Élet-Stílus

400 éves zsarolást lepleztünk le

Történetünk szereplője egy kisstílű török zsaroló a magyar végvidékről, egy dörzsölt magyar parasztember és feltehetően falubelije, akit kezesként csúnyán bepalizott. Az eset akár vidám is lehetne, ha a háttérben nem emberrablás, rabszolgaság, és mindennek szenvedő alanyaként egy kisfiú állna – „az fiadat az janicsáraknak eladom”. Négyszáz éve ez mindennaposnak számított.

A török megszállás alatt lévő Magyar Királyság végvidékein a XVI-XVII. században mindennaposak voltak a zsákmányszerző portyák, mind a magyar, mind a török fél részéről. Ilyenkor meglepetésszerűen támadtak rá egy-egy katonai alakulatra, utánpótlást szállító egységre, kereskedőkre, vagy egyszerűen a falvak ártatlan lakosaira. Az ember maga is zsákmány volt, akiért vagyoni és társadalmi helyzetétől függő váltságdíjat igyekeztek kicsikarni, vagy egyszerűen eladták rabszolgának. Ez utóbbi üzletág igencsak prosperált a XVII. században.

Egy-egy fogoly értékét komoly kutatómunkával mérték fel: ha a portyázónak szerencséje volt, ismert főember akadt a kezére, míg más esetben kémakciókat indítottak kilétének tisztázására, de az sem volt ritka, hogy testi és lelki kényszerrel szedték ki belőle valós társadalmi állását. Ezt követően véres alku kezdődött, a fogoly természetesen lefelé, míg a fogvatartó felfelé igyekezett srófolni a váltságdíj összegét.

Ha megvolt az egyezség, az sem jelentett problémát, ha az illető családja, környezete nem tudta megfizetni az összeget. Ez esetben egy kezest kellett szereznie, akit „túszként” adhatott maga helyett, majd kiállítottak számára egy koldulólevelet – a legtöbb helyen ugyanis e nélkül büntették a kéregetést – és nyakába vette a nagyvilágot.
Ha a sarcot összegyűjtötte, megvásárolhatta a szabadságát. Egyes dokumentumok például azt bizonyítják, hogy török fogságba esett magyarok a La-Manche-on is átkeltek, és Anglia templomai előtt próbálták összekoldulni szabadulásukat. A nagy neveket és a nagy összegeket a történelem feljegyezte, ritka azonban, ha a kutató kisemberek személyes nyomorúságára bukkan. Illik Péter történész a Batthyány-levéltárban lelte fel egy bizonyos Memhet, török zászlótartó két levelét, amelyek a korban hagyományosnak mondható emberrablási, kezességi, zsarolási ügyről szólnak.

Korrekt fenyegetés

Az alacsony rangú török tiszt, a kanizsai zászlótartó (bajlaktár) Memhet személye mára teljesen ismeretlen, akárcsak leveleinek két címzettje. Mégis többet árul el ez a két levél a feladóról, címzettről és a korról, mint egy részletes életrajz – mondta a történész a PPKE BTK Batthyány-konferenciáján.

batthyány-konferencia

„Batthyány I. Ádám és köre” Konferencia a 400 éve született Batthyány I. Ádám dunántúli főkapitány tiszteletére címmel rendezett konferenciát a héten Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara (PPKE BTK).

Végre a tárgyra térünk: Memhet – alább szó szerint idézett – leveiből feltételezhető, hogy valamilyen módon ő maga foglyul ejtett, vagy mástól megvásárolt egy magyar asszonyt, bizonyos Bükvicz Mihály feleségét. Váltságdíjat követelt érte, amelynek egy részét a férj kifizethette, de 38 tallérral adós maradt. Az asszonyt elengedték, de a fennmaradó összeg fejében Bükvicz kezesének, Ozvad Mihálynak a fiát vitték el helyette. Nem tudni, hogyan szerezte meg Bükvicz kezesnek Ozvadot, mint ahogy az sem, hogy a gyermek hogyan került Memhethez.

