„Ott ültünk egymás mellett: a Kádár, aztán én, aztán a Biszku, meg a többiek, úgy néztük a Fradi-Vasas meccset” – így meséli Elemér bácsi.
Közel fél évszázada esett meg a fekete-fehér sportélmény. Az élcsapat élcsapata annak idején az országot vezette, Elemér pedig pincérkedett nekik az aligai pártüdülőben.
Jászberényben indult ez a mázlista élet, közel kilenc évtizede, 1922 márciusában – Képgaléria (Fotó: Neményi Márton/lapunk)
Most garzonban ülünk Kelenföldön, tizenötös paneltorony kilencedik emeletén. Az ablaknál szobanövénydzsungel, talpunk alatt eredeti a szőnyegpadló a hetvenes évekből, a falon fotók régi és mostani asszonyokról, unokákról, rokonokról, barátokról. „Imádok itt lakni. Nincs nálam mázlistább a Földön.”
Jászberényben indult ez a mázlista élet, közel kilenc évtizede, 1922 márciusában. Megbecsült família ott időtlen idők óta a Bordáséké. Elemér bácsi apai nagyapja volt a város első gyógyszerésze; a település komoly férfiemberei Bordás bajuszpödrővel pödörtek, az úriasszonyok Iréne krémmel krémeltek már az ezernyolcszázas évek végén. Négy gyermeke született a derék patikusnak, az egyikből – Elemér bátyánk édesapjából – előbb Berény első taxisa lett, „Fiat 400-ast hajtott, azt a dobozformájút”, majd pedig vendéglátós.
Elemér a tizenhatot töltötte, amikor a család Szekszárdra költözött, az apa a városi kaszinóban kapott főpincéri állást. Hamar megkedvelte őt a helyi elit, és amikor 1941-ben a helység szállodáját addig üzemeltető zsidó bérlőt elüldözte a nagypolitika, Bordás vette át a hotelt. Jól ment az üzlet, megyegyűlések után magyar notabilitások mulatoztak hajnalig, amúgy meg a városban állomásozó német katonák ették-itták, amit csak lehetett.
A bosszúból nősülés esete és a finn Himnusz Elemér bácsi előadásában:
Elemér eközben tanítóképzőt végzett Jászberényben, sportolt is, sorra nyerte az atlétikai versenyeket, futott, ugrott, diszkoszt vetett, „magasban százhetvenöt centim volt ollózós stílussal”. Diplomát ’42-ben kapott, „méghozzá Hóman Bálint miniszter úr aláírásával, úgy kezdődött a dokumentum, hogy „kinevezem tekintetességedet”, majd tanyára került tanítónak. „Egyetlen nagy teremből állt az iskola, istállóból alakították át, hat évfolyam volt benne összesen harminc gyerekkel. Szerettek nagyon a szülők, telente, disznóvágás idején mindig telepakolták az ablakközét hurkával, kolbásszal.”
Elemér beleszerelmesedett a helyi bankvezető lányába, aztán egy összeveszés után „bosszúból” mást vett feleségül: egy tanító lányát. Nagy lagzit csaptak, „tizenkét koszorúslány kísért hintón”. Pár hónapig lehetett együtt a pár, és amikor ’43 októberében bevonult Elemér, az asszony gyereket várt. Szekszárd mellé, Tolnára került a férj, az atyai hotelben esett dajdajozások révén ismert sok tisztet. Jó sora volt, uszodába és teniszezni járt velük, „meg zsúrra, akkoriban így mondták a házibulit”. Elöljárói karpaszományos iskolába küldték, aztán meg hadapródiba, őrmester lett belőle igen hamar. Társai zöme a frontra került, „szinte mind odaveszett”, Elemért viszont újonckiképzőnek tették meg századparancsnoki beosztásban, Szekszárdon.
