Szerbet, magyart, németet, parasztot és főnemest lövetett és akasztatott egy sorba Ferenc József császár 1849. október 6-án. Bosszúnak szánta, de a szabadság, a testvériség és a hazaszeretet bálványait alkotta meg. Ők tizenhárman vezették azt a soknemzetiségű magyar honvédséget, amelynek eszmeiségét Nemeskürty István így fogalmazta meg: „úgy volt a szó szoros értelmében internacionalista, hogy egyszersmind a legőszintébb magyar hazaszeretet vezérelte a katonákat”.
Az ünnepen szokásos szóvirágok és méltatás helyett átadjuk a szót a tényeknek és a vértanúknak. Tizennégy embernek, akik tiszteletére sörrel máig nem koccintunk, de neveiket csak kevesen tudják hiba nélkül felsorolni.
Az aradi vértanú Vécsey Károly a hadbíróság előtt beismerte, „sajnos, a magyar nyelvet nem bírtam tökéletesen”, de ugyanígy volt ezzel Damjanich János, Aulich Lajos, Pöltenbergi Pölt Ernő és Leiningen-Westerburg Károly is. Az a Leiningen, aki az orosz tisztek minden unszolása ellenére nem volt hajlandó a szökésre, hanem kijelölte sírját, és várta az ítéletet. A tábornokok hitték, hogy halálukkal századokra ébren tarthatják a szabadság eszméjét – írja Nemeskürty.
Cikkünkhöz J. Újváry Zsuzsanna történésszel, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docensévelfolytatott korábbi beszélgetésünket és Nemeskürty István: 1848-49 „Kik érted haltak szent világszabadság” című könyvét használtuk fel.
Kegy volt a golyó
Október 6-án Pesten agyonlőtték Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány fejét – sebet vágott a nyakán, hogy elkerülje a megalázó kötelet. Szürkületkor Aradon a kivégzőosztag elé vezették Kiss Ernőt, Schweidel Józsefet, Dessewffy Arisztidet és Lázár Vilmost. Kissnek és Schweidelnek azért járt akasztás helyett a megtisztelőbb golyó, mert nem voltak harcoló csapatok parancsnokai, Dessewffy és Lázár pedig azért részesült e „kegyben”, mert az osztrákok, és nem az oroszok előtt tették le a fegyvert.
Lázár Vilmos korábban rangjáról lemondva, birtokosként élt, majd önként lépett a magyar honvédségbe főhadnagyként. 1849. augusztus 19-én 300 főre fogyott seregével Erdélyből kitörve volt kénytelen megadni magát. Dessewffy Arisztid kapitányként 1839-ben nyugdíjaztatta magát, majd önkéntesként állt a honvédek sorába. Barátja, Liechtenstein herceg kérésére – ügyének enyhébb elbírálása végett – a császári csapatok előtt kapitulált.
Az aradi vértanúk Barabás Miklós litográfiáján (forrás: wikipedia.hu)
Kiss Ernő 1848-ban Nagykikindán a 2. Hannover huszárezred parancsnoka volt. Eszményképe a haza szolgálata, végig híve maradt az ausztriai háznak. Schweidel József 1848 augusztusában vezette haza a Sándor huszárezredet, a bukásig kitartott a magyar kormány mellett, támogatta a Függetlenségi Nyilatkozatot is. A Hadbíróság kegyelemre ajánlotta, de Haynau nem kegyelmezett.
A sortűz előtt Kiss Ernő felkiáltott: „Szegény hazám, Isten büntesse meg hóhérainkat!”. Nem érte halálos lövés, ő maga vezényelt újabb sortüzet – egy tiszt odalépett hozzá és fejbe lőtte. Amikor eldördültek a fegyverek, Leiningen – az akasztásra váró tábornokok maradék, percnyi idejében – a következőket írta le: „Éppen most szenvedtek ki négyen közülünk, még visszhangzanak a lövések szívemben.”
Ezután vezették bitófa alá a fehér ingbe és feketébe öltözött kilenc tábornokot – Leiningen megvesztegette az őrt, így honvédtábornoki egyenruhában lépett az akasztófa alá. Egy katona, de legfőképpen egy magas rangú tiszt vagy tábornok számára ez a legmegalázóbb halálnem – ilyen kivégzési mód addig csupán elvetemült gonosztevőknek és hazaárulóknak járt.
Az osztrák, a magyar és a horvát
Pöltenberg Ernőt 1848-ban katonaként helyezték Magyarországra, de felesküdött a magyar kormányra. A szolnoki és a hatvani diadal nagyrészt az ő nevéhez kapcsolódik, többszörös túlerővel szemben, az ellenségnek nagy károkat okozva tudta csapatai harcképességét megőrizni és rendben visszavonulni. Ő volt a legbuzgóbb szószólója annak, hogy az oroszok előtt tegyék le a fegyvert, s ő ment az orosz táborba tárgyalni.