A Pápa várát feladó vallon zsoldosok büntetése a 15 éves háborúban (wikipedia.hu)

A Pápa várát feladó vallon zsoldosok büntetése a 15 éves háborúban (wikipedia.hu)

Memhet tehát levelet írt először az adós Bükvicznek: „Adassék Bükvicz Miháljnak kezében ez levél! Én, Kanisánj lakozó Memjhet zászlótartó. Mert te nem hamis ember vagy te Bükvicz Mihálj, talánd azt tudod, hogy az te feleségedet ajándékon adtam te neked! Bizanyasan el higgyed, hogy nem sokáig sem magad, sem házad nem marad. [Mert] az kezest nem Balogh Péter küldte, hanem te. Mast az kezesnek az fia itten vagyon. Azon megveszem mast, mert hogy az kezesnek meg nem fizetsz, házad[nak] de bizony sok kárát vallod! Költ Kanisanj, Anno 1641.”

A törököt tehát „korrektnek” is nevezhetnénk, mert bár a kezes fia nála volt, ő azért az adóst is keményen megfenyegette.

„…az fiadat az janicsáraknak eladom…”

A másik levél a kezesnek szólt: „Adassék Ozvad Mikljosnak ez levél kezében! Én, Kanisany lakó Memhet bajlaktár [!],csak ezt akarom teneked tudásodra adnom, te Ozvad Mikljos, hogy ihon mast itten vagyon az fiad. Bizanyasan elhiggyed, hogy ha az Bükvicz Mihálj felesége sarcában, az ki hátra vagyon harmincnyolc tallér, ha az[t] meg [nem] hozod, míg az szekér itten leszen, bizany az fiadat az janicsáraknak eladom. Akár Baloghj Péternek mondd meg, akár az császárnak, én avval nem gondolok. Hanem az kiért kezese [!] vagy, attól kérem. Ha mast meg nem hozod, azután hozod, ha száz tallért hozhatsz [is], heában leszen. Ez dolgot így értsed meg! Költ Kanisánj, Anno 1641. Idem qui supra.”

Balogh Péter ez esetben a környék magyar katonai parancsnoka lehetett, akinek az ilyen emberrablási eseteket a falusiak jelentették, illetve akitől segítséget remélhettek. Panasznak, illetve az ezzel járó levélváltásnak nincs nyoma, tehát az ügy gyorsan megoldódhatott valahogy: a falusiak vagy megijedtek, és kifizették a követelt összeget, vagy Memhet valóban eladta Ozvad Miklos fiát a janicsároknak.

Mivel a levél szereplői ismeretlenek, ezért a kontextusból érdemes kiindulni: a stílus jelen esetben sokat elárul a szerzőről is. Érdemes továbbá mérlegre tenni, hogy mennyiben lehet és lehetett akkor figyelembe venni Memhet zászlótartó fenyegetéseit, illetve hogyan működött a korabeli rabkereskedelem. De a legérdekesebb kérdés talán mégis az, hogyan lehet értelmezni magát a ritka, különös és önmagában többértelmű fenyegetést: „…az fiadat az janicsáraknak eladom…” – emelte ki előadásában Illik Péter.

Nem ártott komolyan venni

A törökök levelei általában az adott terület birtokosának, egy adott vár kapitányának, vicekapitányának, vagy valamely falu bírájának szóltak, a cél panasz vagy valamiféle alkudozás volt. A legritkább esetben címeztek levelet falusinak, ám ilyenkor a fenyegetésen volt a hangsúly. A levelek tartalmát és stílusát is a feladó és a címzett pozíciója, valamint hatalmi helyzete határozta meg.

Janicsár tisztek (wikipedia.hu)

Janicsár tisztek (wikipedia.hu)

A levelek címzettjeiről mindössze annyit lehet feltételezni, hogy egyszerű falusiak voltak és vélhetőleg valamely Batthyány-uradalom területén éltek. Tekintve, hogy Memhet Kanizsán szolgált, a vár „környékén” szedhette a rabokat is.

