Az első világháború végén az Osztrák-Magyar Monarchia 1918. november 3-án letette a fegyvert. Magyarország sorsa – ekkor sokan így gondolták – a rövidesen kezdődő béketárgyalásokon dől majd el. Tárgyalások helyett azonban az antant nagyhatalmak diktáltak, a román, cseh és szerb haderő pedig, fegyverszünet ide vagy oda átlépte a történelmi határt.
A belső forrongás ellenére Magyarország kifelé a tetszhalál állapotát mutatta, a három oldalról támadó szomszédos országok szinte ellenállás nélkül szálltak meg óriási területeket, egyedül a nyugati nagyhatalmak parancsszavára „álltak meg” olykor. Az fn.hu Raffay Ernő történésszel, a Károli Gáspár Református Egyetem oktatójával beszélgetett.
Sokan úgy vélik, hogy ha Magyarország nem fogadja el az antant által kijelölt demarkációs vonalakat, és felveszi a harcot a támadókkal, talán számunkra kedvezőbben húzták volna meg a határokat. Miért nem állt ellen Magyarország?
Nos, a rossz határok egyedül akkor valósulnak meg bizonyosan, ha egy kormány és egy nép nem folytat semmilyen ellenállást. A harcban természetesen el lehet bukni, de Magyarországon 1918 őszétől nem ez történt, hanem a Károlyi Mihály vezette baloldali kormány szabályosan megadta magát a három égtáj felől rátámadó cseh, szerb és román katonaságnak. Ezt önfeladásnak kell neveznünk. Károlyit nem a „rossz szándék vezette”, hanem naiv volt, és hiányzott belőle a nagy politikusok tehetsége.
Azt hitte, hogy az akkoriban divatos wilsonizmus, illetve az ő nemzetközileg már 1913-1914-ből is ismert antant-barátsága elegendő lesz ahhoz, hogy a nyugati győztesek belássák: az általa vezetett, új Magyarország nem érdemel nagy büntetést. Károlyi csalatkozott a győztesekben, de a nagy veszély nem a franciáktól és angoloktól, főleg nem az amerikaiaktól jött, hanem a három kicsiny, de annál mohóbb szomszédnép politikai elitjétől.
wilsoni elvek
Woodrow Wilson amerikai elnök 14 pontban foglalta össze békejavaslatát az első világháborút követő rendezésre. Az igen méltányos és a valódi újrakezdést elősegíteni hivatott elvek közül Magyarország számára a legfontosabb a népek önrendelkezésének teljeskörű biztosítása volt. A valóságban a „wilsoni elvek” a legcsekélyebb mértékben sem érvényesültek Magyarországgal szemben.
Ami az ellenállást illeti, Károlyi kormánya végzete hibát követett el, amit két döntő kormányintézkedés mutat. Az egyikkel úgynevezett leszerelőbizottságokat küldtek a határ menti vasúti gócpontokra, s a hazaözönlő katonáktól elvették a fegyvert s helyette leszerelő igazolást adtak a kezükbe. Sok esetben intakt, használható kisebb-nagyobb katonai alakulatokról volt szó. A másik intézkedéssel elrendelték, hogy az Erdélyben, Felvidéken és Délvidéken állomásozó maradék katonaság lassan vonuljon Budapest felé. Ha megszálló román, szerb vagy cseh alakulattal találkozik, visszavonulás előtt a parancsnoknak még jegyzőkönyvet kellett felvennie az adott település harc nélküli átadásáról. Ez példa nélkül áll a magyar hadtörténelemben.
Román katonák Budapesten
A szomszédos kisállamok győztesként zárták le a háborút. Miért nem „várták meg” a békeszerződések aláírását, miért indítottak a fegyverszünet ellenére azonnal támadást?
