még folyamatosan koncertezik, honnan merít energiát?
Azt hiszem, a zene ad erőt mindehhez. Úgy vélem, ha a zene az emberben benne él, akkor az sok mindenen átsegíti.
ráadáskoncert is lesz
Rhoda Scott és Varnus Xaver április 5-i, a budapesti, Dohány utcai zsinagógában tartandó első hangversenyére minden jegy elkelt, ezért április 10-én a Papp László Budapest Sportarénában folytatják az Orgonák csatáját.
