A Rákosi-rendszer hivatalos történelemszemléletét rögzítő, 1951-es kiadású, A magyar nép története című kiadvány a következőképp írt a Tanácsköztársaság vezető szervéről: „1919. március 27-én alakult meg a Forradalmi Kormányzó Tanács. Tagjai között volt Rákosi Mátyás is, a magyar nép nagy fia, Lenin hűséges tanítványa, a Tanácsköztársaság egyik kimagasló katonai és politikai vezetője”.
A népbiztosok közül tehát csak az 1919-ben még inkább csak harmadik vonalbeli, 27 éves politikust említik név szerint a szerzők. Rákosi a tanácskormány legfiatalabb tagjaként előbb a kereskedelemügyi népbiztos helyettesi, majd a szociális ügyek egyik népbiztosa funkciókat viselte, illetve a Tanácsköztársaság utolsó két hetében a Vörös Őrség parancsnokának nevezték ki.
Kiírták őket a történelemből
A történeti feldolgozás Rákosin kívül mindössze három további politikust nevesített: Szamuely Tibort, Landler Jenőt és Stromfeld Aurélt. Előbbit annak kapcsán, hogy májusban a Tanácsköztársaság képviseletében Moszkvába utazott, ahonnan Lenin bátorító szavait hozta magával, utóbbiakat pedig mint a cseh és román betörés ellen a harcot felvállaló Vörös Hadsereg vezetőit említi. A Tanácsköztársaságról szóló 14 oldalon a szerző legtöbbször általános alanyt használt, vagy a Tanácsköztársaságot tette meg cselekvőnek.
a harag napja
A Politikatörténeti Alapítvány Anno Filmklubja történelmi sorozatának harmadik vetítésén Várkonyi Zoltán 1953-ban készült A harag napja című filmjét mutatta be. A Rákosi-korszak propagandaigényeit kiszolgáló, a Tanácsköztársaság idején játszódó film hátterének megvilágításában és értelmezésében Feitl István történész volt a közönség segítségére.
Várkonyi Zoltán és Sándor Károly filmje 1953-ban készült, ám a mű eredetileg színpadra íródott, amelyet 1952 májusában mutattak be. A harag napja volt az első nagyszabású propaganda-alkotás, amely a rendszer által dicsőséges előzményként számon tartott Tanácsköztársaságnak állított emléket. Ám a filmből ugyanúgy hiányoznak a kommunista párt vezető alakjai, mint a történelemkönyvek lapjairól.
A cselekmény 1919 májusában játszódik egy meg nem nevezett Salgótarjánhoz közeli kisvárosban, ahol a helyi reakció – természetesen elsősorban a volt államhatalom képviselői, városi elöljárók, a földbirtokos és az egyháziak – a munkáshatalom megdöntésére szervezkedik, ám az öntudatos öntödei munkások keresztülhúzzák a számításaikat, és a kommunisták visszaszerzik a város feletti irányítást.
Mindennek azért kellett így lennie, mert a film és a színdarab 1952–53-ban nem helyezhette a Tanácsköztársaság főszereplőit a középpontba: a magyar kommunista emigrációt – köztük a Tanácsköztársaság első emberét, Kun Bélát, illetve több népbiztosát, Pogány Józsefet, Vágó Bélát – ugyanis a harmincas évek sztálini perei lényegében lefejezték és megfelezték. Kun és számos társa Sztálin alatt ezért nem volt felvállalható, azaz Trockijhoz vagy Buharinhoz hasonlóan kiírták őket a történelemből.
A dús hajú Rákosi
Ezáltal válik a filmben is a Tanácsköztársaságot megjelenítő politikussá Rákosi Mátyás, egy olyan – valós eseményeken alapuló – jelenetben, amelynek közbeiktatására a pártvezetés az előzetes pártközpontbeli filmvetítés nyomán adott utasítást, és amely a színdarabban még nem is szerepelt. A magyar nép története így írt erről: „Ebben a zűrzavaros helyzetben vette át a Salgótarján védelmét a Forradalmi Kormányzótanács megbízásából Rákosi Mátyás.
A bányákban leállt a munka, mindössze néhányan maradtak lenn, hogy a bánya fenntartásához szükséges munkát folytassák. A többi bányászok fegyvert és úgy ahogy voltak, kormosan, piszkosan önkéntes zászlóaljba tömörültek és Rákosi Mátyás vezetésével rajvonalba fejlődtek Salgótarjántól északra… Egy teljes hétig védték Salgótarjánt, amíg a Vörös Hadsereg erősítő csapatai meg nem érkeztek.”