A török zászlótartó csak a XVII. század első felében lett a tiszti hierarchia tagja, ráadásul annak is alsó lápcsőjén állt, így igencsak pénzszűkében volt, finoman fogalmazva „vállalkozásra volt kényszerítve”. Nem véletlen tehát, hogy Memhet még az átlagos, falusiakat fenyegető levelekhez képest is igen agresszív és nyers stílusban fenyegette meg Ozvad Miklóst és Bükvicz Mihályt.

Kellett neki a pénz, méghozzá igen gyorsan, hiszen nem tudta kivárni a hátralévő 38 tallér megérkezését. Egy átlagos váltságdíj összege közember esetében egyébként 80-400 tallér között mozgott, Memhet eredeti követelését a történész 100 tallérra teszi.

A török levelét pedig igencsak ajánlatos volt komolyan venni, főleg a végvidéken: a fennmaradt kártételi listák egyike alapján 1630 és 1641 között a három Batthyány-uradalomból több mint 1300 embert öltek meg, illetve raboltak el. Országos szinten pedig – a rendelkezésre álló részleges adatok alapján – 1627–1642 között 4502 embert hurcoltak el, a rabok visszaváltására pedig 205 825 forintot kellett költeni. Egy ökör ára ebben az időben 15 forint körül volt a Batthyány-birtokokon, de ennyiért már gyengébb kvalitású lóhoz is hozzá lehetett jutni. Vagyis 205 ezer forint óriási összegnek számított (talán kijelenthetjük, hogy „mai áron számolva” milliárdokról beszélünk, főleg akkor, ha megismételjük: a adatok csak részlegesek – a szerk.).

A beszállító és az orgazda

Végezetül hogyan is értelmezhetjük Memhet fenyegetését, miszerint az „…az fiadat az janicsáraknak eladom…”? A mondatot nyelvtanilag nézve jelentheti azt, hogy a gyermeket kiküldték volna janicsárnak Isztambulba, de ez több okból is valószínűtlen. A Magyar Királyság nem volt devsirme, azaz gyermekadó terület: a törvény nem engedi meg, hogy Belgrádon túl a magyar és a horvát végeken fiúkat szedjenek. „Mert … ha áttér is, nem lesz muszlim. Amint alkalmat talál, megint elhagyja az igaz hitet és megszökik” – idézi Illik Péter a janicsárok törvényeit. Ráadásul a devsirme szedését előírt rend szerint, a kijelölt tisztek végezték.

Ezen túl a kor tendenciái is azt mutatják, hogy a 16. század második felétől a távolsági rabkereskedelem háttérbe szorult, helyette a váltságdíj reményében folytatott hadifogolyszerzés, vagyis a határ menti rabkereskedelem virágzott. Ez persze nem jelenti azt, hogy az elrabolt magyarok nem kerültek volna nagy számban Isztambulba, ám őket rabszolgaként, és nem a katonai utánpótlásban „értékesítették”.

Ebből következik a második lehetőség, amihez idézzük vissza az Ozvadnak írt levél egy részletét: „az ki hátra vagyon harmincnyolc tallér, ha az[t] meg [nem] hozod, míg az szekér itten leszen, bizany az fiadat az janicsáraknak eladom”. Ez egy szekérrakomány rabra utal, sőt feltételezi a rendszeres szállítást is. Bár kissé messzemenő következtetés, de valószínű, hogy a janicsárok maguk közvetlenül ugyan nem zsákmányolhattak rabokat, de benne voltak az a helyi rabkereskedelmi üzletben, voltak „beszállítóik”, így Memhet is – emeli ki a történész.

Hogy mi történt a zászlótartóval és a falusiakkal, az a rendelkezésre álló kevés adat alapján homályban maradt. Történetük elemei viszont mindennaposak voltak a XVI-XVII. századi magyar életviszonyok között: rabszedés, sarc, kezesség, fenyegetések.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik