Hatvanhat évvel ezelőtt, 1944 augusztus másodikán egyetlen éjszaka alatt mintegy négyezer romát megölve felszámolták az auschwitzi cigány tábort. Ezért az európai cigányság ezen a napon emlékezik a roma holokausztra, vagy cigányul: a Pharrajimosra – közölte a Roma Sajtóközpont.
A hitleri Németországban, valamint a szövetséges és megszállt országokban a cigányok számára is a munkahelyekről való eltávolítással, a nyilvános helyek látogatásának és a vegyes házasságok megtiltásával kezdődött a holokauszt. A náci Németország eleinte bizonytalan volt abban, hogy a cigányokat árjáknak, vagy idegen fajúaknak nyilvánítsa-e: bár nyelvük eredetét vizsgálva kénytelenek voltak megállapítani az árja rokonságot, az 1935 szeptemberében elfogadott, a Birodalmi állampolgárságról szóló törvény a „német vagy fajrokon vérű állampolgárok” kategóriájából a zsidók mellett a cigányokat is kizárta.
Mengele kísérletezett rajtuk
A romák körében 1939 októberében Himmler „vándorlási tilalmat” rendelt el, majd, 1942-43-ban elkezdték a cigányok tömeges Lengyelországba történő deportálását. Hasonló sors várt rájuk Ausztriában, és a kelet-európai országokban is. Auschwitzban a cigányok számára külön családi tábort állítottak fel, egyes visszaemlékezések szerint azért, mert „közismert, hogy a cigányoknak nem csak közösségi, de családi érzése is milyen fokozott”.
A táborban, ahol mintegy húszezer férfit és nőt tartottak fogva Mengele és kollégái több „orvosi” kísérletet hajtottak végre cigányokon: kísérleteztek azzal, hogy meddig tudnak életben maradni azok, akik csak sós vizet kapnak, hogy a halálra fagyasztott emberek mennyi idő alatt térnek magukhoz, máshol pedig a nőkön különféle anyagok befecskendezésével hajtottak végre sterilizációs kísérleteket. 1945 januárjában 120-140 cigánylányt sterilizáltak a ravensbrücki táborban, a legfiatalabb közülük 8 éves volt.
Újonnan érkezett cigányok a belzeci megsemmisítő táborban (wikipedia.hu)
A „cigánykérdés megoldása”
Himmler 1944 nyarán adott parancsot az auschwitzi cigánytábor likvidálására. 1944 augusztus másodikán mintegy kétezer, főként még munkaképes cigányt más táborokba szállítottak, a többieket a gázkamrákba terelték. A holokauszt magyarországi cigány áldozatainak számával kapcsolatban eltérőek a vélemények: egyes kutatók öt-, mások ötvenezerre teszik számukat. A nagy számban megsemmisült iratok megnehezítik a pontos becsléseket. Több kutató szerint azonban nagyobb számot valószínűsít, hogy a zsidósággal ellentétben, a cigányok többségét – miután nem volt semmilyen elvehető értékük – dokumentumok nélkül hurcolták el vagy lőtték bele a falvak szélén sietve megásott tömegsírokba.
Magyarországon már 1916-tól belügyminiszériumi rendelet írta elő a “kóborcigányok” előállítását, a sátoros cigányok összeírását, a 12 éven felüliek „cigányigazolvánnyal” való ellátását, illetve azt, hogy a kóborcigányok csak községük határában vállalhassanak munkát. 1929-től évente kétszer szerveztek az országos „cigányrazziákat”.
1944-ben, Magyarország német megszállása után a „zsidókérdés megoldásának mintájára a cigánykérdés megoldása” is elkezdődött: augusztusban a Hadügyminisztérium elrendelte a 18 és 52 év közötti „kóbor”- és „letelepedett foglalkozás nélküli” cigány férfiak katonai munkaszolgálatát. Több településen tömeggyilkosságokra került sor, mint például Várpalotán, Lajoskomáromban vagy a Tolna megyei Lengyelben.
A nyilas hatalomátvétellel elkezdődtek a deportálások. A cigányok nagy részét a komáromi Csillag erődben gyűjtötték össze, innen később a munkaképes korú férfiakat és a gyermektelen nőket különböző németországi lágerekbe deportálták, a többieket pedig hazaengedték. A kutatók a koncentrációs táborokban és a helyi vérengzések során kivégzett európai romák számát félmillióra becsülik. A fajüldözés a magyarországi roma közösségek csaknem harmadát érintette közvetlenül.
Összeírás egy romatelepen (forrás: Roma Sajtóközpont)
Az alábbiakban a holokausztot túlélt romák visszaemlékezéseit közöljük a Roma Sajtóközpont jóvoltából.