Rákosi Mátyás (MTI)
A filmben megjelenő dús hajú, jóvágású, fekete bőrkabátos fiatalember, aki határozott és energikus fellépésével megakadályozza, hogy a magyar csapatok feladják Salgótarjánt nem más, mint Rákosi Mátyás. Feitl István rámutatott, hogy a fenti leírás erősen eltúlozza ugyan Rákosi szerepét, de az valóban teljesített ilyen jellegű küldetést.
Komisszárként érkezett Nógrád megyébe a Czerny József különítményéből kapott szakasznyi fegyveressel, és ő kezdte meg a Salgótarján körüli csapatok szervezését, ám 3-4 nap múlva Hevesi Gyula vette át tőle ezt a feladatot.
Rákosi irányítása alatt néhány kisebb katonai akciót is végrehajtottak, de ebből leginkább az derült ki, hogy a cseh csapatok nem állnak készen egy a város elleni ostromra. Rákosi ugyanakkor bizonyára szívesen látta magát „hadvezéri” szerepben. Számos kommunista vezetővel szemben neki valóban volt bizonyos háborús tapasztalata, hiszen a keleti fronton hadapródőrmesterként szolgált, és esett hadifogságba. Visszaemlékezéseiben is hosszasan, részletekbe menően és láthatóan élvezettel taglalt katonai, stratégiai kérdéseket.
Erős nemzeti deficit
A filmben központi helyet kap a hazafiság problematikája. A Szabad Nép 1952-es színikritikája így mutatja be a megdöntött társadalmi rend képviselőit: „Máriáss, Varjagos és társaik, ezek a cseheket váró magyar úri álhazafiak – mint annyiszor a történelemben – a külföldi reakcióval paktálnak össze a magyar dolgozók elnyomására…”
Történelmünk máig sem nyugvópontra jutott vitája az, hogy az ellenforradalom által nemzet- és országvesztőként beállítottak szervezték meg a honvédelmet 1919 májusában, és állították meg rövid időre az antant csapatok betörését. Ráadásul a Vörös Hadseregben több olyan professzionális katona – Werth Henrik, Jányi Gusztáv, Szombathelyi Ferenc, Lakatos Géza, Sztójay Döme – is részt vett, akit később a II. világháborús magyar hadsereg vezetésében látunk viszont, egyszerűen azért, mert a szemükben az ország területének védelméről volt szó.
A film mindenesetre erőteljesen rájátszik arra a propaganda-lehetőségre, hogy a területvédő – egyben önvédelmi – harcot vállaló tanácsrendszer ellenfelei uralmuk visszaállításában a világháborús ellenfelekre és a területi követeléseiket mohón érvényesíteni akaró szomszédos országok csapataira számíthattak.
A Rákosi-rendszer a maga módján igyekezett felhasználni a nacionalizmust, részben azért, mert erős nemzeti deficittel küzdött. Egyrészt abból a nyilvánvaló okból kifolyólag, hogy a legfontosabb vezetők Moszkvából érkeztek, és a németek kiűzéséhez a magyar csapatok, partizánalakulatok – szemben Jugoszláviával – csekély mértékben tudtak csak hozzájárulni.
Maga Rákosi 1943-ban megkísérelte ugyan elérni Sztálinnál, hogy egy nagyobb létszámú katonai egység vegyen részt a harcokban – sikertelenül. Bár 1945 után Rákosi a magyar hadifoglyok hazatérését kieszközlő politikusként tűnhetett fel, az 1947-es párizsi békeszerződés újra csak kudarcot jelentett számára, hiszen az megismételte a trianoni döntést.
Sajátos nacionalizmus
Ugyancsak komoly terhet jelentett a moszkovita kommunisták nemzethez való viszonyában a vezetők számottevő hányadának – és személy szerint Rákosi Mátyásnak – zsidó származása. Ezt adott esetben a szovjet vezetők is felhasználhatták ellene, például a Rákosival szemben kifejezetten ellenséges Lavrentyij Berija azzal támadt Rákosira 1953-ban, mikor át kellett adnia a kormányfőséget Nagy Imrének, hogy azt hiszi, zsidó király lehet Magyarországon.
Lavrentyij Pavlovics Berija (wikipedia.hu)
Ráadásul a párton belül félreállított vezető politikusok – Rajk László, Kádár János, Nagy Imre – viszont pont hogy nem voltak zsidó származásúak. A Rákosi-rendszer nacionalizmusa természetesen elutasította a kisgazdapárti vagy az attól jobbra esők nemzetfelfogását, hazafiságát, ugyanakkor bizonyos mértékig kibékíthető volt a népi írók álláspontjával.
