Szigetvár 1566-os eleste után a dunántúl és az osztrák tartományok védelmének kulcsfontosságú eleme lett Kanizsa vára. Thury György kanizsai kapitány, a híres bajvívó gyakran vezetett rajtaütéseket a megerősített várból a dél-dunántúli török erősségek ellen egészen 1600-ig: ekkor ugyanis 45 napi ostrom után a török elfoglalta az egyik legfontosabb magyar végvárat.
A török további térhódításának megakadályozására szinte azonnal megkezdődött a „Kanizsa ellen vetett végvidék” megerősítése. Ennek élére került dunántúli főkapitányként az egyik leghatalmasabb magyar főúr, Batthyány I. Ádám 1633-ban. A nagy méltóságot és komoly hatalmat jelentő, mondhatni kulcsfontosságú tisztséget 1659-ben bekövetkezett haláláig viselte.
Ezen évek jó része „békeidő volt”, azaz komoly hadjáratot egyik fél sem kezdeményezett, de ettől függetlenül nagyon gyakran indítottak egymás ellen akár több ezer főt megmozgató portyákat, rajtaütéseket. Ezek célja elsősorban a zsákmányszerzés, az ellenség megfélemlítése volt, a területszerző komoly hadmozdulatokat azonban az érvényben lévő béke és a status quo fenntartása miatt szigorú felsőbb parancs tiltotta mindkét oldalon.
Családi örökség a háború
Batthyány I. Ádám (1610-1659) születésének 400. évfordulója alkalmából szervezett három napos konferenciát a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kara. Az fn.hu-n most két részben mazsolázgatunk az általunk érdekesnek vélt előadásokból: a komoly szakmai anyagokból a tudományosság igényével, de a tágabb réteg számára is izgalmas részleteket emeljük ki.
A Batthyány család nemzedékeken keresztül küzdött Magyar Királyságra törő oszmánok ellen: Ádám dédapja, I. Ferenc horvát bán Mohácsnál a királyi jobb szárnyat vezette, míg annak unokatestvére, János elesett a csatában. Batthyány II. Farkas Losonczi István temesi ispán szárnysegédeként Temesvár 1552. évi elestekor került török fogságba, Amhat pasa szörnyű kegyetlen módon – kezét-lábát levágva – végeztette ki.
Kanizsa vára (forrás: wikipedia.hu)
Ádámnak mind nagyapja, III. Boldizsár, mind édesapja, II. Ferenc kiváló katonaként részt vett a törökellenes harcokban, Ferenc végigküzdte a tizenöt éves háborút is. Mindketten viselték a dunántúli kerületi főkapitányi tisztet, Ferenc ott volt Esztergom ostrománál, ahol barátja, Balassi Bálint életét áldozta a kereszténységért – mondta előadásában Újváry Zuzsanna, a PPKE BTK egyetemi docense.
„Hazája szolgálatjára”
A XVI. században még természetes volt, hogy a főnemesség személyesen is részt vett a török elleni harcokban, a XVII. században azonban ez egyre ritkább volt. „Az fehérvári bég írt nekem egy levelet, panaszolkodván, hogy már úgy látja, hogy nemcsak az szegénylegények járnak ki csatára, de még az grófok is csatáznak” – írta Esterházy Miklós nádor 1633-ban Batthyány I. Ádámnak, aki 23 évesen ekkor már elkezdte haláláig tartó harcát a törökök ellen. A nádor meg is dicsérte ezért: „Örömest értem az Kegyelmed készségét és hazája szolgálatjára való indulatját. Alkalmatlannak ítélem másoknak ily közjóból való visszavonásokat” – folytatódik a levél.
Nevével és rangjával járó erkölcsi kötelességének tekintette az oszmánok elleni fellépést még akkor is, ha sokat panaszkodott a végvári katonaság mostoha körülményeire, a pénztelenség okozta tarthatatlan helyzetükre. Leveleiből kiderül, mennyire bánkódik, hogy a békére hivatkozva a király tiltja a csatázást, pedig az ő legkedvesebb mulatsága „lovai jó hátán” való forgolódás, s fiait is katonának neveli. „… az országot, kit magyarnak híttak és abban való jó katonákat, mindenkor szeretöm, mint írám feljebb. Azt bánom, hogy már mostan, mikor nincsen semmi tartalékom, akkor tiltják, [hogy] ott ne járjak” –írja.
Nem meglepő, hogy míg alattvalója, Besenyei István a király tiltó parancsát szem előtt tarván, rosszallta katonái kicsapását, addig Batthyány – aki, mind dunántúli főkapitányként, mind főúrként összehasonlítatlanul nagyobb úr volt a kapitánynál, és Bécsben is fölöttébb jó kapcsolatokkal rendelkezett – gyakran szegült az uralkodó parancsa ellen – emelte ki Újváry Zsuzsanna. Természetesen ezt nem tehette mindig, főként a frissen megkötött török-magyar béke után, így 1642-ben kénytelen volt tiszténél fogva szigorúan ellenőrizni a békesség megtartását.