Vártuk, hogy mikor ölnek meg
Vajda Rozália visszaemlékezése
„Tudtuk, hogy a cigányokat is üldözik. A zsidók akkor már fogytán voltak, jöttek a cigányok. De senki sem szólt ellene, senki sem szólt ellene, hogy ezt nem szabad. Otthon kiabálták utánunk, hogy büdös cigány meg rohadt zsidó. Ilyen taknyos gyerekek. Itt, ahol a gyógyszertár van, volt egy üzlet. Zsidó volt az üzletvezető. Ez lehetett negyvenháromban. Két taknyos lánygyerek jött utánuk és énekelték: „egy rabbi, két rabbi….”. Köptek rá a küszöbére meg az ablakára. (…)
Engem a vonaton kaptak el. Olyan tizenhat éves lehettem. Már ősz tájba’ volt ez, azt hittük vége a háborúnak. Ugye, se újság, se rádió, se semmi. Ki tárgyalt velünk, cigányokkal. Hát senki. Nem tudom már, Szombathelyre, vagy Körmendre mentem, levettek a vonatról, bevittek Körmendre, aztán meg Komáromba. A családom onnan tudta, hogy aki akkor két napig nem ment haza, arról lehetett tudni, hogy elvitték. (…)
Három hétig voltam ott. Ott halt meg az unokatestvérem. Beteg volt, enni meg nem adtak. Nagy mocsok volt, se véce, se semmi. Az a sok ember, bűz volt mindenfelé. Mindenki ott végezte a dolgát, tisztálkodni nem lehetett. Aki meghalt nem ám eltemették! Volt egy olyan hídféle, azt megnyomták, oszt be a Dunába. Férfiak, nők, gyerekek egybe. Magyar katonák vigyáztak ránk, de akik letartóztatták az embereket, azok csendőrök voltak. (…)
Nehezen teltek a napok. Csak vártuk az egyiket a másik után, hogy mikor ölnek meg. Hosszú volt egy nap. Olyan hosszú, mint most egy hónap. A saját rongyainkban voltunk. Naponta egyszer kaptunk enni délben. Akinek gyereke volt, kisebb nagyobb, ezeket megválogatták. Akinek nem volt gyereke, azokat vitték el. Marhavagonokkal szállították őket Komáromból tovább. Összegyűlt négy-ötezer ember, akkor szállítottak. Előtte való nap szállítottak, hogy én odakerültem. (…)
„A hastifusz kisöpörte a népet a lágerbul”
Raffael Ilona visszaemlékezése
Negyvennégyben, mindenszentek napján jöttek értünk a csendőrök. Tizenhat éves voltam. Öt családot vittek el. Mind a rokonaim voltak, a nagybátyáim. Azt mondták, cukorrépát szedni visznek Hatvanba. Nem mondták, hogy kivisznek minket Németországba, vagy valami. (…)
Dachauba reggelig várnunk kellett. Vert minket a havas eső. Volt velünk olyan asszony is, akinek picije volt, még hónapos se. Verte azt is az eső, hó. Két ilyen pici is meghalt reggelre. Akkor kopaszra nyírtak mindenhonnan, ahol csak szőr volt, adtak ilyen fapacskert a lábunkra, meg egy vékony szoknyát és kabátot. Abban teleltünk ki. Reggelre feketekávét adtak minden nélkül. Ebédre krumplihajat. Vacsorára megint feketekávét. (…)
Ott ütött ki a fej- és hastífusz a halottaktól. Abban haltak meg rengetegen. A hastífusz egy jó hét alatt kisöpörte a népet a lágerbul. Három nap alatt megölt majdnem mindenkit. Ha valaki meghalt, ki kellett vinni a fürdőbe. Csak másnap szállították el. Ha volt cigány halott, azt a cigánynak kellett kivinnie. Együtt voltunk, de ha halott volt, akkor a cigány vitte a cigányt, magyar a magyart. (…)
Meggyilkolt roma fogoly Auschwitzban (forrás: Roma Sajtóközpont)
Kegyetlenek voltak. Reggel négykor ébresztő. Ha nem tudtál rögtön leugrani a priccsről, ütöttek-vertek. Volt olyan is, aki nem tudott már megmozdulni. Azt agyonverték. Abban a hidegben mezítláb kinn állni sellappelen. Mi, cigányok még jobban szokva voltunk a mezítlábhoz, de az úri nők lába elfagyott a hóba, mire bemehettünk. Sok asszonyt ütöttek agyon, mert odaszólt, hogy miért csináljátok ezt. (..)
Rengeteg sokan próbálkoztak megszökni, de elkapták őket. Akkor kiállították az összes lágert, úgy mutatták, hogy meggyilkolják a próbálkozókat. Felakasztották vagy agyonlőtték. Vagy annyit verték, még meg nem halt. Ott csak asszonyok voltunk, de nem számított semmit. Meg volt vagy ötven gyerek. Ha az anyjukat kihajtották dolgozni, két nőt fogtak be, hogy éppen csak a szart türüljék fel alattuk. De hát szopós volt a legtöbb, sokszor volt olyan, mire hazatért az anyja, a gyerek már halott volt. Se enni, se szopni nem kaptak, nem törődtek velük. Rengeteg cigány gyerek halt meg. Azokból nem került egyetlen egy se haza. Ott haltak meg mind. Nem volt kegyelem.