A támadás oka a préda, azaz Magyarország óriási területe volt: mindhárom állam prejudikálni akart. Villámgyorsan mozgósították haderejüket, és 1918 november 8-10-e körül rátámadtak Magyarországra, hogy minél nagyobb területeket foglaljanak el belőle. Nemzetközi értelemben súlyos törvénytelenség és szerződésszegés történt, ugyanis Magyarország – még együtt a Monarchiával – már november 3-án Padovában letette a fegyvert. Életbelépett a Weber tábornok által aláírt padovai fegyverszüneti egyezmény, amely garantálta Magyarország területi épségét. Emiatt kellett gyorsan megrohanni az országot, elfoglalni a kívánt területeket, hogy a leendő béketárgyalások előtt már kész helyzetet teremtsenek.
károlyi kiáltványa
Magyarok!
Vyx, a keleti szövetséges hadseregek nevében követeli, hogy a magyar csapatokat vonjuk ki az egész tót vidékről, mert a cseh hadsereg beavatkozására a csehszlovák állam fel van jogosítva. Ugyanekkor román csapatok szállják meg Erdélyt és átveszik a közigazgatást. A fegyverszüneti szerződéssel ez ellentétben áll, de a kormánynak nincsen hatalma ezeket a követeléseket és tényeket megváltoztatni. A kormány a magyar népköztársaság nevében ünnepélyesen kijelenti, hogy e kényszerűséggel szemben az ország semmiféle jogáról le nem mond. A joghoz és igazsághoz ragaszkodik. Hajoljatok meg a kényszerűség előtt, mert minden erőszak csak ronthatná helyzetünket a nemsokára összeülő békekonferencia előtt. …
(Károlyi Mihály proklamációja a magyar néphez 1918. december 3. – részlet)
Mikor jött el az idő, amikor Károlyi is úgy gondolta, ne tovább?
1919 januárjában. Ekkor már nyilvánvalóvá vált, hogy a megszállók az egész országot, vagy annak túlnyomó részét el akarják foglalni, ami megbéníthatja az ország életét: Károlyi Mihály megértette, hogy nagy hibát követett el. Január 20-án magához hívta a fekete parolis, azaz vezérkari tisztet, Stromfeld Aurél ezredest. Megkérte, hogy szervezzen hadsereget a szétzavart, frontot viselt katonákból, amellyel meg lehetne védeni az országot. Az ezt követő napokban készült el a honvédelemnek a terve, amit Stromfeld-javaslatnak nevezek.
Eszerint Stromfeld 12 hadosztályból álló hadsereget szervezett volna – zömét székelyekből, akik időközben sokan menekültek a Székelyföldről. E haderővel először a leggyengébbnek vélt cseheket akarta kiverni az országból, majd a románokat, végül az általa legjobb katonának tartott szerbeket. Megindult a hadsereg szervezése, de időközben Károlyit a saját szociáldemokratái elárulták, és kikiáltották a tanácsköztársaságnak nevezett első magyarországi kommunista diktatúrát.
Kun Béla és Károlyi Mihály
1919. március végétől a budapesti kommunisták komolyabb hadseregszervezéshez fogtak, céljuk az volt, hogy megvédjék a „munkásosztály hatalmát”. Amikor megalakult a Vörös Hadsereg, ez végrehajtotta Stromfeld ezredes egykori katonai tervét: hadjáratot indított a Kassa térségében, hogy szétválassza a cseh és román csapatokat. Az akció komoly eredményeket hozott, de itt is közbeszólt a politika.
A remélt béketárgyalásokon Kun Béláék azt gondolták, hogy el tudják fogadtatni a Tanács-Magyarország létét, s ezért visszavonták a hadsereget. Kun Béla külügyi „népbiztos” jegyzékben lemondott az ország területi épségéről, ami azt mutatja, hogy a proletárdiktatúra védelmét fontosabbnak ítélte, mint a határok védelmét.
