Egy igazi tortúra volt a Gotan Project koncertre bejutni. Úgy tűnik a szervezők mindent megtettek azért, hogy nehogy jól érezzük magunkat. Eleve nem a Party Arénába való volt egy ilyen koncert, hanem minimum a világzenei színpadra.
Az egész ott kezdődött, hogy ha az ember tíz perccel a koncert előtt megérkezett a helyszínre az óriási sátor előtt, csak az annál is gigantikus sorba állhatott be. Már pedig ha a HÉV-nél, a jegypénztáraknál, és a beléptető kapunál már sorban állt, akkor igazán megrühelte ezt a tevékenységet. Aztán ha fél nyolc után (amikor is eredetileg a koncertnek kellett volna kezdődnie) megnyitják a sátor bejáratát, akkor indul az igazi közelharc. A bejárat ugyanis egy olyan karám, ahol a négy résen keresztül egy-egy ember tud csak átmenni, így az előtte feltorlódott tölcsérben igen csak összepréselve érezhetjük magunkat.
Fotó: gotanproject.com
Ha azonban bejutunk a tágas tér hamarosan beszűkül, a színpad előtt azon a részen, ahol még látni is lehet ismét présbe kerülünk, és gőzfürdővé válik a koncert. A rövid ujjú ingemet, mintha vízbe mártottam volna. Szerencse, hogy hoztunk magunkkal folyadékot, mert nem sok esélyünk lehetett volna a büfébe elmenni.
Mindezekért végül egyetlen dolog kárpótolt, a Gotan Project. Amint elkezdték a koncertet, elfelejtette az ember, hogy félmeztelen izzadó részeg franciákkal van összepréselve. Helyette az együttes a harmincas évek elegáns csíkos öltönyös, füstös, sejtelmes világába csöppent, amelynek hivatalos háttérzenéje a tangó.
Minden kedvencem megszólalt. És nem volt olyan szám, amit a lemezekről időnként unok. La Revancha Del Tango, Una Música Brutal, Diferente mind abba az állapotba hoz, amitől olyan végzetesnek érezzük a lét elviselhetetlen könnyűségét. Aztán jön a Mi Confesion, amelynek rappes betétje kizökkent a harmincas évekből, és észrevesszük, hogy az énekesnő is időközben átöltözött nadrágkosztümje helyett egyenes vonalú estélyit vett. Ebben is magával ragadó, de nem ettől lesz igazán gyönyörű, hanem attól, ahogyan éneklés közben átlényegül, és eggyé válik azzal amit énekel. Ahogyan a harmonikás is, aki együtt hullámzik a zenéjével és a harmonikájával. Mindezekkel a hullámokat pedig összehangolódunk, mintha mi a zene és a zenészek egy frekvencián működnénk. Ehhez minden bizonnyal az is kellett, hogy a hangosítás szinte tökéletes legyen. Nem is tudom, hogy hallottam-e olyan koncertet, amely legalább olyan jól szólt, mint a CD, ha nem jobban.
És a végén a kedvencem is érkezik a Santa Maria (Del Buen Ayre), amelyben olyan hangsúlyosan mondja a férfi hang, hogy Buenos Aires, majd három ütemmel később, hogy Argentina. Itt azonban ez egész máshogy szólal meg, elveszti ezt a latinos karakánságát, de attól még mindig a koncert legjobbja marad.
Szinte fáj, ahogy ezután befejezik, nincs lehetőség a visszatapsolásra, elmennek, és benyomják a gumizenét. Mi pedig ott állunk csurom vizesen, és próbálunk az óriási ventillátorok előtt magunkhoz térni, megemészteni az élményt összemosolyogni, hogy mennyire jó volt, de nincs lehetőség ezt átélni, a biztonsági őrök, már zavarnak kifelé, nem lehet ellenvetés. Ha van mód a Party Arénát örökké elkerülöm. Most nem volt mód, és végül annak ellenére jól éreztem magam, hogy mindent elkövettek ez ellen.