Ahogy közeledett az orosz front, nyugatnak indult a zászlóalj, 1945 januárja már Ausztriában érte őket. Németek felügyeltek rájuk, egészen húsvétig, amikor is egyetlen éjszaka leforgása alatt eltűntek a fritzek. „Mi is addig gyalogoltunk, míg amerikai fogságba nem estünk.” A jenkik négy hónapon át mezőgazdasági munkára fogták a magyar bakákat. „Ott is jó dolgom volt. Thurn und Taxis kastélyban szállásoltak el, selyempaplanos ágyban aludtam. Az volt a feladatom, hogy ellenőrizzem, a helyi parasztok tisztességesen bánnak-e a katonáimmal.”
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
Szeptemberben amerikai kísérettel vonatozott haza a csapat. „Azért jött velünk a tiszt, mert tudni lehetett, hogy az oroszok előszeretettel irányítják Szibéria felé az eredetileg Budapestre küldött vagonokat. Mi rendben hazaértünk. Búcsúzóul csokoládét, cigarettát és hideg kosztot kaptunk a fogva tartóinktól.”
Elemér anyai nagybátyjához, Csekőékhez költözött az Erzsébet körútra. Ahhoz a rokonhoz – róla eddig nem esett szó -, aki történetesen szintén vendéglős volt, nem is akármilyen: a Nemzeti Szállót üzemeltette. Elemér készült vissza a tanyára, tanítani akart, de Csekő más sorsot gondolt ki neki. „Elém tett az asztalra egy százdarabos Honvéd cigarettát, és azt mondta: pedagógusként pont ennyire telne a havi fizetésedből. Tanuld ki inkább az én szakmámat, apád is ezzel keresi a kenyerét. Leszerződtem pincértanoncnak.”
Elemér a hadifogságból szabadulva, Pestre érkeztekor tudta meg, hogy a felesége fiút szült, de a csecsemő csupán egyetlen hónapot élt. Kölök volt még Elemér, huszonhárom éves, nem kereste az asszonyt, elkezdte inkább az új életet. Hónapok teltek el, mire a nő hírét vette, hogy él a férj, s anyjával rögtön a fővárosba utazott. Hosszan győzködte őket a nagybácsi, hogy Elemér alkalmatlan a családfönntartásra, hisz se jövedelme, se fizetős szakmája, és jobban jár mindenki, ha elválik a pár. A sikeres tárgyalás eredményeképpen háromezer új forintot, sok pénz az, fizetett Csekő úr az unokaöcs lelépéséért.
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
A tanoncév után Elemér a Fészek Klubba került, amit egy anyai nagynénje bérelt akkoriban. Nagyban zsugáztak ott a kor Krőzusai, és nagy jattot adtak a személyzetnek. „Hétszáz forint volt egy havi átlagkereset, én naponta vittem haza majdnem annyit.” Jól élt belőle, vagy inkább gazdagon. Munka után az Arizonába, a Bristolba meg a Moulin Rouge-ba járt szórakozni, utóbbi helyen tust húzott a zenekar, amikor belépett. Megesett, hogy Karády Katalinnal mulatott, ma is büszke rá rettenetesen.
Aztán jött a fordulat éve, 1948, államosítódott még az éjszaka is. A köz rátette a kezét a Fészekre és a Nemzeti Szállóra is; Lenin lett Erzsébetből, csak a keresztnév, a körút maradt. Csekő úr, amikor a hotel bárjában letették elé a zabrálási határozatot, idegességében felhajtott egy konyakot. Kifizették vele.
Elemért nem viselte meg a rendszerváltás, tudta jól, csálinger a proletárhatalomnak is kell. Visszakerült a Nemzetibe, méghozzá főpincérnek. És nem is mozdult onnan sem földrajzilag, sem beosztásban egészen a nyugdíjig.
Persze közben történt ez-az. Ötvenhatban például az, hogy ő lett a szállodai munkástanács elnöke. Tele volt vendéggel a ház, szovjet csoport, kínai delegáció, észnél kellett lenni. Elemér megoldotta a helyzetet, emberéletben nem esett kár. Aztán hogy november elején egy másik, tankos szovjet grupp „helyreállította a közrendet”, Elemér visszavedlett személyzetté.
Közben a magánélet is zakatolt. Néhány év szólistaság után révbe ért Elemér, már amennyiben a házasság annak nevezhető: harmincévesen másodjára is megnősült, ’53-ban fia született, Ernő, ’54-ben kislánya, Erika.
