Ha valaki nem tájékozódott volna előre a Sziget programfüzetében, annak is gyorsan leeshetett, hogy a péntek a zúzás jegyében fog telni. Az egy négyzetméterre eső Iron Maiden és Tankcsapda pólósok száma soha nem látott méreteket öltött. Ennek megfelelően az estére történő alapozást is illő volt a Headbanger sátorban indítani, ahol épp a Zorall adta tesztoszterontól túlfűtött koncertjét lángoló karikákkal akrobatázó táncos lányokkal. A feldolgozásokban jeleskedő rock & roll banda a mai eseményt egy lemezbemutatóval kötötte egybe. Délutáni programnak pont ideális, és úgysem volt még szerencsém olyan számokhoz, ahol az Omega Álom arcú lánya a Nirvana Smells like Teen Spiritjével, valamint Billy Idol White Weddingje az Első Emelet Csakazértis szerelem című örökbecsűjével van házasítva.
Egy sörrel a gyomromban, valamint jelentős halláskárosodással a fülemben robogok át az MR2 színpadához megtalálni a lelki békémet, ám ott is a gitároké volt a főszerep, ahol a Fish! próbálta kenyérre kenni a közönséget ugyancsak táncos lányokkal felvértezve. Bár igazából a Kistehénre jöttem, de el tudtam volna még őket hallgatni, főleg, hogy a Kistehén végül jelentős csúszással lépett a színpadra, így csak hangszereik behangolásának tudtam fültanúja lenni.
Képgaléria (Fotó: Tiszai András)
Flitterben pózolt a Tankcsapda
Lukácsék csípőből hozták azt, amihez igazán értenek: a punk & rollhoz. Valami mégis hiányzott. Vagy az én black metalon szocializálódott lelkemnek volt kevés, vagy egyszerűen a nagyszínpad aurája nem volt megfelelő, de a felénél kezdett unalomba fulladni a szerelmi bánat-buli-pia szentháromságára alapozott műsor. Pedig kitettek magukért, Lukács folyamatosan kontaktolt a közönséggel, és többször váltogatták a gitárjukat (volt köztük egy csilivili citromsárga is), mint más negyven fokban az alsógatyáját. Ám a Be vagyok rúgva alatt erősen megfogalmazódott bennem az igény, hogy továbbálljak, de azóta is frusztrál az a számomra megmagyarázhatatlan problémakör, hogy Lukács hogy csinálja, hogy soha nem lóg a szemébe a haja. Ezt meg kell fejtsem.
Alig háromnegyed órás szünet után következett a főattrakció. A Vas Szűz Rend felesketett lovagjai egy tengert képezve borították el a nagyszínpad előtti területet. Bár a garantált heringhangulat miatt el akartam kerülni ezt a gócpontot, de, hát úgy csaknem halhat meg az ember, hogy legalább egyszer ne lássa élőben az Iron Maident. Ez össze is jött cirka két és fél szám erejéig, ahonnan is elővigyázatossági okokból tovább álltam Karányira. (Az Iron Maidenről szóló írásunkat itt olvashatja.)
Bár egy ideje már igyekszem nem élni a tömény szesz nyújtotta gyönyörökkel, érdemes megjegyezni, hogy a Fény ismét töretlen népszerűségnek örvend a Szigeten, legalábbis a bódék előtt kígyózó sorok erre engednek következtetni. A vodka-szóda-szörp-kombóval még tavaly volt alkalmam közelebbi kapcsolatot létesíteni, bár egy barátom szerint annak idején szörp helyett abszinttal készült a mix. Mindenesetre ez utóbbi elegy otthoni elkészítése csak toxikológus felügyelete mellett ajánlott.
Ami az izomláz előtt van
Karányi Dani munkásságát csak rendkívül felszínesen ismertem, és amit hallottam tőle, nem igazán taglózott le. A pénteki fellépése során viszont úgy kiéheztette a már jó ideje várakozó közönséget, hogy engem megvett kilóra. A rádióbarát darabok helyett másfél órás tradicionális diszkót kaptunk annak minden következményével, úgymint a másnap a masszív izomláz. Karányi Mester, az itt uralkodó DJ-mentalitásnak megfelelően nem beszél, nem jópofizik feleslegesen, viszont nagyon aranyosan mosolyog.
Az őt felváltó Tsubi semmi extrát nem nyújt, de ezek után részemről akár Balázs Pali is felléphetett volna, ugyanúgy előadtam volna a „szélben ringatózó madárijesztő” illetve az „epilepsziás dromedár” című tánckölteményemet.
Begombázott a partisátor
Hajnali egyig kellett várni, hogy végre színpadra lépjen a cikkíró által egyik legjobban várt fellépő, az Infected Mushroom. A duó stílusát önhatalmúlag a progresszív goa kategóriába sorolom, bár legutóbbi nagylemezük igencsak gumipopra sikeredett, de az olyan mesterművek, mint a Converting Vegeterians valamint a B.P. Empire lemezek miatt ezt a malőrt is megbocsátottam nekik.
Élőben viszont valami teljesen mást kaptunk. Általuk lett számomra világos az eddig értelmezhetetlen textúrás goa-metál fogalom. Duvdevani rocksztárokat megszégyenítő stílusban énekel, míg Erez Aizen úgy cincálja a gitárját a dübörgő négynegyedekre, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Nem rossz, de hiányzik az egészből a pszichedélia, ami az egész lelkét adná. Ebből kifolyólag nem is várom meg a végét, hanem megpróbálom abszolválni az est legnehezebb feladatát: kijutni a sátorból. Nemcsak odabent volt totális teltház, de még a sátor előtt is tömeg csoportosult, így egyelőre jobb is nem belegondolni, mi lesz vasárnap a Die Antwoord előtt.
