Délután háromkor még elég másnaposan éledezett a Sziget, így a fehérorosz Lyapis Trubetskoy ska-punk forradalmi koncertjére rajtam kívül csak egy maroknyi ember volt kíváncsi. Nem kizárt, hogy őket is a zenekar hozta magával, mivel hatalmas zászlókkal a kezükben feltűnően lelkesen ugráltak. Nekem inkább déja vu-érzésem volt, hogy már megint skabulin vagyok, és már megint nem értek semmit, habár a spanyol Ska-P szövegeiből legalább valami átjött. Egyelőre egyedül sörözgetve próbáltam a fehérorosz együttes intenzíven előadott üzenetét megfejteni, mivel még a barátaim sem ébredtek fel.
Juci-show mentő nélkül
A Szigeten persze nem üldögélhet magányosan az ember, az újdonsült ismerősök sorra kínálgattak sörükből, cigijükből és egyéb, kevésbé legális dolgaikból. Mire a barátaim megérkeztek, már kellőképpen átéltem a Sziget baráti hangulatát. Aztán jött a dilemma, hogy merre tovább. Hárman három különböző zenei ízléssel, három különböző irányba indultunk volna, ezért inkább mindenhova benéztünk, kezdve az MR2 színpadán Nemjucival.
Bár mi még mindig csak a bemelegítésnél tartottunk, Német Juci már fel-alá futkosott a színpadon és onnan dicsérgette a közönséget, hogy milyen szép tőlünk, hogy ilyen korán kijöttünk, mert ő bizony nem jött volna. Megnyugtatásul hozzátette, hogy csak viccelt. Amúgy is vicces kedvében lehetett, mert először mentőt akart hívatni magához arra az esetre, ha elájulna a koncert végére. Majd színpadiasan tényleg levetette magát a földre, de mielőtt a telefonokért nyúlhattunk volna, felkelt és pörgött tovább. Zeneileg ugyan kellemesen fülbemászó slágereket játszottak, de Juci show-műsora sokkal izgalmasabbnak bizonyult és egyre több embert vonzott a színpad elé.
Képgaléria (Fotó: Tiszai András)
Mi viszont a Nagy Színpadhoz indultunk, nehogy lekéssük a Gentleman and the Evolution-t. Még éppen befértünk a színpad elé, ahova megérte bepréselődni, mert a német reggae énekes a színpad előtt a pacsizgatott a közönséggel. Sőt volt, hogy a kordonra ráülve énekelt, ami a végletekig meghatotta a reggae szeretetre kiéhezett rajongók szívét. A biztonságiak arcán persze nem a meghatottság, hanem inkább a rémület ült ki, mimikájukat fordítva valószínűleg nem bánták volna, ha az énekes már visszamenne a színpadra. Az Intoxicaiton-ra már újra fent is volt, így mi kellően átérezhettük a szám melankóliáját.
Nem tangózhattunk Gotan Projctre
Mi a még a koncert vége előtt leléptünk, hogy a Gotan Project előtt még egy óriáspalacsintára is maradjon időnk. Fél órás sorban állás után, 980 forintért végre rávethettük magunkat a közelről már nem is annyira óriáspalacsintára. Bár lehet, hogy csak mi voltunk éhesek, mindenesetre három – mások és egymás által vékonynak mondott – jó étvágyú lány ennyitől nem lakik jól. Úgyhogy pótlásként vettünk hozzá még egy kis Churrost is, de már nem is számoltuk, hogy mennyit költünk. Inkább sietve tovább indultunk a Party Arénába, hogy letangózzuk a kalóriákat a Gotan Project zenéjére.
Bár időben érkeztünk, legnagyobb bánatunkra nem jutottunk be, mivel a tömeg kint nagyobb volt mint bent, és már senkit nem engedtek be. Amúgy sem értettük, miért éppen a Parti Arénába tették a Gotan Projectet, hiszen inkább a Világzenei Színpadra illett volna, de a hoppon maradt rajongókat látva, végképp szervezetlennek tűnt a dolog. Gondoltuk, mi majd cselesen a hátsó bejáraton a sajtós karszalag előnyeit kihasználva bejutunk, de ott is nagyot koppantunk. Ott csak a Party Aréna VIP-kártyájával lehet bemenni, az pedig nem holmi sima VIP, hanem VIP-kártyák VIP-je, amihez állítólag úgy lehet hozzájutni, hogy ha nagyon fontos embereket ismerünk. Mi sajnos ilyennel nem rendelkeztünk, úgyhogy csalódottan visszaindultunk a Nagy Színpadhoz, ahol már Mika nagyban nyomta a magas céket. Na, ő az az énekes, akit mindenki ismer, csak éppen nem tud róla. Legalábbis mi meglepődve jöttünk rá, hogy három számát is ismerjük, köztük a Lollipopot is. Ezzel együtt mi most sem szerettük meg annyira, de a hatalmas tömegnek láthatóan bejött a napraforgók és egy nagy kereszt közt énekelő, kissé bizarr popsztár.
Továbbálltunk a Világzenei Nagyszínpad Oi Va Voi koncertjére. Bár nagy volt a dilemma, hogy ne maradjunk inkább sírni egy kicsit a Thirty Seconds to Mars koncertjén is, de már valami komolyabbra vágytunk. Itt azért végre igazi zenei élményben volt részünk, bár kissé elalvósan lassú számokkal indult a koncert. Igaz, a többiek bizonygatták, hogy van pörgős számuk is, én csak akkor hittem el, mikor a vége felé tényleg meg is hallottam azokat. Olyan húzósra sikerültek, hogy a koncert vége után már mindenki egy kis zuhanyra vágyott.
Ezt aztán fél egy körül, hatalmas vihar formájában meg is kaptuk. Akkora villámok csattogtak az égből, hogy attól tartottunk, az égiek sújtanak le ránk az özönvízzel, hogy „most már aztán elég a tivornyázásból, menjetek haza”. Aki a vihar legkeményebb idejében nem ment menedék alá, az minden bizonnyal csak búvárkészülékkel lélegezhetett, mert fentről gyakorlatilag nem is esett, hanem folyt a víz. A vihar után vizesen és sárosan el is indultunk hazafelé. Körülbelül egy fél-szigetnyi tömeg csatlakozott hozzánk, akikkel a HÉV-megállóban amolyan Mortal Combat-stílusban próbáltuk magunkat felverekedni a vonatra.
