Nyilván nem lehet a Sziget-fesztivál nulladik napjára még egy olyan produkciót szervezni, ami kizárólag a magyarok számára érdekes, hiszen a hetijegyes külföldiek már elözönlötték a Dunával körbeölelt helyszínt. A Nagyszínpad ennek megfelelően keddtől nemzetközivé válik, akárcsak az Internacionáléban a világ. A reggae-ünnepen olyan legendák lépnek fel, mint a Bob Marley zenekaraként a hatvanas években világhírre szert tett Wailers, és a nyolcvanas években berobbant UB40. A skatörténet (vagy tágabban: a rocktörténet) iránt érdeklődőknek biztos érdekes mindez, de nem lennék meglepve, ha nem e színpadot célozná meg több tízezer magyar rajongó.
A jazzisták a BJC-Amfiteátrum színpad körül bólogathatnak a furfangos ütemekre. A műfaj honi krémje olyan világsztár vendégeket fogad, mint Tommy Campbell és Dennis Chambers dobos, Dean Brown gitáros, Gary Willis basszeros, és George Duke zongorista-énekes. Nem gyenge program ez sem, de nem ez az igazi. Legalábbis nem most, nem a Szigeten.
Nincs zsákbamacska
A nulladik nap legérdekesebb programja – szerintünk – a Világzenei nagyszínpadon lesz, ahol a tavaly nyáron elhunyt énekes-zeneszerző, Cseh Tamás előtt tisztelegnek. Szerencsére mostanában sok helyen emlékeznek a legendás dalnokra, ám jó néhányszor kétes színvonalon. A keddi koncert viszont nem zsákbamacska: az ott elhangzó dalok többségét egy nemrég kiadott albumon már meghallgathatjuk. Mi meg is tettük, és bátran állíthatjuk, nem fog unatkozni senki, aki kilátogat a nulladik napi eseményre.
Az album és a koncert „a színpad gazdája”, Marton László Távolodó ötlete volt, aki öt éve már tető alá hozott egy hasonló lemezt, amely az Illés együttes emléke előtt tisztelgett. Az azon szereplő előadók nagy része egyébként a mostani anyagon is feltűnik. Úgy lehetne definiálni ezen előadók halmazát, hogy „napjaink népszerű rock-, alternatív, világzenei előadói”, de, mint tudjuk, úgy is definiálhatunk egy halmazt, hogy megnevezzük annak elemeit, amely ezúttal a HS7-től, a Quimbyn, Lovasi Andráson, Palya Beán át, a Kistehénig, Csíkig tart (lásd a felsorolást a koncertplakátokon). Az Eszembe jutottál – főhajtás Cseh Tamás előtt című CD és a koncert – valamint az arról készülő film – fő célja, hogy megmutassa, „miként hat Cseh Tamás és állandó szövegíró társa, Bereményi Géza művészete a következő generációkra”.
Teljesen hasonult dalok
Az említett generáció egészen friss, érdekes albumot hozott össze. Cseh Tamás dalait elég nehéz elképzelni elsőre Péterfy Bori, a PASO vagy pláne, a Napra, a Kistehén stílusában. Az album pont azért hat nagyon erősen, mert a dalokat minden zenekar, énekes a saját arcára húzta. És szinte mindig jól állnak a dalok a zenekaroknak (vagy a zenekarok a daloknak?).
A nyitó Heaven Street Seven-szám, (a Vasárnapi nép, az 1987-es Utóiratról), mintha Szűcs Krisztiánék saját szerzeménye lenne, igazi HS7-sláger. Ugyanígy elmondható a teljes idomulás a PASO (Amikor Désiré munkásszállón lakott), a Quimby (Benke és Pierre), Péterfy Bori (Forró város) vagy a Besh o drom (Ausztrália) feldolgozására. Nagyon izgalmas a jól ismert számokat más felfogásban hallani.
A Naprától megszoktuk, hogy mindig figyelni kell a dolgaikra. Both Miklósék most is teljesen újraértelmezték – sírós gitárral, disszonáns dallammenetekkel – a Ten Years After című számot. A Csík zenekar az Illegalitásbant választotta, és szokás szerint autentikus népzenei hangulattal festi alá, hogy szúrta el 88-ban a főhős, amikor feleségül vette Marit, egy komcsi lányát. E komcsivonalra utal – és röhögi ki, persze – a számban felhangzó „A párttal, a néppel egy az utunk” és más internacionalista énekek dallama. Szabó Attila énekesként kiválóan – csehtamásosan és ironikusan egyszerre – meséli el a sztorit. A Balaton nem tett mást, „csak víghmihályosította” a Nincsen mást. Az eredeti 1977-es felvételhez nagyon hasonló hangulatot ragadott meg, ami úgy mesél a hetvenes évekről, hogy benne van a nyolcvanas évek undergroundja is.
Hölgyek, Budapest, Lovasi
A lemez érdekessége még, hogy hölgyek (az említett Péterfi Bori mellett Harcsa Veronika, Palya Bea, Bognár Szilvia, Herczku Ágnes, Tóth Evelin) is szép számmal szerepelnek a lemezen, akik a férfiasnak tartott dalszövegeket kiválóan „csajosítják”. Az album két kiemelkedő pillanata a Bognár Szilvia-Herczku Ágnes duó által – hangszer nélkül – előadott Antoine és Désiré történelemkönyve című szám, ami eredetiben is hajaz a népzenei klisékre, de a két énekesnő ezt a vonulatot felerősíti, és ugyanakkor sodró, játékos, önirónikus gesztusokkal emeli át egy másik dimenzióba. A másik szép pillanat Harcsa Veronika és a Bin-Jip Váróterem-feldolgozása, ahol a háttérben némi lelassult downtempót kevernek vonósokkal.
Én mindig azt gondoltam, hogy a Cseh Tamás-jelenség, a karizmatikus énekes-dalszerzőség (amit hívjunk régiesen dalnoknak) ma leginkább Lovasi Andrásban él tovább. Ezért nagy várakozással hallgattam a Gyerekkorom című számot. Egy szál gitárral kíséri magát itt is az énekes, igaz, nem akusztikus, hanem amolyan kiscsillagos-torzítós gitárral. Talán feldolgozási szempontból a legnehezebb dalt választotta Lovasi, nem is tud ütni a produkciója. Nem ül, kicsit laposnak, unalmasnak hat a többi szám között.
A Kistehén viszont talán a legkönnyebben feldolgozható számhoz, a Budapesthez nyúlt, és átértelmezése – Kollár-Klemencz jellegzetes énekével, üvöltéseivel, kemény, underground-rockos, punkos stílusban – telitalálat. Beindul a híres, háton futkározó bizsergés, a hangerőgombot feljebb tekeri az ember és együtt üvölti a Kistehénnel – akárcsak régen Cseh Tamással egy egész más hangulatú dalban -, hogy „Kérdésem volna: pálinkát mérnek-e már? Felismer tanár úr, vagy tán elfelejtett már?”
Az albumot egy archív Cseh Tamás-felvétel zárja (Szomszédom cse ta), amihez Péterdi Péter írt utólag kíséretet. Ez a szám sajnos már nem csendülhet fel élőben, de Cseh Tamást talán megidézik a fellépők. S nemcsak az albumon szereplő számokkal, hanem jó pár másik dallal is.