Közben a románok, éppen a magyarországi kommunizmus leverését ajánlották föl Párizsban, s átkelve a Tiszán, megdöntötték a Tanácsköztársaságot. Itt maradt a vezetők nélküli, szétdarabolt Magyarország, a románok bevonultak Budapestre – azóta is ez a román hadtörténelem legnagyobb haditette -, a csehek Pozsonyba és Kassára, a szerb hadsereg pedig elfoglalta a Pécstől északra, Bajától északra eső vonalat. Ide vezetett az a helyzet, hogy az ország vezetői előtérbe helyezték a saját (politikai) túlélési céljaikat az ország érdekének.
Románia első támadása
A Román Királyság „fegyveres semlegesként” a Monarchia és Németország szövetségeseként lépett be az első világháborúba. 1916 augusztusában titkos szerződést kötött az antant-hatalmakkal Bukarestben, hogyha megtámadja Ausztria-Magyarországot, és a háború végéig nem köt különbékét, az országhoz csatolják Erdélyt és Kelet-Magyarországot a Vásárosnamény-Debrecen–Csongrád-Tisza vonalig. Román katonák még augusztus végén betörtek Erdélybe: gyors csapatösszevonás és német erősítés után azonban december 6-án az osztrák-magyar hadsereg már Bukarestből készült Románia teljes megszállására. Románia különbékét kötött, amivel „szerződést szegett”, mégis az antant szinte maradéktalanul teljesítette területi követeléseit.
Balassagyarmat például a „saját kezébe vette” sorsát, és önerőből űzte ki a városból a cseh hadsereget. Javított valamit a helyzeten a hasonló, alulról szerveződő ellenállás?
Igen, sokat, ha az ország területi integritását nem is tudta megvédeni. Általánosságban megfigyelhetjük, hogy csak ott sikerült legalább egy várost vagy falut, esetleg gazdaságilag fontos határrész megtartani, ahol ellenálltak a hódítóknak.
Tény, hogy az egész ország területén mindenütt történt kisebb-nagyobb ellenállás. Legelőször már 1918 októberében a Székelyföldön, amikor a benyomuló román hadsereg ellen próbáltak egyes helyeken föllépni. Ez nem lehetett sikeres, mert a románok – tartva a székelység ismert harciasságától és bátorságától -, szinte az egész hadseregüket legelőször e terület elfoglalására parancsolták. A székelyek később tömegesen menekültek szabad magyar területekre.
A Civitas Fortissima emlékmű balassagyarmaton (forrás: magyarkepek.uw.hu)
A felvidéken a legismertebb ellenállás Balassagyarmaton és környékén történt, ahol a város polgárai, leszerelt katonák, vasutasok egyszerűen kiverték a cseh hadsereg egységeit. A város magyar maradt, és megkapta a Civitas Fortissima, azaz a legbátrabb város címet. De itt van Kercaszomor esete a Dél-Dunántúlon, ahol a falu népe nem akart a délszláv királysághoz csatlakozni, s ellenállt. A magyar országgyűlés 2008-ban hozott törvényt e falu hősiességéről: Kercaszomor Communitas Fortissima, azaz a legbátrabb falu.
A legnagyobb ellenállás kétségen kívül Sopronban és környékén történt. 1921-ben az osztrák csendőrség el akarta foglalni a Dunántúl nyugati sávját, amit Trianonban megkaptak. Azonban Magyarország minden részéből odautazó férfiak szedett-vedett fegyverekkel fölvették a harcot az osztrákok megszálló erőkkel. Akkor és ott alakult meg a Rongyos Gárda. Harcuknak az lett az eredménye, hogy a velencében tartott tárgyalások kimondták, Sopron városában és környező nyolc faluban népszavazás dönthetett a hovatartozásról. A soproniak Magyarország mellett döntöttek, a város Civitas Fidelissima, a leghűségesebb város címet kapta.
A fegyveres ellenállás tehát a magyarok számára pozitív eredményt hozott. A végső következtetésem szerint Károlyiéknak kellett volna a visszavonuló hadseregből csapatokat szervezni és ellenállni a cseh, román és szerb hadseregnek. Ahol ellenállás volt, ott több helyen is eredmény született, ahol nem volt ellenállás, ott az idegen megszállók elvették a területeinket.