Török Ignác 1848-ban katonaként szolgált Komáromban, itt tűnt fel, elsősorban mérnöki szaktudásával. Mérnökkari ezredes lett, tanítványa volt Klapka és Görgey is. Nyugodtan várta az akasztást. Láhner György 1848 szeptemberében a Délvidéken szolgált. Letette a magyar kormányra az esküt, 1849 februárjában már tábornokként működött, ő állította fel a nagyváradi fegyvergyárat.
Knézić Károly apja horvát származású osztrák határőrtiszt, anyja Omér pasa lánya volt. Katonának nevelték, a rend és a pontosság híve volt. Az önkényuralom ellen harcolt. A legnagyobb sikerének a komáromi sáncok elfoglalását tartották, Világosnál tette le a fegyvert. Nagysándor József 1848-ban nyugalmazott katonaként élt, a nemzetőrségbe lépett. A délvidéki harcokban kimagasló katonaként küzdött, részt vett a pancsovai hadműveletekben.
A tápióbicskei ütközet. Than Mór festménye forrás: wikipedia.hu)
Magyar vagyok, hazámmal tartok
Gróf Leiningen-Westerburg Károly a Hesseni Nagyhercegségben született, családjának számos tagja volt katona, így ő is az osztrák hadseregbe lépett. Felesége révén lett magyar nagybirtokos, októberben önként jelentkezett a szerbek ellen katonai szolgálatra, a tavaszi hadjárat kiemelkedő ezredese volt. Aulich Lajos már alezredes volt, amikor az Áprilisi Törvények után felesküdött a magyar alkotmányra, amihez halálig hű maradt. 1849. július 14-én a hadügyi tárca élére nevezték ki.
Damjanich János szerb származású osztrák katona volt, már korán kitűnt szabadelvű gondolkodásával. A szabadságharc egyik legkiemelkedőbb egyénisége; lángoló hazaszeretetével, hősiességével magasodott ki a nagyok közül is. Katonái rajongtak érte, csatában mindig az első volt.
Gróf Vécsey Károly édesapja lovassági tábornok, a magyar nemesi testőrség parancsnoka volt. Így fia is katona lett, de míg apja és testvérei a császár szolgálatában maradtak, Vécsey Károly a magyar alkotmányra, a magyar kormányra esküdött föl, s már korán részt vett a szerbek elleni küzdelemben. 1848 decemberében tábornoki kinevezést kapott. „Szegre akasztom osztrák kardomat, magyar vagyok, hazámmal tartok…” – jelentette ki.
Éljen a haza!
Elsőnek Pöltenbergi Pölt Ernő került sorra, kezet fogott és megcsókolta társait: „Szép deputáció megy Istenhez a magyarok ügyében reprezentálni!” – mondta a magyarul „nehezen beszélő” osztrák katona. Lahner György volt a második, születésnapján akasztották nyakába a kötelet.
Szkicsák-Klinovszky István: A világosi fegyverletétel (forrás: wikipedia.hu)
Knézics Károly, majd Nagy-Sándor József következett. „Éljen a haza!”- kiáltotta kötéllel a nyakában Nagy-Sándor. Leiningen-Westerburg Károly rövid beszédben tiltakozott némely német lapokban ellene felhozott vádakkal szemben, majd az akasztófa alá lépett. „Isten veletek bajtársak! Nemsokára más, igazabb bíró előtt fogunk állani!” – voltak utolsó szavai.
Aulich Lajos utolsó mondatai: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam, és halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megértik ezt a szolgálatot.” Utolsó előttiként Damjanich János lépett a bitó alá. A szerb származású tábornok utolsó szavai legendává váltak: „Azt gondoltam én leszek az utolsó, mert a csatában mindig az első voltam. Szegény Emíliám! Éljen a haza!”
Vécsey Károlynak, a dúsgazdag magyar főnemesnek – akit császárhű családja kitagadott – büntetésből kellett végignéznie társai kivégzését. Vécsey odalépett a bárdolatlan modorú, szerb Damjanich holttestéhez, és megcsókolta a kezét: „egy magyar főnemes szövetkezett a halálban egy félparaszt szerb katonával” – emeli ki a jelenet drámaiságát Nemeskürty.
A holttesteket elrettentésül – felsőbb utasításra – az akasztófán hagyták, és közszemlére tették. Arad és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult a holttestek előtt, a város összes templomában kongtak a harangok. A császári katonaság hiába jött rá, hogy hibát követett el, a gyászoló tömeget sötétedés után sem tudták eltávolítani a kivégzés helyszínéről.
Megállták a küzdelmet
„Ön bizonyára ismeri hazám szomorú történetét. […] A nemzet jobb és, merem mondani, egyszersmind nagyobb része nem kereste ezt a küzdelmet könnyelműen, de igenis […] becsületesen, állhatatosan és győzelmesen megállta.
Ekkor Európa politikája azt kívánta, hogy őfölsége Oroszország császára Ausztriával szövetkezzen, hogy bennünket legyőzzön, s a további küzdelmet Magyarország alkotmánya mellett lehetetlenné tegye. Megtörtént!” – írta a magyar seregek főparancsnoka, Görgey Artúr Fjodor Vasziljevics Rüdiger orosz császári lovassági tábornoknak 1849. augusztus 11-én, két nappal a világosi fegyverletétel előtt.
