Halálba küldték nagyjainkat

Az első világháború után fellángolt antiszemitizmus és a zsidótörvények ellenére a zsidóság viszonylagos biztonságban élt Magyarországon. Bár a politika és a közhangulat is egyre inkább ellenük fordult, a helyzet az ország 1944. márciusi megszállásával vált életveszélyessé, megkezdődtek a deportálások. Bár ezeket Horthy nyáron leállította, az októberi nyilas puccs után elszabadult a pokol, többé senki nem érezhette magát biztonságban.

Szúrta a nyilasok szemét

A zsidó értelmiségiek, ellenzéki személyek „eltüntetésének” egyik közkedvelt eszköze volt a munkaszolgálat. Új utak nyíltak meg a feljelentéssel végrehajtott személyes bosszúkra. Ez történt például Rejtő Jenővel is: az Egyedül vagyunk című nyilas újság folyamatosan támadta, 1942-ben lényegében feljelentette az írót a Bemutatjuk Piszkos Fred szerzőjét című írásban a zsidó származása miatt. A cikkben „leleplezték” a híres ponyvaírót, P. Howardot és az ismert vadnyugati történetek szerzőjét, Gibson Laveryt, és felhívta a honvédelem illetékeseinek figyelmét Rejtőre, akit rövid időn belül behívtak munkaszolgálatra. Az akkor már súlyos idegbetegséggel küszködő írót a kórházból betegen vitték el munkaszolgálatra. Ukrajnába, Jevdokovóba került.

Szerb Antal és Randóti Miklós – Rejtővel ellentétben – többször kaptak behívót, sőt volt olyan időszak, amikor ugyanabban a században szolgáltak. Szerb a feleségének írott egyik levelében meg is emlékezik a költőről: „Maga a munkatábor direkt kellemes, nyaralásszerű mostanában, csak Radnóti Miklós két erénye, a hűség és a félelem teszi oly nehézzé ezeket a napokat.”

Aláírást gyűjtöttek, mentőakciót szerveztek

Radnóti kiszabadítása érdekében aláírásgyűjtést szerveztek, Szerb Antal barátai azonban még ennél is messzebbre mentek: Görgey Guidó és Thassy Jenő főhadnagyok hamisított nyílt paranccsal indultak a nyugati határszélre, hogy megmentsék. Szerb mellett még két magyar írót, Halász Gábort és Sárközi Györgyöt is szerették volna magukkal vinni. Az akció sikertelen volt: a két tiszt csak Szerbet tudta volna kiszabadítani, ám ő nem hagyta el társait. Addig alkudozott a megmentőivel, amíg leleplezték őket, és a kocsi nélküle indult vissza Budapestre. A megmentők is majdnem otthagyták a fogukat, a fogoly irodalomtudóst pedig őrei a szökési kísérletért kegyetlenül összeverték.

Szerb Antal a munkatáborban is együtt akart maradni a barátaival. Állítólag már nem tudott egyedül öltözni, és az ujjai is lefagytak. Társai ugyan elintézték, hogy télen egy fűtött műhelyben dolgozzon, ám mégis odahagyta a meleg helyet, és sáncásásra jelentkezett. „Tudom, hogy meghalok, de köztetek akarok meghalni” – mondta.

Megkérdőjelezte az identitásukat

Radnóti Miklós

Radnóti Miklós így írt naplójában: „Sárga karszalagot kaptunk és katonasapkát. Mély közönyben élek. A sárga szalagot hordom, még ’büszke’ sem vagyok rá, mint sokan itt. De nem is szégyellem. Jobb lenne büszkének lenni.” Radnóti 18 éves kora óta katolikusnak vallotta magát, valószínűleg a szegedi egyetemi évek és az ott tanító Sík Sándor katolikus pap, költő és esztéta – sok diák példaképe – hatása is szerepet játszott a katolizálásában. Ám nemcsak a lángoló vallásosságának alapja származott a mesterétől, irodalomtörténeti műveltségét és korai költészetének szabadverseit és expresszionista ízeit is tőle kapta. Érdekes módon azonban Radnóti 33 éves koráig várt a megkeresztelkedéssel. Emiatt azzal is vádolták, hogy a zsidó sors elől menekült. Ez azonban nem igaz, a döntése komoly hiten és elhatározáson alapult – erről több kortárs visszaemlékezés is tanúskodik.

Írásaiban mégsem tűnik meghatározónak a keresztény hit világa és formakincse, sőt elítélte azt a költőt, aki „versszakonként három szentet rángat le az égből” – mint írta egy Sík Sándorhoz intézett levelében. Az életművéből talán épp ezért hiányoznak nemcsak a vallásos, hanem az istenes versek is. Az Erőltetett menet alaphelyzete például tálcán kínálná azt a lehetőséget, hogy a földre rogyó, megtört ember a mélységekből kiálthatna az Úr felé – a De Profundis zsoltár mintájára –, ám inkább egy békés nyári délután képét, a szilvalekvár ízét vetíti az olvasó elé, az őt váró feleségét látja, azaz az elmúlt, de talán újra eljövő békét.