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
Elemér, mint az édesapja, remek pincér volt, nem lehetett nem kedvelni, híre ment a szakmában. 1960-ban Erfurtba vitték pincérkedni fél évre a virág-világkiállításra. Nem volt jó ötlet: az első házasságát a világháború szanálta le, ezt, a másodikat pedig az endékás munka. Elemér hazajött, és elvált.
A gyerekek vele maradtak, de nem győzte a főállású apa és a főpincér párosítást – bentlakásos iskolába adta Erikát és Ernőt. De legalább a nyarak közösen teltek. Bár sosem volt tagja semmilyen pártnak, az MSZMP-nek különösen nem, 1962-től pár éven át június és augusztus vége között kikérte őt az egypárt Aligára, az elitüdülőbe. „Nem ám Aliga 1-be, hanem Aliga 2-be! Az volt a fejesek helye.” A Nemzetiből az egyik kolléga lett ott az igazgató, jó pincért akart a placcra. Amíg a papa etetett, a gyerekek pecáztak, vitorláztak, elvoltak a strandon.
Az étkezdében Elemérhez tartozott a vip vipje. „Az én placcomon ült Kádár, Biszku, Losonczy, Apró, Fock. Ebédnél Kádár mindig szólt, hogy Elemér, hozzon nekem egy hosszúlépést. Ha kacsintott hozzá, az azt jelentette, hogy ne hosszúlépés legyen a pohárban, hanem nagyfröccs. Vigyáznia kellett, mert az asszony nagyon ügyelt az ura egészségére.”
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
Az étkezéseken túl sem szünetelt a munkásosztályon átívelő barátkozás, így esett meg az a bizonyos, portrénk elején emlegetett Fradi-Vasas meccs is. „Kádár sosem játszotta meg magát, nála közvetlenebb embert keveset ismertem, nem véletlen, hogy sokan ma is visszasírják. Ráadásul ő is meg a többi pártvezér is jól jattolt.” Az se mindegy.
Külföldi hírességek is ettek Elemér kezéből, ki Aligán, ki Budapesten. „Fülöp herceg a kedvencem. Ötször találkoztunk, és többször is kezet fogtunk.” Hruscsovval még közelebbi a kapcsolat. A szovjet főkommunista a nyolcadik kerületi pártbizottság átadásának örömére adott vacsorával volt annyira elégedett, hogy homlokon csókolta taváris pincért. Ölelgette volna őt Finnország budapesti nagykövete is, ha a diplomáciai protokollal súlyosbított északi etikett engedné az ilyes gesztusokat. Történt ugyanis, hogy Elemér egy fogadáson eldalolta neki a finn himnuszt. „Annak idején a tanítóképzőn minden évben megtartottuk a finn-magyar barátság napját, onnan a tudás.”
Hívták egyéb, zártkörű rendezvényekre is Elemért. Ami azokon zajlott, arról beszélni most se hajlandó. Orvosi titok.
Ott eresztettük el a pártsztorikért a magánéleti fonalat, hogy Elemér 1960-ban elvált gyermekei anyjától. Öt év telt el eztán a harmadik frigyig, majd további közel negyedszázad, míg az a kapcsolat is az enyészeté lett. Így aztán hősünk független nyugdíjasként szaladt neki a rendszerváltásnak. Nyugdíjasként, igen, mert még 1982-ben elérte a korhatárt, és elköszönt a Nemzeti Szállótól. Sok ideje nem maradt a pihenésre: fél év múltán azzal hívták föl, hogy kéne egy rutinos protokollpincér a fővárosi tanácshoz, de azonnal. „Én csináltam egyebek mellett a végrehajtó bizottsági ülésekhez az étkeztetést: harmincnégy főre kávé, szendvics, sütemény. És Királyrétre is jártam a tanács vadásztársaságának rendezvényeire. Ott állandó menüt adtunk, volt abban tyúkleves, tűzdelt őzgerinc és somlói galuska is.”
