A trianoni békediktátummal a Magyar Királyság területének kétharmada, a Kárpát-medencei magyarság több mint 30 százaléka került idegen országok fennhatósága alá. Elveszett az ipar jelentős része, a nyersanyagok túlnyomó többsége, történelmi tájak és magyar kulturális fészkeknek tekinthető helyszínek lettek oda.
A fájdalom, az elkeseredettség, a bele nem nyugvás érthető módon kerítette hatalmába a magyar társadalom többségét, amelynek különböző megnyilvánulási formái voltak. Ezek közül csak egy a Magyar Hiszekegy, amit a Jobbik most – a nemzeti érzés mélyítése céljából – az iskolákban kíván kiakasztani. A „nemzeti imáról” Zeidler Miklós történészt, az ELTE Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatóját kérdeztük.
„Elrabolt országrészeink visszafoglalására”
Az 1920-as évek elején a kormánynak nem volt elegendő mozgástere arra, hogy nyíltan fellépjen a Trianoni béke ellen. Ehelyett alulról jövő kezdeményezéseket karolt fel, amelyek persze a kabinet „segítsége” nélkül is számtalan formában jelentkeztek. 1918 végétől százezrével érkeztek a megszállt országrészekből a menekültek, akiket különböző önkéntes, állami vagy egyházi szervezetek igyekeztek felkarolni, segéllyel, munkalehetőséggel, lakhatással segíteni. Az új határokon túli kapcsolataikat olykor ellenálló akciók végrehajtására is megpróbálták felhasználni.
magyar hiszekegy
Hiszek egy Istenben, Hiszek egy Hazában,
Hiszek egy isteni örök igazságban,
Hiszek Magyarország feltámadásában.
Ámen.
Különböző egyesületek alakultak, tüntetéseket, gyűléseket szerveztek először az igazságtalan békefeltételek ellen, később a területi revízióért. Ezen egyesületek, vagy ligák ernyőszervezete volt az Urmánczy Nándor erdélyi politikus vezette Védő Ligák Szövetsége, amely a békeszerződés aláírása után pályázatot írt ki „legfeljebb husz szóból álló imára, fohászra és legfeljebb tiz szóból álló jelmondatra”. „Ugy az ima vagy fohász, mint a jelmondat azt a gondolatot fejezze ki, hogy minden törekvésünk elrabolt országrészeink visszafoglalására irányuljon és addig nem lesz pihenésünk, míg hazánk ujból egységes nem lesz.”
A nemzet magáévá tette
Papp-Váry Elemérné sírja a Kerepesi temetőben (fotó: Zeidler Niklós)
A zsűri nemzeti imaként a felvidéki költőnő, Papp-Váry Elemérné, született Sziklay Szeréna Magyar Hiszekegy című háromsoros írását választotta, jelmondatnak pedig B. Szabó Mihály: „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország” jelszavát.
A Magyar Hiszekegy rövid idő alatt hatalmas ismertségre tett szert, ajándéktárgyakon jelent meg, akkora volt a népszerűsége, hogy Sziklay 1921-ben 13 versszakból álló verssé „egészítette ki”. Huszár Károly miniszterelnök a Trianont ratifikáló parlamenti ülésen tartott beszédét is a Magyar Hiszekeggyel zárta, utolsó sorát – „Hiszek Magyarország feltámadásában” – a képviselők kórusban dörögték vele.
Sőt, megalakult a Magyar Hiszekegyet Terjesztő Országos Bizottság, amely a megrendelőknek másfél pengőért postán küldte el a szöveget. S hogy az új „nemzeti imát” valóban az össznemzeti érzés erősítésére szánták, azt bizonyítja a bizottság összetétele: fővédnöke négy Habsburg előkelőség volt, mellettük 21 védnök – 2 érsek, 13 püspök, 2 főrabbi, a Felsőház és a Képviselőház elnöke, valamint Budapest főpolgármestere és polgármestere -, egy elnök és 57 társelnök foglalt helyet. Papp-Váry Elemérné 1923-ban elhunyt, a II. világháború végéig négy utca is viselte a nevét.
Kötelező ima koreográfiával
A Magyar Hiszekegy koreográfiája (forrás: Ünnepi tornák. Tervezte: Doby Ida. Testnevelés, 1930. május. (III. évf., 5. sz.) 438. o.)
A magyar Hiszekegyet kötelezővé tették az iskolákban is. Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter 1920. októberében úgy rendelkezett, hogy az „isteni örök igazságosságba vetett rendíthetetlen hit” ébrentartása érdekében a fohász „minden rendelkezésem és közvetlen vezetésem alatt álló alsó- és középfokú tanintézetben, mindennap a tanítás megkezdése első órájának elején, valamint az utolsó óra végén a tanulók által mondassék el. Ha a tanintézetben szokás vagy valamely rendelkezés folytán már valamilyen más egyházi imát mondanak, úgy a fenti ima ezen imák után mondandó el”.
Ezzel többé-kevésbé hivatalosan is magyar nemzeti imádság, és a legkülönfélébb ünnepélyek és megemlékezések elmaradhatatlan része lett. E célból 1920–1921-ben többen is megzenésítették, a kultuszminisztérium által kötelezővé tett dallamra még iskolai ünnepélyeken előadható koreográfia is készült Doby Ida tornatanárnő jóvoltából – zárja szavait Zeidler Miklós.
A magyar társadalom túlnyomó többségét átitató, fel nem dolgozott fájdalom spontán megnyilvánulása többek között József Attila 17 évesen írt verse is, amelynek most első és utolsó versszakát idézzük. „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége,/Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!/Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!/Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett! … Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,/Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen!/Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:/Nem engedjük soha! soha Árpád honát!”
Az imától nem leszünk magyarok
Kár lenne a Magyar Hiszekegy létjogosultságát megkérdőjelezni a trianoni sokk után. Kérdéses viszont, hogy a XXI. században a nemzeti ima „kötelező” kifüggesztése valóban közelebb visz-e a nemzet egységének megéléséhez.
Alpár Zsuzsa gyermekpszichológus nagyon fontosnak tartja a nemzeti öntudat erősítését már gyermekkorban is, ám semmiképpen nem ért egyet jelképek sulykolásával. A monoton dolgok a gyerekekben kioltják az üzenet értelmét – mondta a FigyelőNetnek. Amit a gyerek minden nap lát, azt valójában „nem látja meg” – fogalmazott. A gyermekekben mondókákkal, dalokkal, a március 15-én – de csak akkor – viselt kokárdával lehet tudatosítani hovatartozásukat.