Szerb Antal

Szerb Antal épp fordítva élte meg a történelemnek ezt a viharát. Az asszimilálódott zsidó családban született irodalmár szülei már római katolikusok voltak, és az újszülött fiukat is megkeresztelték. Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök lett a keresztapja, cserkész volt, a piaristáknál tanult, és ő is Sík Sándor keze alatt formálódott íróvá. Bár a gimnáziumban a szerzetesek nem tűrtek el semmiféle antiszemita célzást és megnyilvánulást, Szerb rendszeresen találkozott kétértelmű helyzetekkel, melyekből a vallásban keresett megnyugvást, életformájává tette a katolicizmust.

Amikor viszont egymás után megszülettek a kirekesztő törvények, Szerb Antal elgondolkodott. Egy 1942. májusi naplóbejegyzésében újra identitásával küzd: „A zsidóság, mint minden elnyomott kisebbség, szeret dicsekedni azzal, hogy mi mindent ’adott az emberiségnek’; ő adta Heinét, Meyerbeert és Einsteint stb. Ez mind szép, de nagy emberei a legtöbb népnek voltak. A zsidóság tragédiája az, hogy nem dicsekedhet a legnagyobbal, amit adott, Jézussal és a kereszténységgel.” Egy fél év múlva azonban már csak egyetlen sort jegyez fel a naplójába: „Megtaláltam a definíciómat: magyar anyanyelvű zsidó vagyok.”

Rejtő Jenő

Rejtő Jenő mindig is szívesen vonta körbe a saját alakját legendákkal, azért, hogy a magánélete ugyanolyan homályos és rejtélyes legyen, mint a hőseié. Úgy élt, mintha maga P. Howard írta volna. A regényhőseit pedig sokszor saját magáról mintázta, például ott van a Vesztegzár a Grand Hotelben Félixe, aki egy gumiköpenyben és teniszcipőben pompázik, úgy, ahogy Rejtőt Nádasi László kabarészerző, a jó barát és szerzőtárs látta egyik délelőttön a Dohány utcában. A „vadóc” Rejtő másképp szállt szembe az származása miatti iskolai megjegyzésekkel, mint Szerb Antal. A kereskedelmi középiskolából például azért tanácsolták el, mert megverte az egyik tanárát, állítólag annak antiszemita megjegyzései miatt. Pedig sem ő, sem a szülei nem gyakorolták a vallást.

Későbbi művei alapján elmondhatjuk: hívő ember volt, de egy saját vallást alkotott, amely a humanizmus és a panteizmus (azaz a természetet azonosította Istennel) keveréke. Erről tanúskodik például az Ima a Mont Blanc-hoz, a Megyek Párizsba, ahol még egyszer sem haldokoltam címet kapott önélet- és útleírása leglíraibb része. Az a dolog, amelyben még a végső elkeseredés idején is megpróbál hinni, maga az ember. Az utolsó szó jogán című kötetének monológjaiban maga előtt is tisztázni akarta a világnézetét. Az embertelenség, elállatiasodás ellen harcol akkor is, amikor kifigurázza a véres légiós regényeket, illetve leírja a saját, eljövendő sorsát: a munkatábort. A Csontbrigád az első munkaszolgálatos behívások hatására született, és hátborzongató víziót festett benne a saját – és sorstársai – jövőjéről, a koncentrációs tábornak megfelelő Pokoltetőről.

A sír szélén is írtak

Rejtő halálának körülményeiről Rajna János artistától vannak adataink, aki még Pestről ismerte. Ukrajnában közel 40 fokos hidegben meneteltek ismeretlen céljuk felé. Jenő fáradt volt, rogyadozott, de a hátizsákjától akkor sem vált meg. Egy romos iskolában helyezték el őket. Másnap reggelre az író már köhögött, lázban égett az arca, tompán ragyogott a szeme, de még akkor is újabb regény megírására gondolt, a nagy műre, a munkaszolgálat megpróbáltatásait ábrázoló írásra. Estére Rajna már felfedezte sorstársán a betegség egyértelmű tüneteit: Jenő teste szinte parázslott, és kiütköztek rajta a vörös foltok — flekktífuszban szenvedett. Az író 1943. január 1-jén halt meg. A legenda szerint a hátizsákjában a készülő regényének a kéziratát cipelte, és még a halála előtt is a bajtársait szórakoztatta emlékezetből idézett regényrészleteivel.