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
A rendszerváltással a tanácsból önkormányzat lett, a vb-ülésből kabinetértekezlet, az arcok és a nyakkendők is kicserélődtek, csak Elemér bácsi és a menüsor maradt. “Meg az, hogy továbbra sem volt jatt.”
Akadt viszont barátkozás az új nagy emberrel, Demszkyvel. “Ebédet általában a városháza étterméből hoztunk föl neki, amit az irodájában fogyasztott el. Olyankor beszélgettünk kicsit. Így volt ez akkor is, amikor a negyedik házasságára készült. Kérdezte: Elemér, megnősüljek? Mire mondtam, hogy az bizony baj volna. Mire ő: Miért, Elemér? Mire én: Mostanáig magam is háromszor nősültem és háromszor váltam, ha ön negyedszer is feleséget vesz magához, nekem is illendő lesz úgy tennem. Csakhogy nem fűlik hozzá a fogam.”
Mint tudjuk, nem hatott az atyai intelem a főpolgármesterre, negyedszer is kimondta a holtomiglan-holtodiglant. De Elemér bácsit, szerencsére, nem hajtotta fölös frigyig a szervilizmus.
A barátság egyre nőtt, olyannyira, hogy a főpolgármester még abba a bizonyos horvátországi nyaralóba is meginvitálta Elemér bácsit. Méghozzá arra a partira, amiből utóbb országos botrány kerekedett idehaza. “Azt mondta a Gábor, hogy nem dolgozni hív, hanem vendégségbe, ráadásul hozhatok magammal valakit. Hát, én a Juliskát választottam a konyháról. Két napig voltunk kint, Gábor elvitt hajózni, fürdeni, még ebédelni is. És az esti bulin még segíteni is tudtunk Juliskával: mi sütöttük a húst.”
Bírta a strapát; így ment ez még évekig. Aztán fájni kezdett a lába, egyre inkább nehezére esett bebékávézni a városházára, de csak kikönyörögték a titkárnők, hogy legalább Demszky távoztáig bírja ki. Kibírta. Elég volt. Hatvanhét évet dolgozott le, abból huszonhetet nyugdíj után. Utóbbi okán karácsony előtt aranygyűrűt kapott a “tanácstól”. És egy képeskönyvet Demszky húsz évéről, dedikálva.
Képgaléria – Fotó: Neményi Márton/lapunk
Mióta ismét nyugdíjas, jut ideje mindenre. Például lejár a Nagycsarnokba, „ott van aztán élet”. A minap meg az egyik barátnőjével Verdi Requiemjét hallgatta a Bosnyák téri templomban a zuglói szimfonikusoktól. Füle van hozzá, gyerekkorában kórista volt Jászberényben, és a helyszín sem idegen, hiszen, mióta eszét tudja, minden vasárnap ott ül az istentiszteleten, történetesen református gyülekezetben. „Az ükapám Erdélyben volt lelkész, nemes ember, egy Amerikában élő leszármazott ma is őrzi a családi kutyabőrt. Az én teljes nevem: Csíkdelnői Hadházy Kölcsey Bordás Elemér. Szegről-végről a nagy Kölcsey is rokon, a nagyapám örökölt is tőle földet.”
Örökség ma már nincs. Csak a nyugdíj maradt, de abból is megélhet, aki beosztja. Legföljebb valamivel kevesebb jut majd a jótékonykodásra. Merthogy az a szívügye Elemér bácsinak. Doboznyi csekk stószolt feladóvevénye kerül elő a fiók mélyéről: leukémiás gyerekeknek, bohócdoktoroknak, kétezer, háromezer, ötezer, mikor mire mennyi jutott. „Igyekszem kicsit visszaadni az embereknek abból, amit a jó istentől meg a sorstól kaptam. Van miért hálásnak lennem. Úgy úsztam meg a háborút, hogy nem jártam fronton, nem lőttem emberre, és rám se lőtt senki. Ma pedig vannak gyerekeim, látogatnak, vannak barátaim, barátnőim, szép lakásom. Bő egy év és betöltöm a kilencvenet, plusz még egészséges is vagyok. Mi kell még?”
Pont így jó, Elemér bácsi.
