A Sziget utolsó napja igazán erős programmal várt bennünket, így szép sorjában végig is ugráltuk a kedvenceink műsorán. Habár én a Brains koncertjét vártam a legjobban, a többség a legendás Muse-ra volt igazán kíváncsi.
Reklámnosztalgia Winchesterrel
Igazi zenei csemegének tűnt, legalábbis számomra, a Jamie Winchester MR2 Színpadi fellépése is. Első vele kapcsolatos zenei élményemet ugyanis, a tévéből, a Pannon-reklámból szereztem. A koncerten viszont valahogy nem hallottam olyan tisztán azt a bizonyos hangot, ami a tévében annyira megfogott. De ezért inkább az erős, határozott basszust hibáztatnám, ami úgy elnyomta, hogy Jamie csak akkor érvényesült igazán, amikor még magasabban énekelt.
Képgaléria (Fotó: Tiszai András)
Ettől eltekintve a közönség – bár talán a korai időpont miatt mégsem voltak túl sokan kíváncsiak rá – szemmel láthatóan jól érezte magát, és nem elemezgette ennyire a hangszerelést. A koncerten sok dalt hallhattunk az új lemezről is, amelynek az érdekessége, hogy az ír származású énekes-gitáros most először az összes dalt maga írta. Ezt értékeltük, de mi mégis inkább valami tombolós koncertre vágytunk volna, és hát ez nem ilyen volt. Mindent összevetve legalább leszámoltam a reklámnosztalgiával és a domboldalon ülve kellemesen elsörözgettünk.
Becsődölt a hangosítás
Úgy gondoltuk, a tombolásra sem kell sokat várni, Jamie után jött a Brains, és mi már az első sorban ugráltunk. Pontosabban csak ugráltunk volna, mivel a koncert nyögvenyelősen indult. Az első szám a We Play lett volna, de ahogy belekezdtek, a hangosítás elszállt. A kényszerszünetet a közönség a „vissza, vissza” kiabálással kontrázta, ami pár perc múlva meg is hozta az eredményét. Mi eközben átkereszteltük a számot We Playről Replayre és ugráltunk tovább. Körülbelül újabb egy percig, amikor újra elszállt minden. Hosszú percekig megint kínos csend volt, csak a közönség türelmetlenkedett. Már kezdtünk aggódni, hogy ez az új műsor, de azért csak megoldották, és végre tényleg belekezdtek a Winingbe. Fél órával később még mindig próbáltuk tartani a drum and bass és a breakbeat ritmusát, de energiánk fogyóban volt. És ekkor jött a jump, jump felszólítás, aminek akaratlanul is engedelmeskedtünk, együtt hullámozva a tömeggel.
Közben egy felfújható medence is előkerült, amit ha nem adtunk tovább, egészen beterített bennünket, muszáj volt beszállnunk a játékba. A közönségen ekkora már amolyan szigetes őrület tört ki. Egy lány például szívhez szólóan kérlelte a biztonságiakat, hogy ugyan adják már ki a cipőjét, mert beejtette a színpad elé. Aztán nekünk elárulta: „na jó, bedobtam”. A fiúk alighanem jobban örültek volna egy csinos melltartónak vagy tangának, de sajna, most csak egy sáros cipő jutott nekik.
A zenekar tagjaival a koncert után sikerült beszélgetnem, többek között az ősszel megjelenő új lemezükről, amelyből már a koncerten is kaptunk egy kis ízelítőt. „Természetesen mi is próbálunk zeneileg haladni a korral, és sokkal dallamosabbak is lesznek az új számok„ – jelezte az új irányt Mc Colombo, az énekes. Azt most sem tervezik, hogy magyarul énekeljenek, mivel szerinte magyarul még nem sikerült igazán jó dalszövegeket írnia, de a hazai vendégelőadóktól számíthatunk rá. A pletykákkal kapcsolatban – miszerint a tavaszi szünetük alatt a feloszlást tervezték -, megnyugtattak, hogy alaptalanok voltak, hiszen csak egy kényszerszünetről volt szó. „Kicsit át kellett szerveznünk a zenekar technikai hátterét, például új dobos és billentyűs is csatlakozott hozzánk, akikkel sokat próbáltunk. A koncert után már nem titok, hogy a Rewind-ból MC Zeek, is közreműködik a lemezen.”
Félig borzongatott csak a Muse
Aztán a Nagy Színpad felé vettük az irányt, hiszen jött a világ egyik legsikeresebb zenekara, a kihagyhatatlan Muse, „akik nélkül nem értelmezhető a brit kortárs zene”(Uncut). Mire odaértünk a tömeg áthatolhatatlannak tűnt, így csak a színpad széléig sikerült beverekednünk magunkat, ahol a bent tombolókkal ellentétben, kissé zombisodtak az emberek. Pedig lehetett volna mit érezniük, hiszen a Muse most is mindent beleadott. Ha a szenvedélyes szövegeik nem is hatnak meg mindenkit, de az ütős gitárba és Matt Bellamy dögös hangjába még a rock zenére immunisak is kellemesen beleborzonghattak.
A koncertélményt azonban némiképp gyengítette, hogy egy ilyen kemény vonalhoz képest elég halk volt a végeredmény. Tudjuk, hogy a fesztivál szervezői nem szólnak bele a hangosításba, azt a zenekar technikusai lövik be. De egyszerűen az a fenti borzongás egyszerűen csak félig jön így át, nem úgy, amikor a lemezen feltekerjük a hangerőt, és a szőr is feláll a hátunkon a hosszú kitartott hangokon az Uprisingnál. Itt azonban az élő zene élménye, és a lézershow maradt.
Bár hallgattuk volna a Muse-t, mégis hamarabb eljöttünk, mert szerettünk volna tovább pörögni, ha már ebbe így belejöttünk. Átugrottunk a Világzenei Nagyszínpadra, ahol már javában ment a Disco Partizani a Shantel & Bucovina Club Orkestar előadásában.
Bár lekéstük a szám felét, de nem maradtunk le semmiről, alighanem az együttes is szeretheti ezt a számot, mert még vagy háromszor elénekelte. A zenekar jól megmozgatta a közönséget a rájuk jellemző kelet-európai, balkán és arab hangzások kavalkádjával.
A koncert után teljesen kimerültünk és utolsó nap ide vagy oda, de a hazakúszást választottuk. Illetve inkább a hazaúszást, mert éjfél után a két nappal korábbi viharral szinte megegyező időben, és erővel csapott le a vihar a Szigetre sártengerré és pocsolyaországgá változtatva azt. A legtöbben menekülőre fogták. Így a mi lelkiismeretünk is némiképp megnyugodott a korai távozás miatt.