Május 18-án újabb – immár a harmadik – munkaszolgálatra hívták be Radnóti Miklóst. Az ukrán fronton teljesített szolgálatot. 1944 májusában a magyar hadsereg visszavonult, és a munkaszolgálatosokat a szerbiai Bor mellé, a Lager Heidenauba vezényelték. A meggyilkolásáról Köszegi Ábel így mesélt: „Két előfogatot kérnek betegszállításra. Orvos jelöli ki, hogy kik szállhatnak fel a szekérre. Mindenki a kocsira akar kerülni, hiszen jóformán mindannyian menetképtelenek. (…) A költő felkapaszkodik a kocsira. A két szekér Győrben marad le a menettől. Néhány munkaszolgálatost leparancsolnak a kocsiról, és ásót, kapát nyomnak a kezükbe. Gödröt kell ásniuk a csalitos szélén. (…) Az első lövésekre a foglyok nem fordulnak el. Nézik, amint társuk arccal bukik a gödörbe. A következők parancs nélkül állnak a sír szélére. Az altiszt és a katona egész közelről lövi tarkón az embereket. A leggyengébbek képtelenek megállni a gödör szélén. Ezeket belökik és úgy lőnek rájuk. Az utolsónak kell rájuk húzni a földet. Úgy érzi, megmenekült. Amikor fegyvert fognak rá, könyörögni kezd, majd futni próbál. Őt két katona földeli el.”

Radnótit 21 társával együtt a Győr közeli Abda község határában tömegsírba temették. Csaknem két évvel később, 1946-ban exhumálták és ekkor találták meg zubbonya zsebében a Bori noteszt, benne utolsó verseivel. A másolatok alapján lehetett rekonstruálni a műveket: korábban ezeket szétosztotta a barátai között, azt akarta, hogy aki tudja, vigye magával a háború után, és jelentesse meg. Versei (többek között a Hetedik ecloga és a Razglednicák) a tábori élet sötét körülményeit mutatták be vagy szerelméhez szóltak. Itt írta a két utolsó eclogát, a Gyökér, a Levél a hitveshez, az Erőltetett menet (a kézirata itt látható) és az À la recherche című verset.

Szalai Sándor szociológus 1945. elején érkezett haza a bori rézbányák fogságából és átadta a verseket Ortutay Gyulának, aki bizakodni kezdett: „Annyi kétség és félelem után ismét bizakodni kezdtünk: a versek ereje is sugallta, hogy élnie kell Miklósnak, él és visszajön. Egymásnak ellentmondó híreket hallottunk addig, s vártuk őt ismét. S aztán hosszú hónapok múltán a kezembe került az Új Élet 1946. augusztus I-i száma, s a lap 14. oldalán olvashattuk a felhívás címét s könyörtelenül tárgyilagos szövegét: ’Jelentkezzenek az Albán meggyilkolt munkaszolgálatosok hozzátartozói.’ Miklós neve a 12. sorszámon szerepelt.”

A Szalai által megőrzött versek (forrás: radnoti.mtak.hu)

Szerb Antalt 1944. június 5-én hívták be utoljára munkaszolgálatra, és az úgynevezett védett századok egyikébe került. Ezeket az embereket Budapesten tartották, nem engedték ki a frontra. Többnyire olyan magyar értelmiségiek voltak a tagjai, akiket csak a zsidótörvények értelmében tekinthettek zsidónak. November 27-én lecserélték a katonákat, az új őrség a nyilas aktivisták irányítása mellett bevagonírozta a munkaszolgálatosokat, majd a nyugati határra szállították őket. Szerb Balfra került, innen írta feleségének az utolsó levelét: „Általában az a hely, ahol most vagyunk, Balf, átkozott egy hely, és minden tekintetben nagyon rosszul megy nekünk. És most már nincs más reménységem, mint az, hogy a háborúnak nemsokára vége lesz, ez tartja még bennem a lelket…”

Szilveszter éjszakáján kiéhezve, betegen, tetvesen Shakespeare-ről és József Attiláról tartott előadást rabtársainak. 1945. január 27-én már annyira gyenge volt, hogy állni sem tudott már. A nyilasok megparancsolták a többi kényszermunkásnak, hogy támasszák meg egy ásó nyelével, majd puskatussal nekiestek és halálra verték, holttestét tömegsírba dobták. A társai egy hordó abroncsát húzták a testére, az exhumáláskor emiatt tudták azonosítani. Öröksége az általa szerkesztett világirodalmi verseskönyv, a Száz vers volt, valamint egy ceruza.

Nemzeti Emlékhely Balfon.

Forrás: Vigilia, Wikipedia, Magyar Elektronikus Könyvtár, Amerikai Magyar Népszava Szabadság, Magyar Zsidó Kulturális Egyesület