Az Elveszett jelentés című filmben a szerepe szerint két éve házas lány (Scarlett Johansson) az élet dolgairól, köztük a házasságról kérdezi a már huszonöt éve házas férfit (Bill Murray). A gyerekek érkezéséről szólva utóbbi annyit mond: „az a nap, amikor megszületik a gyerek, életed legrosszabb napja. Az addigi életednek lőttek.”
Amennyire túlzott, annyira igaz ez a megfogalmazás – hiába készül az ember, tudja, hogy minden más lesz a baba érkezésével, mondogathatja magának, hogy csak a gyerek az első, és mindent alávetek neki (még ha ez így nem is teljesen helytálló) – felsír a kis Géza, ott van a kezünkben, s az első eufória végeztével ráébredünk, hogy most akkor tényleg semmi sincs ugyanúgy, mint eddig. Hogy az eddig életnek lőttek.
A reakciók különbözőek lehetnek.
Lehet a mamára hagyni mindent, sunyin, szemlesütve, bűntudattal kilépni az ajtón – ehhez kell egy olyan anya is, aki ezt nem teszi szóvá. Ez nem túl derék magatartás, kampányszerű babázással szokott együttjárni, látványos „megcsináltam a tápszert”-akciókkal, társaságban pedig a jó apa szerepének túljátszásával. Ezt a stádiumot érdemes azért elkerülni.
Lehet feladni mindent, ez azonban keserűséget szül, elvégre tényleg az addigi életmód teljes áterőltetésével jár, ami hosszabb távon azt eredményezheti, hogy megbánjuk a döntésünket, kötődésünket a babához és a családhoz kötöttséggé alakítja, egészségtelen viszonyulások alakulnak ki, és a papa elveszíti saját, független életét. Amire pedig szüksége van – épp a kis Gézának, aki az örömöt, az elégedettséget, az ügyszeretet, az új kihívások keresését éppúgy a szüleitől lesi el, mint annyi minden mást.
A sorsforduló első jeleire pedig számos férfi menekülésre fogja – „ő nem tehet róla”, de épp akkor talál rá élete szerelmére, a nőre, aki mellett kiteljesedhet, akit nem szalaszthat el, akivel végre boldog lehet, jóllehet a gyerek és a család „vitán fölül” az első. Rafinált csapda ez, amibe könnyen belesétál bárki neveltetésre és elméletekre tekintet nélkül.
Mi a teendő?
Azt hiszem, meg kell találni az egyensúlyt a gyerek és a személyes élet között. A közkedvelt nézetekkel ellentétben a gyerek nem csak angyali lény, akinek csak szeretetre van szüksége, hanem egy önző lény is, aki annyit vesz el a szüleiből, amennyit lehet – a testvérek megjelenésével lesz egyértelmű ez a kép. A szülőnek a gyerekének is nemet kell tudni mondani, épp a gyerek érdekében, hogy nehogy rossz és végső soron a családnak ártó, visszafordíthatatlan, mérgezett helyzetekbe kerüljünk.
Másrészről pedig életünk párjával kell tudni megbeszélni ezt a dolgot, az ugyanúgy rengeteget segt, mint egy kis énvédelem.
Figyelem, ezzel nem a „mindent az anyára hárítás” receptjének akarok zöld utat adni, az apa élete igenis végérvényesen meg kell változzon, de, ahogy Bill Murray is folytatja a filmben, kiderül egy idő után „amikor a gyerek megtanul járni, beszélni, hogy ő” és a család „a legfontosabb az életben, velük érzem a legjobban magam, ő a legcsodálatosabb lény, akivel valaha találkoztam.”