Révai József például azon munkálkodott, hogy Illyés Gyulát, Kodály Zoltánt (két-két Kossuth-díj) a rendszer megbecsült értelmiségijei táborában tartsa. A Rákosi-korszak kormányaiban miniszteri rangot viselt Darvas József, Erdei Ferenc, 1951-ben József Attila-díjjal tüntették ki Németh Lászlót, 1950-ben és 1952-ben Kossuth-díjat kapott Veres Péter, 1951-ben Szabó Pál.
Sajátos nacionalizmus érvényesült a hivatalos történelemszemléletben is, amely a kurucos függetlenségi motívumokat emelte ki, a történelem nagy alakjai I. István, Károly Róbert és Hunyadi Mátyás – három haladó reformokat végrehajtó uralkodó – mellett a német és Habsburg-ellenes mozgalmak vezetői, Bocskai István, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos lettek. Ennek megfelelően cserélték le a Habsburg uralkodók szobrait a Milleneumi emlékművön.
Beteges gyűlölet
A film – noha a rendező egy sodró lendületű cselekménysort komponált, miközben a német expresszionizmus és az orosz Pudovkin-iskola jegyei is felismerhetők a beállításokban – igazodik a korszakban elvárt sémákhoz. A szereplők viselkedését, jellemét elsősorban osztályhelyzetük határozza meg. A középpontban Sós Ferenc, a kormányzótanács vádbiztosa és féltestvére, Máriáss Károly, „királyi bíró” konfliktusa áll.
A testvéri szál azonban legfeljebb a szülők számára bír jelentőséggel, a két férfi a munkásosztály, illetve az úri középosztály képviselőjeként tekint a másikra, amely szerepből egy pillanatra sem esnek ki. A hatalom elvárásainak megfelelő az ellenségkép ábrázolása is – a szociáldemokrata alakja még a „földesúri-klerikális reakciónál” is ellenszenvesebb. A sunyi kárpitos, Viznitz Gyula színleg a tanácshatalom oldalára áll, de titokban lepaktál az összeesküvőkkel.
A Szabad Nép a színdarab kapcsán így írt e karakterről: „színpadjainkon még soha ilyen sokoldalúan és ilyen megvetésre méltóan nem mutatták be a szociáldemokrata árulók képmutató féreglelkületét… A csúszómászó kétszínűség keveredik benne a szemtelenséggel és a legundorítóbb gyávasággal. Szinte habzik a szája a munkások iránti gyűlölettől, miközben csak úgy fröcskölnek belőle a demagóg frázisok.”
Rákosira – de több vezető társára is – jellemző volt egy már-már beteges gyűlölet a szociáldemokratákkal szemben, amely abban is megnyilvánult, hogy a Tanácsköztársaság bukásáért is felelőssé tették az „áruló szociáldemokratákat”. A „jobboldali szociáldemokrata” eleve szitokszónak számított, de a film készítésének idején olyan első vonalbeli baloldali, a pártegyesítésben döntő szerepet játszó szociáldemokraták is börtönben ültek mint Szakasits Árpád és Marosán György.
A kifejezetten sematikus karakterek közé tartozik Magda, a Pestről hazaérkező öntudatos munkáslány, aki a döntő pillanatban értesíti a jelre váró öntödei munkásokat. Magda és Sós között természetesen a kapcsolat elvtársi, szerelmi szálról szó sincs. Az öntödei munkások csoportjából kiemelkedik az öreg Szedlacsek, aki hiába küzd izületi bántalmaival, harcosan kijelenti: „Forradalom van – nincs reuma!”. Fűnek-fának ismételgeti, hogy Marx megmondta, hogy „ha az elmélet behatol a tömegekbe…” – bár a folytatás sehogy sem jut az eszébe, hiányos marxista képzettsége ellenére szíve és „osztálytudata” a helyén van.
A harag napja egy olyan történelmi helyzetben született, amikor a hatalom az élet minden szféráját igyekezett ellenőrzése alá vonni, amelyben a nyilvánosság erősen kontrollált színterein elsősorban a hatalom önmegjelenítése folyt. A politika rendszerint nem csak a jelent akarja birtokolni, hanem a múlt értelmezésére is igényt tart. Nem kivétel ez alól Várkonyi Zoltán filmje sem.
Következő alkalommal az Anno Filmklub 2010. november 24-én szerdán jelentkezik, amelynek keretében Jean Renoir: A nagy ábránd című 1937-ben rendezett első világháborús alkotását tekinthetik meg az érdeklődők Zalán Vince filmesztéta társaságában. A filmklubon a részvétel ingyenes.
