A kutatók két esetet elemeztek. Egy idősebb nőstény csimpánz halálát, amely egy skóciai szafariparkban élt kisebb csoport tagjaként, és két szabadon élő csimpánzanya viselkedését, amelyek még hetekkel csecsemőik halála után is hurcolták utódaik mumifikálódott maradványait.
A Current Biology című amerikai tudományos folyóiratban kedden megjelent tanulmányában James Anderson kutatásvezető, a Stirling Egyetem munkatársa közli vélekedését, amely szerint az ember és más fajok között nem olyan egyértelműek a határok, mint sok ember gondolja. Anderson úgy gondolja, hogy ennek bizonyítéka a haláltudat léte is, amely valószínűleg sokkal fejlettebb a csimpánzoknál a korábban feltételezettnél.
Az idősebb nőstény csimpánz halála előtti napokban a majmok csendesek voltak, és odafigyeltek szükségleteire. Röviddel halála előtt a többi csimpánz ápolta, újra meg újra átölelte az idős állatot, hogy lássák, él-e még. Amikor elpusztult, a csoport eltávolodott a testtől, ám felnőtt lánya hamarosan visszatért, és egész éjjel mellette maradt.
A másik tanulmányt Bíró Dóra, az Oxford Egyetem munkatársa vezette. A megfigyelt két nőstény csimpánz nem fogságban, hanem Guinea erdeiben élt. Miután elvesztették csecsemőiket, hetekig, hónapokig magukkal hurcolták tetemeiket.
Annak ellenére, hogy közben a testek mumifikálódtak, az anyák úgy gondoskodtak róluk, mintha élnének. Végül lassan “elengedték” csecsemőiket, lehetővé téve a csoport többi csimpánzának, hogy hozzáférjenek a maradványokhoz. Előfordult, hogy ilyenkor a fiatalabb állatok húzogatták a testeket, és játszottak velük.
Mint Bíró írta, megfigyeléseik igazolják, hogy igazán szoros kötődés van az anyák és utódaik között, amely kicsinyük halála után is fennmaradhat.