Vérek hullása, testek szakadása
A „Kanizsa ellen vetett végvidéki” és egyúttal dunántúli főkapitányként Batthyány I. Ádám az ausztriai területeket és a Német Birodalmat védő végvidékért felelt, amely egyúttal az Oszmán Birodalom legnyugatibb és egyben legveszélyesebb, legaktívabb pufferzónája volt. Kinevezési okirata 2. pontjában eleve az áll, hogy „lakása, residentiája azokon a végeken legyen, a’ hol az szükség kívánja […] De mindazáltal az alatta való kapitányok, hadnagyok és azonkívül minden rendbeli vitézlő népek (kik erős hittel egyik vagy másik végházhoz esküldtenek, és mi tőlünk, mint híveink abban a’ helyben helyeztettenek), semminemő vérek hullását, testek szakadását nem szánván, utolsó óráig híven és minden tehetségek szerént való igyekezettel tartozzanak a’ helyet oltalmazni és a mi számunkra tartani”.
Batthyány I. Ádám
A végvidéki főkapitány tartozott a hadiszerszámokat, ágyúkat, muníciókat, valamint a várak falait, bástyáit rendben tartani, a romlottakat kijavíttatni, megépíttetni, gondoskodni arról, hogy a véghelyeken elegendő profunt, valamint a katonáknak fizetése legyen. A főkapitány az uralkodó tudta nélkül se kapitányt és semmiféle tisztet sem nem tehet le, sem nem emelhet föl. A generális sem nem alkudozhat a törökökkel, sem nem vívhat csatát, sőt még a bajvívást is megtiltották: …a’ mint szokás a’ törökök és magyarok között, senkinek bajra, kopjára törököt kihínnya semmiképpen ne engedjen, és ne is legyen szabad, az mint ez ennek előtte is meg volt tőlünk tiltva. … Az török császárral tött békesség és frigy ellen az főkapitány se maga személyében, se más alatta való és reá bízott vitézekkel semmit se cselekedjen”.
Máskülönben könnyen felborulhatott volna a törékeny béke. Volt azonban egy kiskapu, amit Batthyány ki is használt: ha a törökök mégis beütnének magyar területre, a főkapitány álljon ellen, de „okosan és módjával, a’ mennyire lehet”. Sőt, ebben az esetben az uralkodó igényt tartott a zsákmány zsírosabb részére, úgy mint a fogságba esett török főrangúakra, pasákra, bégekre, agákra.
Tehát Ádám gróf harci cselekményeit erősen akadályozta az uralkodó parancsa, mégis számtalan portyát vezetett a török ellen. Mivel a Batthyány család levéltára igen nagy károkat szenvedett el, összesen 21 hadjárata bizonyítható. A szűkös adatokból – csak néhány évből vannak adataink – az olvasható ki, hogy évente legkevesebb egy-két, de feltehetően ennél több, három-négy alkalommal csapott ki a törökre hol kisebb, 1500 fő körüli csapattal, de inkább nagyobb kontingenssel, akár 3000 fővel is.
Németek a végeken
A magyar köztudatban igencsak mostoha a végvidéken küzdő nyugati zsoldosok megítélése, ami nem is teljesen alaptalan: hamarabb letették a fegyvert a túlerő előtt, könnyebben lázadtak a mostoha körülmények miatt, hiszen a magyarokkal ellentétben őket nem tüzelte végsőkig való kitartásra a haza védelmének ügye. Méhes Péter történész ennek ellenpéldáját mutatta be az alsó-ausztriai Caspar Mistelpökh által vezetett 200 német lovas katona történetének rövid bemutatásával.
Batthyány I. Ádám és más végvári kapitányok kérésére az Udvari Haditanács 1641-ben rendelte el egyes várak német katonákkal való megerősítését. Erre a célra 800 tallérból 200 lovas kiállításáról döntenek. A kapitány, Caspar Mistelpökh személyes felügyelete mellett még ebben az évben megtörtént a toborzás, szeptembereben a 200 katona már csak arra várt, hogy kijelöljék állomáshelyét.
A csapatot ezután folyamatos mozgásban találjuk, de leggyakrabban a kanizsai végvidék két, talán legfontosabb végvárában Kiskomárban vagy Egerszegen szolgált. Fővezérük, Batthyány I. Ádám a német lovascsapatot gyakran irányította más, úgynevezett nagy szükségben és veszélyben szenvedő véghelyre segítséget nyújtani. A mindennapos csatározások és járványok ellenére a sereget igyekeztek folyamatosan 200 főben megtartani. Az egyik nagy fogyatkozás 1647 októberében történt, amikor pestis tizedelte meg az egységet.
Mindent összevetve a német lovasok 1655-ig 14 évig szolgáltak hűséggel Mistelpökh parancsnoksága alatt a magyar végeken: mindig ott tűntek fel, ahol éppen a legnagyobb szükség volt rájuk.
